Így hallgattunk zenét 2006-ban

A zene idei évére visszatekintve sok mindenre lehet emlékezni, de az egyik legfontosabb újdonság talán az, hogy a "mit hallgattunk idén?" kérdés helyett "a hogyan hallgattunk zenét?" tűnik adekvátabbnak. Tovább zsugorodik a hagyományos hanglemezpiac és még nagyobb szerepe van a digitális technológiának és az internet legújabb vívmányainak - e felismerések nélkül nem lehet megemlékezni 2006-ról. Persze volt még néhány más emlékünk is az évről: az emo, az újra összeálló lány- és fiúcsapatok, vagy éppen Britney Spears válása. Természetesen ezekről is szó lesz összefoglaló cikkünkben.

2006-ban tovább folytatódott az a trend, amely azt mutatja, hogy egy zenekar ma pillanatok alatt hírnévre tehet szert saját erőből is, okosan használva az új webes technológia előnyeit, miközben még kevesebben vesznek lemezeket, még többen töltik le őket, és tönkremennek a hagyományos lemezboltok (idén például a Tower Records jelentett csődöt). Sőt, a hagyományos popzenei médiumok is szorulnak vissza, idén például megszűnt a nagymúltú Top Of The Pops műsor is. Viszont világszerte tinédzserek milliói alapítanak zenekarokat, amelyeket már nem a rádióból, hanem a MySpace-ről, a Youtube-ról vagy éppen zeneblogokról ismernek meg a rajongóik.

Nem lógatta a lábát az Arctic Monkeys

A két, tankönyvbe illő sikersztorit idén a sheffieldi tinédzserekből álló Arctic Monkeys, és a brit celebházaspártól származó Lily Allen mondhatta magáénak. Előbbi zenekar debütáló lemeze februárban már minden idők leggyorsabban fogyó, bemutatkozó albuma lett Nagy-Britanniában, amikor is az első héten 363 735 példányt adtak el belőle. A Whatever People Say I Am, That's What I'm Not az Oasis bemutatkozó albuma által tartott, több mint tízéves csúcsot adta át a múltnak. A zenekar tavaly ősszel robbant be a brit popvilágba, amikor az I Bet You Look Good On The Dancefloor című, első kislemez - köszönhetően főként az addig példátlan internetes gerillakampánynak - nyitott a slágerlista csúcsán.

Az Arctic Monkeys klasszikusan 21. századi karrierjére rímelt a londoni Lilly Allen, akinek ugyan volt már lemezszerződése, mégis a MySpace oldala kapcsán ismerte meg a világ, és mire kijött az első kislemez, már tekintélyes rajongótáborral rendelkezett 2006 nyarán. Ám ennek a jelenségnek köszönhetően volt az internetes zenehallgatásnak egy következménye is, nevezetesen az, hogy az emberek még kevésbé vannak rászorítva arra, hogy teljes albumokat vásároljanak meg, így a "kislemezdalok" piaca lendült fel ismét, és a tovább erősödő legális letöltési piac is inkább az egyes track-ekre koncentrál, mintsem az albumokra. És valóban, miért kellene megvenni az egész lemezt, ha van rajta mondjuk két szám, ami tetszik (hiszen ingyen belehallgathattunk az összesbe számos oldalon)? Idén Nagy-Britanniában mindennek illusztrálására megszületett az első olyan No. 1, amely kizárólag a letöltések alapján került az élre, megelőzve a fizikai formában való megjelenését (a már említett Crazy).

Bár a fentiek logikus következménye lenne, hogy a nemzetközi popszíntér sokkal polarizáltabbá váljon, ez csak a stílusok szempontjából következett be, az angolszász dominancia továbbra is szembetűnő, a svéd zenekarok újabb sikerei pedig már régóta nem lepnek meg senkit sem.

Rúzsa Magdi lemezeit vásárolták itthon a legjobban

Itthon, a fenti változásokból a felszínen túl sokat nem érzékelhettünk, az "alulról jövő" előadók közül továbbra sincs senkinek esélye felkapaszkodni a Tankcsapda, Ákos vagy a Kispál mellé - ezek mind jelentkeztek új lemezzel idén (pontosabban Lovasi András idén csak a Kiscsillag nevű hobbizenekarral adott ki albumot, a belső válságok gyengítette Kispál leginkább egy alig sikerült koncerttel hívta fel magára a figyelmet a Szigeten).

Új előadók közül továbbra is csak a Megasztár döntősei számíthatnak komoly karrierre, idén Rúzsa Magdi minden eddigi nyertesnél népszerűbb volt, és róla lehet a leginkább elhinni, hogy még évek múlva is velünk lesz, a többiek viszont már nem ennyire kapósak.

Változások helyett itthonról tehát főként a régi, jól ismert előadóink sokadik visszatéréseiről számolhatunk be: nyolc év után jelentkezett új lemezzel a 45 éves Omega, akárcsak a zenekar volt tagja, Presser Gábor (ő hat év eleltével adott ki stúdióalbumot), 14 év után koncertezett megint a Piramis, míg az [origo] Álomsláger szavazását megnyerő Máté Péter idáig nem hallott dalaiból is megjelent egy album.

Az év elején két búcsúkoncerttel nosztalgiázott a Rapülők is, a NOX pedig ismét megmutatta, hogy az övé a legprofibban kidolgozott popzenei brand az országban, és az együttes jövőre minden eddiginél látványosabb színpadi show-val növelheti eddig sem csekély népszerűségét.

Bár a legnépszerűbb médiumokból ugyan nem ez derül ki, mégis nagyon sok fiatal magyar zenekar létezik a reflektorfénytől távol is, ám hogy közülük melyik fog bekerülni a magyar fősodorba, vagy hogy bekerül-e egyáltalán, azt szinte lehetetlen a mai viszonyok mellett megjósolni. Az viszont biztos, hogy a magyar tinilányok egy német zenekarért, a Tokio Hotelért lelkesednek leginkább: a tinédzserkorú fiúkból álló zenekar júniusi fellépését a VIVA Comet díjkiosztóján hazánkban régen látott extázis és sikoltozás kísérte.

Inkei Bence