Laurie Anderson: "Más a magyar közönség reakciója"

Hétfőn és kedden este is fellép a Művészetek Palotájában Laurie Anderson, aki avantgárd popzenéje mellett performanszairól és szokatlan technikai újításairól, találmányairól is híres. Ezúttal a jövőre megjelenő, Homeland című albumának anyagát adja elő úgy, hogy a maga a lemez még el sem készült. Ennek indokait elárulta az [origo]-nak adott interjúban, melyben azonban távolról sem csak zenéről esett szó, sőt, talán arról a legkevésbé.

És legalább jó vagy rossz irányban változott?
- Nem tudom, nem is akarom ezt én eldönteni, számomra ez így érdekes. Nem vagyok moralista, fogalmam sincs, mi a jó és mi nem, senkit sem akarok megtéríteni. Meghagyom ezt inkább a nagymamámnak, aki misszionárius volt Japánban. Hatalmas baklövés, nem? Buddhistákat győzködni arról, hogy térjenek át a kereszténységre, a nagymamám esetében a déli baptistákhoz. Ugyanolyan, mint az, amikor az amerikaiak elmennek Irakba, és azt mondják, hogy tessék demokráciát csinálni. Milyen alapon? Én például most látlak először, azt se tudom, mit szeretnél vagy mit nem, hogyan tudnám előírni neked, hogy mi a jó vagy mi nem? Hiszen még azt sem mindig tudom, hogy nekem mi lenne a jó. Szóval én annyit látok ebből, hogy mondjuk milyen sok emberből válik geek: a legújabb i-Pod kell neki és a legmenőbb telefon, csak ez a szerzési vágy foglalkoztatja. Ez pedig valójában csak arra jó, hogy bezárkózzon és még kevésbé gondolkozzon. És ezzel ki is lyukadtunk újra a kapitalizmushoz, amely végképp elszabadult a láncról.

Annak idején számos amerikai művész - köztük te is - panaszkodott a Reagan-korszak konzervatív közhangulatára, amely volt, hogy cenzúrához is vezetett. Ez mennyire érezhető ma?
- Nem tudom, visszatekintve nem érzem, hogy akkor olyan kemény cenzúra lett volna. Volt néhány kirívó eset, de ezek inkább csak kirakatperek voltak, főként pornográfnak minősített műalkotásokkal szemben. Mi pedig Amerikában ugye imádjuk a pornográfiát, így ez jó ürügy volt ahhoz, hogy a hírekben foglalkozni lehessen a témával. Ma viszont riasztóbb a helyzet. A vezető amerikai értelmiségiek hallgatnak. Nem mondják el, nem írják le, nem éneklik el a véleményüket, és ez aggasztó. Erre a legjobb példa Susan Sontag esete, aki az egyik legelismertebb értelmiségi volt, mégis sikerült elhallgattatni, miután olyat mondott, amit nem lett volna szabad: szeptember 11. után emlékezetes, hogy Bush gyáváknak nevezte a terroristákat. Erre válaszul írta azt Sontag, hogy már bocsánat, de ha valaki képes feláldozni a saját életét azért, hogy belevezessen egy repülőgépet egy épületbe, az lehet bármilyen gonosz ember, lehet maga az ördög is, de gyávának semmiképpen sem gyáva, ellentétben azokkal, akik biztonságos távolságból bombázzák az ellenséget. Ettől kezdve neki vége volt (azóta egyébként meg is halt): hivatalosan természetesen nem tiltották be, de számos kapu végleg bezárult előtte. Az ő példáját látva pedig mások úgy gondolják, hogy inkább jobb csöndben maradni.

Harmadszor jársz Magyarországon. Milyen emlékeket őrzöl meg az eddigi fellépéseidről?
- Nagyon szeretek itt fellépni, mert a magyar közönség reakciója teljesen más, mint amit máshol megszoktam. Nem csak arra vár, hogy szórakoztassák, hanem létezik valódi kapcsolat előadó és közönség között, ami nagyon ritka. Nem véletlen, hogy le is fotóztam az itteni közönséget a színpadról, mert úgy éreztem, hogy ezt meg kell örökítenem, még akkor is, ha kicsit persze csodálkoztak. A fénykép ott is van a Stories From The Nerve Bible című könyvemben, egyből az elején.

Inkei Bence