Ipari sokk a Nagyszínpadon

Új lemezével turnézik idén a Nine Inch Nails, amely nyáron a Szigetet is útbaejti majd, és fellépése vélhetően az egyik legnagyobb érdeklődéssel várt koncert lesz majd a fesztiválon. Trent Reznor és változó tagságú csapata természetesen nemcsak az újabb dalokat, hanem az igazi népszerűséget meghozó NIN klasszikusokat is eljátsszák majd. Ízelítő a ránk váró sokk-rockból.

Az elmúlt húsz év egyik legnagyobb jelentőségű amerikai rockzenekara, a Nine Inch Nails azok közé az előadók közé tartozik, amelyek rendkívül szélsőséges érzelmeket váltanak ki a közönségből.

Trent Reznort (aki gyakorlatilag maga a Nine Inch Nails) vagy mitikus alaknak, nemzedéki bálványnak és öntörvényű zseninek tartják, vagy pedig magamutogató pozőrnek, a saját szerepét túlzottan is komolyan vevő sarlatánnak, aki innen-onnan összelopkodott image-ével remekül manipulálja a nehéz korban levő, zavarodott fiatalokból álló, fanatikus rajongótáborát. Középút ritkán van, mégis, most nem a vitában kívánunk állást foglalni, hanem megmutatni, mi is várható Reznoréktól a Szigeten, leszámítva a fanatikusokat, hiszen nekik vélhetően képtelenség újat mondani.

A lemezekkel és a hangzással rendszerint sokat pepecselő, multiinstrumentalista-studiómágus-komponista szerepköréből a színpadon dühöngő, önveszélyes sokk-rockerré átlényegülő Trent Reznor az indusztriális rockzene talán legfőbb innovátora. Ugyan a műfaj már jóval a NIN indulása előtt is létezett, de koncepció, hangzás és minőség terén Reznor máig toronymagasan vezeti a mezőnyt, egyedül talán csak egykori tanítványa, az elsőszámú közellenség szerepébe lassan beleszürkülő Marilyn Manson veheti fel vele a versenyt.

A NIN majd' húszéves története során mindössze hat sorlemezzel (amellett pedig jónéhány remix-albummal) jelentkező Reznor sikere legfőképpen abban rejlett, hogy dühös, ijesztő és apokaliptikus, ugyanakkor a maguk bizarr módján, gyakran mégis slágeres szerzeményeivel ugyanúgy képes volt megszólítani a nyitottabb metal-rajongókat, mint az elektronikus tánczenék kedvelőit, vagy éppen az ezredvégi, cyberpunkkal kokettáló goth szubkultúrát. Munkássága pedig - a már említett Marilyn Mansonon kívül - olyan, egymástól minden tekintetben igen távol eső művészeket inspirált, mint Johnny Cash (aki gyakorlatilag Hurt című NIN-dal ihletett átértelmezésével búcsúzott ettől a világtól) vagy épp Kovács Ákos.

Az együttes ugyan már túl van sikerei csúcsán - ez a kilencvenes évek közepére tehető -, mégis, még mindig milliós példányszámban kelnek el albumai, és a fesztiválok tárt karokkal fogadják (már amennyiben meg tudják fizetni...). A Nine Inch Nails története egyébként gyakorlatilag Trent Reznor személyiségének története, aki egy amerikai kisváros unalmát cserélte fel a rocksztárságra. Bár mára már "megkomolyodott", Reznor korábban hírhedten önpusztító életet élt: meggyűlt a baja az alkohollal és a drogokkal, míg a depresszióval és más pszichikai problémákkal való küzdelme egy jó időre megakasztotta a NIN szekerét is. Utóbbi korszak ugyanis pont legsikeresebb lemez, az 1994-es Downward Spiral után következett, amely kerek ötéves szünetet eredményezett az együttes életében, és mire megjelent a Fragile című album 1999 őszén, addigra már jelentősen megváltozott a világ.

Persze egy rendkívül lojális és még mindig nagyszámú tábor kitartott a Nine Inch Nails mellett, és kitart a mai napig is, inkább csak arról van szó, hogy a NIN kikerült valamelyest a figyelem középpontjából, és a mai tizenéveseket már mások inkább meg tudják szólítani. Ettől függetlenül Reznorban még mindig rengeteg energia van, és gyaníthatóan izzani fog a Nagyszínpad is, amikor a jelenlegi tagokkal (Alessandro Cortini, Josh Freese, Aaron North, Jeordie White) együtt játszani kezd majd. Hogy mit és hogyan? A következőket biztosan: