Transzformátor némította el Manu Chaót

Semmi "elsőnapos" jellege nem volt a Szigetnek, hiszen sokan már hétfő vagy kedd óta kint tartózkodnak, így az ilyenkor megszokott tumultus sem volt akkora a bejáratnál. A fő attrakció szerdán Manu Chao volt, aki a vártnál kicsit nyugisabb koncertet adott, melyet kétszer is áramszünet szakított meg. Rockzenekarként debütált az UNKLE, megállás nélkül rohant végig koncertjén a Mando Diao, mulatós ízekkel gazdagította zenéjét a Quimby. Az első nap, dióhéjban.

Bár "hivatalosan" szerdán nyitott meg a Sziget, a mínusz egyedik és a nulladik napon is sokan felverték már a sátrukat, így aki tegnap látogatott ki először az Óbudai-szigetre, annak joggal lehetett olyan érzése, mintha már egy napok óta tartó fesztivál kellős közepébe csöppent volna.

Ennek a legrosszabb oldala kétségtelenül a már annyit hibáztatott porban nyilvánul meg, amely percek alatt beveszi magát mindenhová, és amely kapcsán egyre többet érzi úgy az ember, hogy talán nem is lenne akkora baj, ha tényleg esne az a beígért eső.

Egyébként meg ott folytatódik minden, ahol tavaly augusztusban abbamaradt, dübörög a jól beolajozott fesztiválgépezet, a szolgáltatások és a színpadok tekintetében is. A Sziget első nagyobb nevű fellépője a Nagyszínpadot felavató Nitzer Ebb volt, amely a vártnak megfelelően varázsolta a színpadra a kora kilencvenes éveket, könyörtelen, elektro-indusztriál alapokkal, melyek valóban elég "teutonosnak" hatnak ahhoz, hogy sokan németnek véljék az angol együttest, mely egy ugyancsak germán külsejű, szőke amazon dobossal egészült ki az elmúlt években.

A Nitzer Ebb műsorát viszonylag kis létszámú, de annál lelkesebb közönség tombolta végig a délutáni napsütésben, hogy aztán 6 órakor jöjjön a következő fellépő svéd garázsrockbanda, a Mando Diao. Az együttes két éve már játszott a Szigeten, és bár akkor is ebben a kicsit mostoha délutáni sávban kaptak helyet, ez egyáltalán nem zavarta őket, és ugyanolyan lendületesen, megalkuvást nem tűrően vágtattak végig a bő egyórás műsorukon, mint akkor. Ami a leginkább szembetűnő volt, az a koncert folyamatossága, szinte pillanatnyi szünetet sem tartva folyt át az egyik dal a következőbe, a két gitáros-énekes pedig a Libertines hasonló párosa, Carl Barat és Pete Doherty jólnevelt verziójaként kiabálta végig a koncertet, és le sem tagadhatták volna, hogy szívük szerint leginkább a hatvanas évek Londonjában játszanának az Animals és a Yardbirds között.

Mando Diao

A lelkes svédek után jött a kellően felpörgöttnek tűnő Quimby, amely ezúttal egy hegedűssel kiegészülve teremtett hamisíthatatlan kelet-európai bulihangulatot, és érezhetően a Nagyszínpadhoz igazította repertoárját, vagyis több volt a tempós dal a búsulós, bárzenés beütésű balladák rovására.

Mindeközben az iWiW Világzenei Nagyszínpadon előbb a Sierra Maestra hozta, amit várni lehetett tőle: igazi kubai ritmusokat, utána az Orchestre National de Barbés vitte át a közönséget Afrikába, kellően felkészítve a közönséget az esti Salif Keita-fellépésre.