Ahogy erről már az internet előtti korszak alternatív, írott zenei médiájának rövid bemutatásakor is szó volt, a modern rockzenei lemezkritika megjelenése gyakorlatilag az underground zenei sajtónak köszönhető. Ahogy Amerikában a fanzinoktól érkeztek a legnagyobb hatású zenekritikusok, úgy Angliában is a nagy médiabirodalmak alternatívájaként megjelenő undeground lapoktól rekrutált újságírók mentették meg az éppen irányát vesztő New Musical Expresst vagy a Melody Makert.
Az internet regnálásának eddigi bő egy évtizedében nagyjából hasonló módon ment végbe az átrendeződés, azzal a különbséggel, hogy a kis, független webzine-ként induló honlapok közül több nemcsak, hogy megmaradt a hagyományos média árnyékában, de komoly vetélytársává is vált azoknak. Rétegzenei médiának induló webmagazinok váltak a popzene széles rétegeit lefedő műfajok tekintélyes szakértőivé, és mára már egyik-másik ott tart, hogy amolyan futurisztikus hibridként keresztezi mondjuk a Rolling Stone-t az MTV-vel és egy menő lemezbolttal.
Persze adja magát a kérdés, hogy miért annyira fontos ez, és egyáltalán, hányan olvasnak zenekritikákat? Nos, manapság feltételezhetően többen, mint valaha, de legalábbis minimum annyian, mint a hatvanas-hetvenes évek hőskorszakában. Hiába változott nagyot a világ az elmúlt egy-két évtizedben, a tudatos zenehallgatók többségének továbbra is kell valamilyen irányjelző, ami segít eligazodni a hihetetlen mennyiségű zenében. Ez lehet rádió, tévé, egy megbízható lemezbolti eladó, és persze lehet újság is. Ezek viszont nem meglepő, hogy mind veszítettek a jelentőségükből az internetnek köszönhetően, és így eltolódtak az arányok.
Korábban zenei szaklapokat kellett vásárolnia annak, akit komolyan érdekelt a téma, ami ugye a világ számos régiójában egyenlő a lehetetlennel, ma meg bárki, bárhonnét lépést tarthat a legfrissebb trendekkel is, ráadásul különösebb anyagi ráfordítás nélkül. Hasonlóan megváltozott az előadók hozzáállása is a témához, és ma már lényegesen kevesen vannak azok, akik ökölbe szorult gyomorral sétálnak el az újságoshoz a lemezmegjelenés hetében a Rolling Stone-ért vagy az NME-ért, mint azok, akik izzadó tenyérrel kattintanak a Pitchforkmedia.com-ra, vagy éppen a kritikákat összesítő Metacritic oldalra. Márpedig kár lenne lebecsülni ezeknek az oldalaknak a jelentőségét, hiszen több konkrét példa is mutatja, mekkora hatalma is van mondjuk a már említett Pitchforknak.
A Pitchfork Media az új internetes zenei média legnagyobb sikertörténete, és a klasszikus példa arra, hogyan lehet egy egyetemista hobbijának indult honlapból piacvezető, világszerte komoly tekintéllyel bíró sajtóorgánum. 1995-ben alapította egy az egyetemről frissen kikerülő minneapolisi fiatalember, Ryan Schreiber, aki telefonos modemes kapcsolattal rendelkezett kezdetben, és akkor még Turntable (Lemezjátszó) néven működött az időszakosan frissülő oldal, mely aztán a következő év májusában állt át a napi rendszerességre, és ekkoriban kapta a Pitchfork (Vasvilla) Media nevet is, egy tetoválásról, melyet Al Pacino viselt Brian De Palma A sebhelyes arcú című 1983-as filmjében.
Schreiber - akinek csak lemezbolti eladói múltja volt, újságírói nem - azzal a szándékkal kezdte a fanzinok mintájára létrehozott honlapját, hogy megmondja egyenesen a véleményét bármiről, és különösen arról, amit nem szeret. A kezdetben szinte kizárólag indie rockzenével foglalkozó Pitchfork hamar népszerű lett az irányzat kedvelői körében, köszönhetően többek között a kérlelhetetlen, őszinte kritikáinak is, melyek a klasszikus rockújságírói hagyományokat támasztották fel egy olyan korban, amikor a hivatásos zenei média már szinte összenőtt a zeneiparral. ("Egy kiadványnak legtöbbször vigyáznia kell, nehogy összevesszen a kiadóval, a marketingessel vagy magával az előadóval, ezért ennek sokszor a kritikák látják a kárát, hiszen pont az őszinteségüket kell feláldozniuk, nekünk viszont nem kell" - fejtegette a Guardiannek Schreiber).