Katie Melua: Sztálin után csak a második

Katie Melua azok közé a popénekesnők közé tartozik, akik élőben is legalább olyan elbűvölően néznek ki, mint a fényképeken. Állítása szerint Londonban feltűnés nélkül mászkálhat az utcán, mert nem ismeri fel senki, ami már csak azért is furcsa, mert nemcsak az Egyesült Királyságban, de gyakorlatilag bárhol a világon feltűnést keltene egy ilyen egzotikusan szép külsejű lány - legalábbis az ember ezt gondolná. A grúz származású, de Nagy-Britanniában felnőtt Melua az elmúlt évek egyik legsikeresebb új énekesnője: első két lemeze többszörös platinalemez több országban is, mindkettőből több milliót adtak el világszerte. A még mindig csak 23 éves gitáros-énekesnő Norah Joneshoz hasonlóan a dzsessz és a blues stílusjegyeit beépítve énekelt finom dalokat, és lett a főként felnőtteket megcélzó rádiók kedvence. Legújabb lemeze, a Pictures a múlt hónapban jelent meg, ebből az alkalomból tett egy rövid látogatást Budapesten, és nyilatkozott az [origo]-nak is.

Van esetleg más olyan zenész vagy producer, akivel a jövőben szívesen dolgoznál együtt?
- Persze, van ilyen, de konkrétan ezt még nem tudom, mondjuk úgy, hogy gondolkodom rajta. Neked nincs valami ötleted?

Mármint nekem? Hát... most az jut eszembe, hogy az előbb Lightning Seedset hallgattam, ezért Ian Broudie-t mondanám, de ez valószínűleg hülye ötlet, szóval inkább mesélj a világrekordodról!
- Tavaly tavasszal meghívtak koncertezni egy norvég tengeri fúrótoronyra, ami nagyszerű élmény volt. Néhány hónappal később kérdezték, hogy nem lenne-e kedvem a fúrótorony talapzatának legalján is koncertezni, én meg rábólintottam. Ez 303 méterrel volt a tengerszint alatt, és ezért hosszabb orvosi vizsgálaton és kiképzésen kellett előtte részt vennünk a zenészeimmel. Fantasztikus volt, tényleg minden percét élveztem, főleg, hogy annyira szokatlan volt az egész. Ilyen mélyen addig még nem koncertezett senki, ez volt egyébként a rekord.

Amit azóta már egy lengyel zenekar meg is döntött az idén...
- Igen, ne is mondd, nagyon mérges vagyok! (nevet) De igazából nem a rekord kedvéért csináltam ezt, hanem az élmény miatt, tényleg csodálatos volt.

Úgy tudom, sokféle zenét szeretsz, távolról sem csak azt, ami a te előadói profilodba vágna. Mostanság miket hallgatsz?
- Például az ír énekes-dalszerzőt, Damien Rice-t, aztán nagy kedvencem még Björk, a Portishead - nagyon várom az új lemezüket! -, meg az olyan bandákat is, mint a Babyshambles vagy az Arctic Monkeys.

El tudod képzelni, hogy mondjuk olyan jellegű punkos rockzenét játssz egyszer, mint az utóbbi két zenekar?
- Miért ne? Mindent el tudok képzelni, de túl sokat még nem foglalkoztam azzal, hogy mi lesz a jövőben, a Pictures túlságosan friss még ahhoz. Majd meglátjuk.

Most ugyan csak promocionális turnén vagy, de az új lemezzel mikor tervezel nagyobb szabású koncertturnét?
- Jövőre. Ez tulajdonképpen egy világ körüli turné lesz, és még az is lehet, hogy itt, Magyarországon is fel fogok lépni, én legalábbis szeretném.

Mennyire szoktad elolvasni a lemezeddel kapcsolatos kritikákat?
- Néha el szoktam, de nem mindegyiket. Ha olvasok egy rossz kritikát, az el tudja rontani a napomat, de tudom, hogy nem tetszhet mindig mindenkinek, amit csinálok. Egyébként vannak olyan segítő szándékú kritikák, amikből még tanulni is lehet, mint ahogyan a pozitív kritikákat sem szabad mindig elhinni. De szerencsére csupa őszinte emberrel vagyok körülvéve, akik nem csak dicsérni tudnak, és megmondják, ha valami nem tetszik nekik.

Az egyik leggyakoribb kritika talán a zenéddel kapcsolatban, hogy nagyon kellemes hallgatnivaló ugyan, de inkább csak amolyan háttérzene. Te ezt hogyan látod?
- Hát, nem esik jól, mert kicsit igazságtalannak érzem. Ha valaki nem hallgatja figyelmesen a lemezeimet, akkor mondhat csak ilyesmit, mert rengeteg valós érzelem és szenvedély van a szövegekben ahhoz, hogy ne csak háttérzenének lehessen minősíteni. A Pictures-ön is vannak személyes élményekből táplálkozó dalok, de ott ugye inkább a film a fő témája a lemeznek, szóval ott kicsit kevesebb.

Ha már a film került szóba, idén te is debütáltál filmszínésznőként, még ha kissé rendhagyó módon is (a Grindhouse című Rodriguez-Tarantino film egyik "ál-előzetesében"). Ez hogyan jött?
- Én nem is nevezném ezt igazi filmszerepnek, csak pár pillanatig vagyok a filmen. Imádom a horrort és Tarantinót is, és ez egy nem létező horrorfilm előzetese volt, amiben feltűnök: nekem csak ijedt arccal kellett sétálnom és sikítanom, szóval nem is nevezném ezt színészetnek. Amúgy is, szerintem a színészet kicsit alulértékelt dolog, amit igenis meg kell tanulni. Szóval ha holnap arra ébrednék, hogy tényleg filmekben akarok szerepelni, akkor elkezdenék tanulni, mert ezt nem lehet egyik pillanatról a másikra elsajátítani vagy a hírnévre alapozva gyakorolni. Ha valamit csinálok, akkor azt jól szeretném csinálni. De momentán énekesnő vagyok, a turné után a következő lemezemmel szeretnék majd foglalkozni, ez a lényeg.

Inkei Bence