Igazságot a boszorkánynak!

Néhány elismert mai zenész fejébe vette, hogy igazságot szolgáltat a leginkább csak leszólt Yoko Onónak, és új köntösbe öltöztették stílusteremtő korábbi dalait. Huszonhatodszorra támad az agyonüthetetlen Mark E. Smith és a Fall, tovább hódít az Explosions In The Sky. Ebből is látható, hogy a nagy sztárok közben továbbra is rápihennek a tavaszra.

Yoko Ono: Yes, I'm A Witch

Várakozások: Yoko Ono személye lassan negyven éve már, hogy vörös posztó a Beatles-rajongók túlnyomó többségének szemében, és igazság szerint az átlag zenehallgató számára is csak az az idős japán nő, akivel John Lennon meztelenkedett. Pedig Ono is hozzátette a magáét a rocktörténethez, még ha az nem is volt olyan látványos. A ma már 74 (!) éves művésznő vitathatatlanul underground popzenei ikonnak számít, és a B-52's-tól kezdve Elvis Costellóig sokan adóztak tisztelettel munkássága előtt, Walking On Thin Ice című 1980-as diszkószámát (melyen John Lennon gitárjátéka is hallható, amit a meggyilkolása előtt pár órával játszott fel) pedig 2003-ban újra kiadták, méghozzá olyan remixelőkkel, mint a Pet Shop Boys vagy Felix Da Housecat, és vezette is a Billboard dance listáját, ami rendkívül jó eredmény egy hetvenéves énekesnőtől. Ez a siker felkeltette az érdeklődést Ono további munkái iránt is.

Eredmény: A Yes, I'm A Witch gyakorlatilag remixek gyűjteménye, és a ma népszerű független rockzenészek értelmezik újra Yoko Ono dalait, így például a Flaming Lips, Cat Power, Peaches, az Apples In Stereo vagy a Polyphonic Spree vett a kezébe egyet-egyet, hogy valamelyest a saját képükre formálják azokat. A legtöbben csak az eredeti éneket tartották meg, és teljesen új körítést raktak köré, néha bámulatos eredménnyel.

Kiknek ajánlható: Mindenkinek, aki meg tud bocsátani Yokónak a Beatles felbomlásáért.

Olyan, mint: Egy sajátos és alulértékelt énekesnő teleportálása 2007-be.

The Fall: Reformation Post T.L.C.

Várakozások: Huszonhatodik stúdióalbumával jelentkezett Mark E. Smith elnyűhetetlenül dübörgő zenekara, a kaotikus avantgárd rockzenében utazó The Fall. A manchesteri zenekar sosem szerepelt a slágerlisták élvonalában (noha volt időszak, amikor az alsóbb régiókban fel-felbukkant az együttes neve), ennek ellenére ma már kevesen vitatják, hogy az alternatív rockzene egyik valaha volt legfontosabb formációjáról van szó. A punk első hullámával 1976-ban megalakuló zenekarban egyedül a frontember Smith az, aki kezdettől fogva tagja az együttesnek, melyet általában a posztpunk jelzővel szokás illetni, de mondhatjuk, hogy sokrétűbb annál. A Fall működésével olyan eltérő zenekarokat inspirált, mint a Sonic Youth, a Pavement, az Elastica vagy éppen az újabb vonalból a Strokes és a Franz Ferdinand, e zenekarokban általában az a közös, hogy Smith rendkívül lekezelően nyilatkozik róluk, és kikéri magának, hogy egy lapon említsék bármelyik népszerű mai rockzenekarral. A múló idő jeleit igencsak magán viselő Smith egyébként sosem próbálta meg eladni magát, és büszkén hirdette, mennyire kiállhatatlan fickó. A Fallban megforduló több tucat zenész közül nem egy botrányos jelenetek közepette távozott a zenekarból, és Smith összes barátnője játszott az együttesben, egészen a szakításig. Jelenlegi élettársa, a billentyűs Elena Poulou az egyedüli olyan tag, aki az előző lemezen is játszott, hiszen a zenekar többi tagja a tavaly nyári turné alatt elmenekült az együttesből, így jelenleg Smith a rotációs módszert alkalmazva éppen ráérő zenészekkel dolgozik.

Eredmény: Azt tudni kell, hogy az ezt megelőző két Fall-album (The Real New Fall LP /Formerly Country on the Click/ és Fall Heads Roll) hosszú idő óta az együttes legjobb lemezei voltak, frissnek és fiatalosnak hangzottak és mindkettőt az év legjobb albumai között emlegették a kritikusok. Az ezeken a lemezeken szereplő zenészek többsége viszont ugye már nincs a zenekarban, és ez bizony nem tett jót a Fallnak, bármit is mondjon Smith. A lemez nem rossz (ilyen Fall-lemez talán nem is létezik), de hiányoznak róla a kiemelkedő dalok: megbízhatóan zakatoló, monoton garázsrock, Smith motyogós énekbeszédével, igen-igen kevés változatossággal és emlékezetes pillanattal, néhány túlzottan is hosszú számmal. Az is igaz viszont, hogy még így is köröket ver a mai brit gitármezőnyre eredetiség, ötletesség és egyediség terén.

Kiknek ajánlható: A Fall kisszámú rajongótáborán kívül bárkinek, aki fel akarja venni valahol a fonalat, noha nem ez a legalkalmasabb lemez erre.

Olyan, mint: A Fall nagyon nehezen tud máshogy szólni, mint a Fall, így most sem.