Emo: egyszerre minden és semmi

Az utóbbi hetekben egyre többször teszik fel társaságban a következő kérdést: "Gyerekek, mi az az emo?" Helyesen megválaszolni sosem sikerül, hiszen nem is lehet. Mindenkinek az az emo, amit éppen annak tart, persze azért némi határokkal. A magyar médiában az emo eddig csak amolyan látványosságként lett tálalva, de magáról a szubkultúráról és pláne a zenéről már jóval kevesebb szó esik.

Ekkor kezdte elárasztani a világot az emo, nagyjából már abban a formájában, ahogy ma is ismerjük, de még nem volt egyeduralkodó a piacon, viszont már messze nem számított coolnak: addigra már szlogen lett a "Cheer up emo kid!" ("Fel a fejjel, emós kölyök!"), és az emo jelentett végletekig lelkizős, önsajnáltatós zenét, embert egyaránt, és persze divatot is. A Weezer-fél "geek chic" már a múlté volt, és kezdett kialakulni az az öltözködési stílus, amit ma szokás emónak hívni. A lemezkiadók pedig már jól tudták, előbb vagy utóbb végleg eljön az ő idejük.

És így is lett. Elsőként a Dashboard Confessional lett sztár, amely a sajátosan kamaszos nézőpontból írott, spleenes szövegeivel már jelezte, az emo már mást jelent, mint amit harminc körüli zenészek (lásd Sunny Day Real Estate) játszottak a saját korosztályuknak. A Dashboard Confessional vezetője, Chris Carrabba szövegei teljes mértékben megfeleltek a cikk elején ismertetett feltételeknek, és 2002-2003 az ő éve volt, onnantól kezdve pedig hetente tűnt fel egy új zenekar, amelyiket valamelyik kiadó el tudott adni emóként, és így jutottunk el a mostani helyzetig.

Dashboard Confessional

A külsőségek egyre extrémebbek lettek, a tinik pedig rájöttek, hogy metállal vagy punkkal már nem igazán tudják megbotránkoztatni a Guns 'N Roseson, Mötley Crüe-n vagy akár Nirvanán felnőtt szülőket, viszont azzal igen, hogyha fiú létükre kifestik magukat, nőies cuccokba bújnak, vagy a goth szubkultúra elemeit átvéve kultuszt teremtenek az öngyilkosságnak (melyről az esetek túlnyomó többségében csak beszélnek). Ezzel aztán remek alapot adtak a világnak arra, hogy az sokkolva legyen. Így születhetett meg a már említett Daily Mail cikk, amely gyakorlatilag a gothokkal azonosította az emósokat, akik divatból nyiszálják a csuklójukat, feketében járnak és a lányok a fiúkra, a fiúk pedig a lányokra hasonlítanak, és legalábbis flörtölnek a biszexualitással. Ez amellett, hogy gyakorlatilag PR cikk volt az írásban emlegetett My Chemical Romance számára, tudatosította a brit társadalomban az emo állítólagos "veszélyét", melyről azóta is cikkeznek a lapok.

Hogy mitől lesz egy zenekar emo, az jó kérdés. A külsőségeket tekintve az emo nagyjából a deszkáspunk, a gothic (dark) és az indie szubkultúrák keveréke: darkosra sminkelt, tüsi- vagy szembelógó frizurás, nőies ruhákat hordó fiúk, és feltűnően kifestett lányok, divatosan retrósnak ható, nagy műgonddal összeállított ruhatárral, kitűzőkkel és egy sereg más kiegészítővel. (Ilyeneket most már nagy számban láthatunk a magyar nagyvárosok utcáin is.) Ami pedig az emo zenei vonatkozásait illeti, a fentiekből látszik, hogy ilyen gyakorlatilag nincs. Ha mégis ragaszkodnánk a meghatározásához, leginkább a Blink-182 pop-punkját idéző zene, gyakran túldramatizált (sokszor nyafogós) énekstílus, általában rendkívül dallamos, és megfoghatóan kamaszos melodrámával telített dalokkal.

Az emo zenekarok tavaly törtek be igazán Európában is, és hiába dobálták meg brit fesztiválokon a My Chemical Romance és a Panic! At The Disco tagjait, a zenekarok rendkívül népszerűek az öreg kontinensen. Az említett együtteseken kívül a Fall Out Boy, az All-American Rejects vagy a Taking Back Sunday is iszonyú mennyiségű lemezt adott el idén, noha ezek is különböznek egymástól. Abban viszont nem, hogy valamennyi emozenekarként van nyilvántartva a médiában és a nagyközönség számára is, innentől kezdve pedig már mindegy.

Fall Out Boy

Az emo mai szupersztárjai közül talán a Fall Out Boy azonosul leginkább a szerepével. Legújabb, február elejére várt lemezében a zenekar már beszól az új emozenekaroknak is, miszerint ezen a szekéren már nincs hely, szálljanak fel egy másikra. Érdekes azért elgondolni, hogy a valaha az elnyomott, sikertelen kamaszok szubkultúrájaként elhíresült emo már rég nemcsak a geekek vagy nerd-ök sajátja, hanem minden tinédzseré, aki kicsit is szeretne divatos lenni. Ugyanúgy, egyre kevésbé lesz hiteles az évek óta gondosan titkolt házasságban élő Chris Carrabba világfájdalma, vagy a díjkiosztókon szupersztárokkal parádézó Fall Out Boy deprimált szövegei. A rosszindulatú kritikusok szerint a Backstreet Boys és a Blink-182 keverékeként jellemzett zenekar az új lemezén diszkótól punkon át R&B-ig mindent bedob, de a végeredmény ettől még ugyanúgy emo marad. Kérdés persze, hogy meddig.

Mint ahogy kérdés az is, hogy lesz-e magyar emozenekar, és ha igen, akkor mikor? A korábbi, poszt-hardcore emo inspirált ugyan magyar zenekarokat, ezek közül viszont már kevesen léteznek, az újfajta, "MTV-emo" nálunk még várat magára, már csak azért is, mert a magyar média még a gondolatát sem bírja elviselni a torzított gitárnak és a punknak, legyen az bármilyen higított verzió. Igaz, nálunk valamiért sokak szerint a 14 éves lányok körében népszerű német boy band, a Tokio Hotel számít emozenekarnak, e logika alapján elindulva nem kizárt, hogy kapunk majd egy Tokio Hotel-klónt - mondjuk a Shygys volt tagjaiból -, amelynek még nyomokban sem lesz köze az amerikai emóhoz, viszont biztosan lesz a tagokon smink.

Inkei Bence