Bűnös élvezetek

Az utóbbi években egyre több olyan zenekar lett népszerű világszerte, amely a hetvenes évek sokáig cikisnek számító szoft-rock (AOR, MOR stb.) előadóinak örökségét viszi tovább. Elton John, a Steely Dan vagy a Supertramp sokáig csak a középkorúak zenéje volt, de vannak fiatalok, akik nem szégyellik, hogy ezeken a zenéken nőttek föl. Soft-rock nosztalgia a Scissor Sisterstől az Orsonig.

A hangzatos kijelentésekben általában bővelkedő brit szaksajtó idei kinyilatkoztatásai közül az egyik leghírhedtebb a Times "Soft Rock Is The New Punk!" (A soft-rock az új punk) szlogenje, amivel a The Feeling zenekart mutatta be a nagyközönségnek. Utalva ezzel arra, hogy az utóbbi években azoknak az új zenekaroknak termett babér, amelyek valamilyen rokonságban voltak a punk/posztpunk/new wave irányzatok valamelyikével, és ennek pont az antitézise a nyugisabb, érzelmesebb elődökhöz visszanyúló zene.

Mindez erős csúsztatásnak tűnhet, hiszen az utóbbi években a legtöbb lemezt eladó zenekarok között élen álló Coldplay vagy a Keane nem éppen a punkos zenéjéről hírhedt - és akkor még egy szót se szóltunk az irdatlan mennyiségű énekes-dalszerzőről, akik szomorkás dalaikkal valósággal elárasztották a világ rádióit. James Bluntról és társairól már azonban készült összeállítás, ráadásul egészen más tőről fakadnak, mint a hetvenes évekbe visszamenekülő ifjak.). Nos, ez már csak skatulyázás kérdése, hiszen a szakirodalomban a soft-rock jelzőt kifejezetten a hetvenes évek dallamos és slágeres zenéire használják: Elton Johntól a Supertrampen és a 10cc-n át az ELO-ig, és még hosszan lehetne sorolni őket.

Így az idei év új felfedezettjei közül a már említett Feeling és az Orson valóban érezhetően ezt a korszakot szeretné újra feleleveníteni, azaz a zenéjük olyan, mintha a punk és az összes utána következő korszak meg sem történt volna, ezzel szemben a Coldplayen és társain egyértelműen érződik a Radiohead vagy a U2 hatása.

Ami tehát a hetvenes éveket illeti, lehet, hogy az Orson és a Feeling idén robbantak be a köztudatba, de a korszak nem 2006-ban tért vissza először, hiszen két évvel korábban már a Scissor Sisters és a Maroon 5 hatalmas sikere idején a hetvenes évek Middle Of The Road (röviden MOR, vagyis középutas pop) vagy soft-rock, esetleg Adult Orientated Rock (AOR, felnőtteknek szánt rock) gyűjtőnéven emlegetett irányzata újra szalonképessé vált az angolszász zenei médiában. Az "igényes rockzenéért" rajongó magyar zenehallgatóknak talán furcsa lehet, de az elmúlt húsz évben a külföldi rocksajtóban a MOR és a hozzá kapcsolódó előadók jobbára csak a "ciki" szinonimájaként nyertek említést, és valóban nagyon kevés olyan fiatal és menő zenekar tűnt fel ebben az időszakban, amely vállaltan a Fleetwood Mac, a Supertramp vagy éppen a Hall & Oates duó örökségét tette volna magáévá. Miközben például nálunk a mai napig ezek számítanak a hangmérnökök és "a szakma" számára a zene non plus ultrájának, addig Nyugaton a punk és az új hullám óta csak az idősebb generáció cikis zenéiként kerültek szóba, melyeknek csak a nosztalgiarádiókban van létjogosultságuk. Míg a hatvanas évek hippinek csúfolt nagyjai a Beatlestől a Beach Boysig már régóta rehabilitálva lettek egy rövid időszak után, addig az ELO, a 10cc vagy a Boston csak igen ritkán kaptak dicsérő jelzőket a számottevő szaksajtóban, amely döbbenten tapasztalta, hogy kezd visszatérni az irányzat.

"Lássuk be, hogy annak idején sem igazán a dalokkal volt probléma. A Boston vagy a Supertramp tudták, hogyan kell tetszetős dallamokat írni, csak éppen megfelelően előadni nem voltak képesek. Így figyelembe véve az azóta eltelt időt és persze az iróniát, csoda-e, ha manapság a modern előadásmód és a (kicsit) jobb frizurák már elfogadhatóvá teszik a számukra 'újnak' ható irányzatot azon fiatalok számára, akik még meg sem születtek akkor, amikor Johnny Rotten és társai háborút hirdettek a soft-rock ellen?" - írta a BBC egyik zenei szerkesztője, Mark Sutherland, miután az Orson a kislemezlista élére került.

Supertramp

A Guardian szakírója pedig egyenesen odáig ment, hogy az a kezdetben alternatívnak számító hangzás, ami a britpop vagy más indie rockzenekarokat jellemzi, mára már teljesen bevett és elfogadott stílussá vált (legújabb példa erre az Arctic Monkeys bombasikere), így szükségszerű, hogy a fiatalok valami egészen mást keresnek. "Ha a srácok úgy nőttek fel, hogy az apjuk Clasht és Jamet hallgatott, hogyan lázadjanak és hogyan bosszantsák fel őt?" - teszi fel a kérdést egy Sean Rowley nevű DJ, aki tudja is a választ: "Tegyél fel Supertrampet!"

Nem véletlenül idéztük Rowley-t, hiszen ő a megalakítója a Guilty Pleasures (Bűnös élvezetek) néven futó, egyre népszerűbb klubesteknek, melyeken David Essex, a Foreigner vagy éppen a Pilot rég elfeledett slágereire táncolhat a nagyérdemű. Közben a dance előadók is felfedezték a műfajt, és egyre több soft-rock hangmintával dolgoznak, míg az év elején Leo Sayer egy régi slágerét mixelte újra egy Meck nevű DJ, és a Thunder In My Heart Again No. 1 lett a brit slágerlistán.

Tévedés persze azt hinni, hogy gombamódra szaporodnak a soft-rock zenekarok a szigetországban, a jelenleg divatos irányzatok még köszönik, megvannak, viszont azok megérdemelnek egy rövid bemutatást, akiknek volt merszük visszamenni az út közepére.