"Jó rockzenekarokra mindig szükség lesz"

Ha van az új évezrednek emblematikusan menő lemezkiadója, akkor a londoni Domino Records feltétlenül az. Az idén 13 éves kiadó kezdetben izgalmas, de inkább csak kritikailag sikeres előadókkal alapozta meg hírnevét. A Franz Ferdinand felfedezésével aztán a kiugró kereskedelmi siker is utolérte a Dominót, amely az Arctic Monkeys rekordokat döntögető lemezével idén bankot is robbantott. A kiadó alapítója és vezetője, Laurence Bell az elmúlt hétvégén Budapestre érkezett, a Domino Dancing bulisorozat februári állomására (a következő egyébként március 4-én lesz), ahol interjút is adott az [origo]-nak.

Különbözik-e a Domino az egyéb független kiadóktól, van-e valami külön titka a sikereinek?
- Röviden annyi, hogy szerencsénk volt. Már az is szerencsés, hogy úgy működhetünk, hogy nem kellett eltérni az elveinktől, nem kellet soha kompromisszumokat kötnünk. Nem a profit reménye miatt szerződtettük az előadóinkat, hanem azért, mert hittünk abban, amit csináltak. Ott volt igazán szerencsénk, amikor a mi véleményünk megegyezett a szélesebb közönségével is, így a Franz Ferdinand, majd később az Arctic Monkeys esetén.

Hogyan indult a kiadó 13 éve, és hány emberrel dolgozik most?
- Amikor kezdtem, akkor én magam voltam a kiadó. Nemhogy irodám nem volt, de még íróasztalom sem, csak egy alagsori lakásom, benne egy telefon és egy fax. Volt egy szerződtetett zenekarom, a Sebadoh, akik megbíztak bennem annyira, hogy én terjeszthettem a lemezeiket Európában. A Sebadoh azért viszonylag ismert volt független zenei körökben, nekem pedig hat hónappal később már volt egy irodám, kilenc hónappal később pedig már fel is tudtam venni az első részmunkaidős alkalmazottamat. Egyre több amerikai előadót szerződtettem, közülük a Pavement lemezei voltak a legsikeresebbek, majd jöttek a britek is, mint a Clinic vagy a Four Tet. Az új szintet a Franz Ferdinand jelentette 2003-ban, amivel már kockázatot is vállaltunk, hiszen elég sok pénzt fektettünk a zenekarba, ami végül bejött. Most egyébként húsz alkalmazottja van a Dominónak Londonban, és további hat az időközben nyílt New York-i irodánkban.

Hogyan sikerült ráakadni a Franz Ferdinandra?
- Egy ismerősöm adta oda egy demokazettájukat, melyről annyit tudtam, hogy valami skót zenekar csinálta. Meghallgattam, és bár igen nyers volt, de tetszett annyira, hogy megnézzem őket élőben is, hiszen ez is az alapelveinkhez tartozik. A koncert pedig fantasztikus volt, egyből éreztem, hogy végre egy zenekar, amilyenre már régóta várunk, egész izgatott lettem tőle, mint egy tinédzser. Aztán találkoztunk személyesen is, és nagyon jó benyomást tettek rám. Jóban vagyunk azóta is, szerencsére maradtak ugyanazok a jó természetű, szerény emberek, akik voltak kezdetben. Más, nagyobb lemezcégek is felfigyeltek a Franz Ferdinandra, de ők elég komolyan gondolták, hogy független kiadóhoz szeretnének szerződni, ez nekik nagyon fontos.

Számítottak arra, hogy a zenekar ilyen szintű világsiker lesz?
- Abban feltétlenül bíztam, hogy be fognak futni valamilyen szinten, mondjuk valahová a Pavement és a Strokes közé lőttem volna be őket előzetesen. Ekkora sikerre azért nem számított senki, még most is nehezen hihető, hogy már ötmilliónál is több lemezt adtunk el világszerte, ebből csak Amerikában egymilliót. Végül is, ha magát a zenekart nézzük, minden feltétel adott volt ehhez: jó számok, amelyekre ráadásul táncolni is lehet, a tagok jól néznek ki, jól tudnak játszani a hangszereiken, szimpatikusak, és ráadásul tényleg jól akarják érezni magukat, ami látszik is rajtuk. A Take Me Out című dallal pedig tényleg telibe találtak valamit, ez is sokat számított.