Valódi zenekar lett a Coldplay

Brian Eno megpróbálja kiküszöbölni a Coldplay bosszantó sallangjait, és teszi mindezt sikerrel, így a Coldplay most tényleg egy valódi zenekarnak hangzik. Alanis Morissette szakítását dolgozza fel új lemezén, de nem fullad önsajnálatba. Lil Wayne a csúcsra tör, és trilógiája utolsó darabjával oda is érhet, a N.E.R.D. ismét a lelkét villantja fel ahelyett, hogy a pénztárgép csilingelésére figyelne, a My Morning Jacket egyszerre három irányba is elindulna, velük ellentétben a Fratellis a bevált glamrockos sablonokra esküszik.

Coldplay: Viva la Vida or Death and All His Friends

Várakozások: Az nyilván senkinek nem újdonság, hogy a Coldplay immáron nyolc éve, a zenekart gyakorlatilag pár hónap alatt világsztárságig futtató debütalbum, a Parachutes óta stabilan az egyik legnépszerűbb gitárzenekara világszerte, és - akár tetszik, akár nem - ez alighanem így is marad még egy jó ideig. Chris Martinék sikere több összetevőn is múlott. Egyrészt az indulásnál sokat nyomott a latban, hogy pont jó időben jelentek meg a színen, a már régóta sztárcsapatnak számító REM és a U2 után megint szükség volt egy olyan fiatal zenekarra, amit egyszerűen mindenki szerethet, és a Coldplay a maga családbarát, kissé középutas, fátyolos gitárpopjával tökéletesen meg is felelt erre a hálás szerepre, főleg, hogy az addigi elsőszámú aspiráns Radiohead egy absztrakt kanyarral (Kid A) a kísérleti elektronika irányába mozdult. A Don't Panic, a Yellow és a többi dal közérthető, patikamérlegen mért melankóliája sokak szívéhez talált utat, ezek a csendes, allűrmentes, szimpatikus fiúk pedig hamar a legnagyobb nevek között találták magukat. Fenti jelzőkön érdemes kissé elidőzni, hisz a sikerben fontos szerepe volt ennek is. Mind a zene, mind pedig a banda imidzse jólnevelt visszafogottságot, koravénséget sugallt; ahogy - szupersztárság ide vagy oda - a Coldplay tagjait is nehéz lett volna felismerni az utcán egy szürke londoni délutánon, úgy az egyébiránt kellemes melódiákban egyáltalán nem szűkölködő zene sem volt kimondottan karakteres, mindamellett könnyű volt szeretni és azonosulni vele. A későbbiekben aztán a Rush of Blood To The Head illetve az X&Y lemezekkel a Coldplay is megtalálta a saját hangját, köszönhetően elsősorban annak, hogy Chris Martin az évek során egyre megjegyezhetőbb és jobb frontemberré (amiben talán az időközben növesztett szakállnak is volt némi szerepe) vált, és az ambiciózus követők (mint a Keane, a Snow Patrol vagy az Athlete) sikere is őket igazolta.

Eredmény: A művészettörténeti vonatkozásokkal kétszeresen (A borító Delacroix A szabadság vezeti a népet című festménye, a címet pedig Frida Kahlótól kölcsönözték) is terhelt csomagolásba bújtatott Viva la Vida...-ról már a tagok előzetes nyilatkozataiból kiderült, hogy az így utólag trilógiaként kezelt eddigi három lemez után ez az album - legalábbis az eredeti szándékuk szerint - új fejezetet nyit(na) a zenekar történetében. Minden Coldplay rajongó megnyugtatása végett azért érdemes leszögezni, hogy 180 fokos fordulattól ezúttal sem kell tartani, a változás zenei téren inkább apróságokban érhető tetten, ezek pedig szerencsére a zenekar javára váltak. A Brian Eno zenész/producer legenda által megálmodott nagyszabású hangzás szervesen illeszkedik a Coldplay eddigi életművébe, talán a korábbiakhoz képest kevésbé túlpolírozott a végeredmény, a Chris Martin-féle, már-már védjegyszerűen steril zongorafutamok is csak egy dalban, a Reign of Love-ban válnak igazán bosszantóvá, ami ugyancsak üdvözlendő. Martin pedig a zongorázáson kívül a modoros falzetteket is takarékra tette, minden eddiginél változatosabban és természetesebben énekel, a Yes című darabban hallható pincemély mormogás például kifejezetten jól áll neki, a személyisége pedig összességében kevésbé telepszik rá a dalokra, a Coldplay talán még soha nem volt ennyire "zenekar-szerű", mint most. És bár még mindig ott van az egész produkción a U2 (Lovers In Japan) vagy a Radiohead (42) keze nyoma, és még mindig akad néhány nagyívű, de annál semmitmondóbb dallamív, a Viva La Vida a Coldplay eddigi legjobb anyaga, és nem is feltétlenül a fentebb is taglalt kisebb újdonságok miatt. Inkább az lehet titok, hogy a már húszas évek elején-közepén is beérkezett, kicsit savanyú harmincasként (és harmincasoknak) zenélő Coldplay-fiúk, most, hogy már tényleg elhagyták a harmadik ikszet, végre otthonosan érezhetik magukat a bőrükben, ettől pedig sokkal felszabadultabb és talán őszintébb végeredmény.

Kiknek ajánlható: Megveszekedett Chris Martin-gyűlölők is megpróbálkozhatnak vele, a rajongóknak pedig nyílván nem kell különösebb ajánlólevél.

Olyan, mint: Amikor a világ egyik legnépszerűbb zenekara kreatív csúcsra ér; legalábbis figyelemreméltó.

(SZSZCS)