Skizofrén állapotban a Chemical Brothers

A már másfél évtizede a pályán levő Chemical Brothers már abban a skizofrén állapotban van, hogy saját magától nyúl hangmintát, és szokás szerint frissített hangzással próbálja megőrizni kieemelkedő státusát az elektronikus tánczenén belül. A Velvet Revolvert főként a neves tagok rutinja és egyénisége emeli ki a középszerből, kaotikusan tér vissza 15 év után a karrierjét amúgy is a káoszra építő Happy Mondays, szépen búcsúztatja a nagylemez formátumot az Ash, minden tőle telhetőt megtesz Kelly Rowland, és megosztja személyiségét T.I. a lemezajánlóban.

Chemical Brothers: We Are The Night

Várakozások: Amikor tizenöt éve megalakult a Chemical Brothers (akkor még Dust Brothers néven), nehéz elképzelni, hogy Tom Rowlands és Ed Simons mert volna ilyen hosszú távra tervezni: ez már a duó hatodik sorlemeze lesz, és borítékolhatóan ez is a listák közvetlen élvonalában fog majd landolni, mint az elődei is tették. Biztosan vannak páran, akik felkapják a fejüket, hogy "atyaég, már tizenöt éve létezik a Chemical Brothers?", pedig nem olyan meglepő ez, hiszen már a duó csúcséve, az áttörést meghozó 1997 is éppen elég régen volt ahhoz, hogy felfoghassuk az idő múlását. Akkor a ChemBros lett az egyik legfelkapottabb név a popszakmában, és az abban az évben megjelent második albumát (Dig Your Own Hole) a korszak egyik legfontosabb elektronikus zenei lemezeként tartják számon. Mire azonban az egész világ ráharapott a big beatre, addigra Tom és Ed már továbblépett, és 1999-es lemezükkel, a Surrender-rel bizonyították, hogy nem szándékoznak ugyanazt csinálni egész életükben. Az addigi legpoposabb Chemical lemez világossá tette, hogy a duó nem egyszeri villanás, hanem képes a változásra, albumaik állandó fejlődésről tesznek tanúbizonyságot, noha tény, hogy egyik azóta készült lemezük sem gyakorolt akkora hatást a világra, mint az Exit Planet Dust vagy a Dig Your Own Hole. Legutóbb két éve jelent meg új ChemBros album, és bár a Push The Button beemelt néhány új stíluselemet a hangzásba, túl sok új rajongót már nem szerzett az együttesnek, melynek az erről a lemezről kimásolt Boxer volt az első olyan kislemeze, amely nem került be a brit Top 40-be. Tom és Ed ettől valószínűleg azért nem megy a Dunának, amikor itt lesznek majd a Szigeten, hiszen a Chemical Brothers név már önmagában elég vonzerőt jelent ahhoz, hogy még hosszú évekig csinálják azt, amit szeretnek, és ez az ő esetükben egyenlő azzal, hogy a stúdiójukban eresztik szabadon a fantáziájukat, amiket persze élőben is előadnak később. Most az utóbbi időkben megszokott három évnél rövidebb időre volt szükségük az új albumhoz, de azért nem kapkodtak el semmit.

Eredmény: Az ehhez hasonló lemezekkel azért vagyunk mindig bajban, mert kétféleképpen lehet hozzá viszonyulni: vagy "sima" poplemezként (és miért ne, amikor már többször is bizonyították, hogy kerek popdalokat is képesek írni), vagy pedig elfogadva, hogy a nagylemez formátumot nem az elektronikus tánczenének találták fel, eleve másmilyen várakozásokkal fordulni egy Chemical Brothers albumhoz. 2007-ben túl nagy izgalmakat már csak az eltántoríthatatlan rajongók várnak egy ilyen lemeztől, amely igazából olyan, mint amilyet az előzmények ismeretében elképzelhetünk: a lehető legaktuálisabb vendégművészek, néhány kötelező partihimnusz, és a számok többsége amúgy is egy klubban szól jól, nem pedig otthon a fejhallgatóban. Nem lehet meglepetés az sem, hogy a briteknél emlegetett rave-reneszánsz rányomta a bélyegét a lemezre, hiszen a ChemBros pont abból a szcénából indult el még a kezdetekkor. Az sem meglepetés, hogy a nu rave legnagyobb nevének számító Klaxons is vendégeskedik egy számban, ugyanakkor a tavalyi évben csendes szoft-pop lemezzel népszerűvé váló Midlake vagy a folkénekes Willy Mason feltűnése már inkább váratlan húzás. Hát még az, hogy a Chemical Brotherst is utolérte a végzete: egy saját régi számukból vett hangminta is feltűnik a lemezen (legalább a jogdíjakkal biztosan nem lesz probléma). Ha tehát rákészülünk a lemezre, és tudjuk, hogy mire számíthatunk, akkor biztosan nem csalódunk, sőt, a Push The Button-nál talán ihletettebbnek és kevésbé rutinszerűnek is tűnik a We Are The Night. Főleg, ha azt a pár "kötelező" töltelékszámot még ki is vesszük az iPodunkból.

Kiknek ajánlható: Főleg azok tudják értékelni, akiknek a polcán szép sorban ott van a Surrender, a Come With Us és a Push The Button is.

Olyan, mint: Amilyennek egy Chemical Brothers-lemeznek 2007 nyarán lennie kell - télen, de talán már ősszel is ugyanez már biztosan kicsit megkésettnek tűnne.

(IB)