Valódi zenekar lett a Coldplay

Brian Eno megpróbálja kiküszöbölni a Coldplay bosszantó sallangjait, és teszi mindezt sikerrel, így a Coldplay most tényleg egy valódi zenekarnak hangzik. Alanis Morissette szakítását dolgozza fel új lemezén, de nem fullad önsajnálatba. Lil Wayne a csúcsra tör, és trilógiája utolsó darabjával oda is érhet, a N.E.R.D. ismét a lelkét villantja fel ahelyett, hogy a pénztárgép csilingelésére figyelne, a My Morning Jacket egyszerre három irányba is elindulna, velük ellentétben a Fratellis a bevált glamrockos sablonokra esküszik.

Forrás: [origo]

The Fratellis: Here We Stand

Várakozások: A 2006-ban, a Costello Music című lemezzel parádésan debütált skót Fratellis egyike azoknak az utóbbi egynéhány évben felfuttatott fiatal szigetországi gitárzenekaroknak, akik meg is érdemelték a szemérmetlenül nagy hype-ot. A három Fratelli ugyan nem találta fel a spanyolviaszt, de a hasonszőrű kortársak közül - mint a Kooks vagy az Arctic Monkeys - talán ők írták a legfülbemászóbb dalokat, punkos, glam-rockos lendületben és elsöprő erejű refrénekben erős slágereiknek köszönhetően pedig alig pár hónap alatt az egyik legnépszerűbb új zenekarrá avanzsáltak, a Costello Music-ból pedig el is fogyott jó egy millió. Persze egy ilyen gyorsan jött siker után egy hasonló hirtelenséggel érkező bukás is benne van a pakliban, de egyelőre úgy tűnik, hogy a Fratellist nem stresszelik a felfokozottabb várakozások, kevesebb, mint két év után itt is van az új nagylemez.

Eredmény: A Fratellis sokat nem változtatott a nyerő formulán, a fő hivatkozási pontok ezúttal is főként a glam-korszak slágergyárosai közül kerülnek ki, de a klasszikus brit punkzene fésületlen energiája is visszaköszön, bár ez utóbbi már talán kevésbé meghatározó. Újdonságot jelent viszont, hogy a dalok érezhetően kidolgozottabbak, a hangszerelés és a dalstruktúrák finomodtak, így az előző lemezre jellemző, azonnal ható, letaglózó slágeresség és az ezzel járó infantilis báj is vesztett valamit az éléből, akár érettebbnek is nevezhetnénk a produkciót, ha nem egy ilyen habitusú zenekarról lenne szó. Azért aggodalomra semmi ok, a számok többsége ezúttal is már második hallgatásra együtt üvölthető a zenekarral. A Sweet-től a T-Rex-ig a glam korszak klasszikusait idéző, menetelős darabok (Shameless, Jesus Stole My Baby, Tell Me a Lie) vagy a punkos albumnyitó, a My Friend John alighanem bármikor képesek lehetnek beindítani akár egy stadionnyi tömeget is, de a kislemezes Lupe Brown és a Stagglers Moon Beatlesből merítő megoldásai is tökéletesen működnek.

Olyan, mint: Egy igazi, bulis glam-rock lemez az idei nyárra.

Kiknek ajánlható: Az első lemez rajongói ezt se hagyják ki.

(SZSZCS)