"A kultúra áru" - interjú Káel Csabával, a Művészetek Palotája új igazgatójával

A Müpa történetének második vezérigazgatójaként vette át elődje munkáját Káel Csaba, aki szerint elmúltak azok az idők, amikor a kultúra elnyelte a pénzt: szemléletbeli változást szorgalmaz, nem függetlenül az állami támogatás csökkenésétől. A frissen kinevezett Káel többek között a Bánk Bán operafilm rendezőjeként és az előző Fidesz-kormány kommunikációját segítő Happy End egykori alapítójaként vált ismertté, valamint ő volt a Művészetek Palotája operaműsorainak eddigi szerkesztője is. Nagyon zavarja a fideszes megbélyegzés, és a Nemzeti Színházzal való együttműködést  is el tudja képzelni.

A kilencvenes években reklámfilmes volt - erről korábbi nekünk adott interjújában mesélt bővebben. Milyen tapasztalatokat használt fel a reklámszakmából, amikor a Fidesz politikai kampányán dolgozott a kilencvenes évek végén?

A reklámfilmezésnek nagyon sokat köszönhetünk. Nemcsak én, hanem az egész társaság, amely a nyolcvanas évek végén ebbe belecsöppent. Amikor a Színház és Filmművészeti Főiskolán '89-ben végeztem, akkor a filmezés gödörbe jutott. Mi voltunk az első osztály, amely nem kapott a filmgyártól állást. És ekkor bejöttek a nemzetközi reklámügynökségek, és azt mondták, hogy "gyertek, bizonyítsatok". Adott volt egy reklámblokk, amelyben ott volt a Coca-Cola szuperfilmje meg ehhez hasonlók, és olyan reklámfilmet kellett csinálnunk, amely nem lógott ki ebből a blokkból. Ez nagyon következetes és logikus gondolkodásra késztetett minket. Szigorú menete volt ezeknek a reklámügynökségeknek arra, hogy egy film hogyan készül: hogyan fogadják el a forgatókönyvet, a storyboardot és ehhez hasonlókat.

A politikai kampányban ez hogyan működött?

Teljesen hasonlóan, mihelyt sikerült a megrendelővel elfogadtatni. Mert a kultúrához hasonlóan a politika is kikérte magának, hogy ő nem termék - mint az uborka -, amelyet el kell adni. Ha nemzetközi viszonylatban megnézünk egy politikai kampányt, akár amerikait, azok pontosan ugyanazon elvek alapján működnek, mint a reklám. Annyi a különbség, hogy míg egy termék esetében tartható egy fix irány, addig a politikában gyors változások alakíthatják a kampányt.

A politika szolgált olyan tapasztalatokkal, amelyeket aztán kulturális menedzserként, rendezőként hasznosított?

Ilyen direkt áthallás nincs. Mindenhol megfogalmazódik egy üzenet vagy egy termék képe, és akkor azt próbálja az ember a fogyasztókhoz eljuttatni.

Mi a legutóbbi reklámfilm, amelyet készített?

Tavaly volt, azt hiszem, a Szerencsejáték Rt.-nek a Luxor. Az elmúlt négy évben szórványosan csináltam reklámfilmet, '98-ig, a Fidesz-kampányig inkább voltam a reklámpiacon. Akkor nagy világmárkákkal - többek között - a Procter & Gamble-lel, a Philipsszel, a Shell-lel stb. dolgoztam. De az elmúlt időkben én csináltam például a sanghaji Világkiállítás Magyarország-filmjét.

Nem pályázat útján lett a Müpa vezérigazgatója, Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter nevezte ki. Tervezi, hogy nyilvánosság számára is elérhetővé teszi programját?

Természetesen. Én belecsöppentem ebbe a helyzetbe, ilyenkor pedig az a normális, hogy az ember átveszi a cég dolgait, és közben pedig - mivel itt vagyok már hat éve - számos elképzelésem van a Müpa művészeti, szakmai tartalmát illetően. Ez befolyásol a jövőképben, másrészt azonban meg kell felelni bizonyos gazdasági és strukturális követelményeknek is. Az átadás-átvétel után meg kell fogalmazni a stratégiát, amelyben fel lehet vázolni egy reális jövőképet. Ezeket az irányokat azután a nagyközönség tudomására fogjuk hozni.

Kiss Imre, az előző vezérigazgató egészségi okokból kérte saját felmentését, ugyanakkor főtanácsadóként folytatja munkáját a Müpánál. Ön hangsúlyozza a szakmai folytonosságot. Mi az, amit mégis másképp csinál majd?

A folytonosság az évek során kialakult nagyon jó helyzet. Kialakult a Művészetek Palotája-brand. Elkészült egy párját ritkító épületegyüttes, amely a kontinensen ritkaságszámba megy: különböző kulturális funkcióknak otthont adó tereket egybe szerveztek, az előadóművészeteket és a képzőművészeteket egyaránt. Kiss Imre kapta a feladatot annak idején, hogy mindezt úgy töltse meg tartalommal, hogy a minőségi kultúra jelenjen meg. Hat év alatt kialakított egy olyan működést, amelynek során ez világmárkává fejlődött.

Az állami támogatás csökkenésével mennyire engedheti meg majd magának a Müpa, hogy ne a nyereséget tartsa elsődleges szempontnak egy-egy rendezvény tekintetében?

Világtendencia, hogy az állami támogatás csökken. És ez nem "jó" vagy "rossz" kérdése: ez egy állapot. Tudomásul kell vennünk azt, hogy a piac felé kell nyitni. Ez nem azt jelenti, hogy olcsó és rossz minőségű kulturális terméket hozunk létre, hanem azt, hogy megpróbáljuk megtalálni azokat a lehetőségeket, amelyekkel hasonlóan jó minőségű dolgokat tudunk előállítani. További közönségrétegek felé is nyitni szeretnénk. Ez szintén nem azt jelenti, hogy a színvonalat nyomjuk le, hanem inkább azt, hogy megpróbáljuk a közönség figyelmét felhívni a színvonalra. Ki kell használnunk, hogy a Müpa egyre ismertebb a világban, és el kell kezdenünk koprodukciós irányokat felvenni.

A koprodukciós irány lesz az újdonság az eredeti, a Kiss Imre által létrehozott modellhez képest. A Budapesti Wagner-napokhoz hasonló új márkajegyekkel szeretnénk előállni, és erősíteni a meglévőket. Van például egy régi zenei irány, amelynek egyre nagyobb a tábora és a közönsége: ezek preklasszikus vagy 19. századig bezárólag írt művek, amelyeket autentikus hangszeres együttesek adnak elő. Ezt a mozgalmat Nikolaus Harnoncourt kezdte el, Sir John Eliot Gardiner folytatta, legismertebb magyar képviselője pedig Vashegyi György. De ez több műfajú ház. Hasonló irányokat tervezünk a dzsesszben, de a poptól a táncig minden téren.

Tervez-e változtatni a könnyűzene és a többi műfaj közti arányon a Müpa színpadi produkcióiban?

2009-ben 22,5 százalék volt ez az arány, amely nem csupán a könnyűzenei, hanem a dzsessz- és a világzenei produkciókat is tartalmazta. Az arányokat illetően a későbbiek folyamán szeretnék konkrét választ adni. De ismétlem: a koprodukció több szempontból elsődleges. Azon erősítenénk, hogy magyar zenekarokat is bemutassunk a világ több pontján. Például a magyar világzenei jelenségek iránt is szeretnénk felkelteni a nemzetközi érdeklődést.

Beszélt egy nemzetközi Gypsy-showról, párhuzamként pedig a Riverdance és az ír kultúra kapcsolatát hozta fel.

Igen, a Riverdance ezt az ír sztepptánc-formulát show-vá fogalmazta. Ha a közép-európai néptáncokat nézzük, itt sokkal érdekesebb a felhozatal. Azonban a műfaj még nem rendelkezik olyan ismertséggel, mint az előbb említett példa.

A magyarokat érdekelné egy ilyen show? Szempont egyáltalán ez?

A magyar közönséget annyira érdekli, amennyire felkeltjük az érdeklődését. Egy Gypsy-show is lehet többfajta. Lehet dzsesszprofilú, lehet világzenei, és lehet táncorientált is. Össze is mixelhetjük őket. Ezt intézményként nem tudjuk önállóan csinálni. Össze kell állni más intézményekkel, amelyeknek szintén érdeke egy ilyen produkció. De ez nem ritka nyugaton. Ha veszünk egy Aix-en-Provance-i operafesztivált, egy ottani darabban biztosan partner Párizs, Zürich vagy Bécs. Ezt épp a pénzszűke okozta, és a nyugati világ rájött arra, hogy ha elkészül egy produkció, akkor azt jobb több pénzből összehozni, és több helyen bemutatni. Nekünk ez azért érdekünk, mert a nyugati világból - részben a szocializmus kulturális piaci hiánygazdasága és az abból fakadó örökség miatt - könnyebben fogadunk be produkciókat, ez fordítva viszont nem mondható el. De ez a dolgunk: felhívni rá a figyelmet. Van bennünk egy rossz tulajdonság, hogy a saját dolgainkat le szoktuk kicsinyelni, pedig hát iszonyatosan büszkének kellene lenni. Más népek fele ennyi adottsággal sokkal jobban el tudják adni magukat.

Van egy félreértés a kultúrát illetően, amely a mai napig tartja magát. A nyolcvanas években volt a Közgázon egy "szeánsz", azzal a címmel, hogy Áru-e a kultúra?. Egy komoly vita volt, ahol művészek és közgazdászok csaptak össze. A művészek felháborodtak. Az áru nem azt jelenti, hogy az egy "pohár", hanem azt, hogy piaca van. A szocializmus ezt a piacot az állami propaganda részévé tette, ez a piac pedig manapság kezd nálunk közelíteni az emberek igényeihez. Itt van a mi felelősségünk: a minőségi kultúrával minél nagyobb és szélesebb körben érjünk el embereket.

Tarr Béla magyar brand?

Igen, magyar brand - bár nem feltétlenül magyar, de mindenképpen sajátos valóságot képvisel. Ezzel együtt nagyon jó kérdés, mert az ő sikere eléggé szűk rétegben mozog, viszont azt kell mondanom, Tarr Bélának is piaca van. Rajta van egy polcon, ahova nehéz eljutni. A film aranykorában Antonioni és társai is eljutottak egy polcra. Ez nem azt jelentette, hogy mindenki rajongott értük, de olyanok voltak, mint egy jó bordeaux-i bor. Tarr Béla az egyik leghíresebb magyar rendező jelenleg, és erre büszkének kell lenni. Bárcsak több polcon lennénk, többféleképpen. Néha összecsapnak bizonyos irányzatok, hogy mi milyen szempontból fontos. Ezek mind fontosak, mert erősítik egymást. És igen: a kultúra áru, amelyet hasznosítani kell. A kultúra és a szerzői jogi szektor a GDP-nek egyre nagyobb hányadát termeli. Az megszűnt, hogy a kultúra olyasvalami, amibe pénzt kell tenni, és az eltűnik.

Melyek a magyar piac korlátai? Szokás mondani, hogy a rétegműfajok azért nem eladhatóak nálunk, mert kevesen vagyunk - miközben más országokban több ember él, így pedig a rétegműfajnak is nagyobb a piaca. A "minőségi kultúra" hogyan viszonyul ehhez az arányhoz?

A zenés előadóművészetnek nagy előnye, hogy ritka a nyelvi korlát. A zene jobban "teríthető". A magyar könnyűzenének is vannak sikerei, amelyek áttörték a határokat.

Például?

Zagar.

Ő áttörte a határokat?

Képtelenség olyan sikert elérni a popzenében, mint Michael Jackson. De ha több ilyen felbukkan, az lényeges. A siker az siker. Ez nagyon összetett folyamat. Mindannyian tudjuk, hogy mekkora zeneszerző volt Bartók Béla, de ha nem kényszerül emigrációra, és nem éri amerikai hatás, akkor ma nem ismernék ennyien. Miközben a huszadik század talán legnagyobb zeneszerzőjéről beszélünk. Az ő példája a legszebb: itt egy népi kultúra, amelyet ő - mint tudós és zenész - elkezd kutatni. Kezdi a magyarral, de aztán az arabig is eljut. Fogja a kincset, és olyan nyelvvé transzformálja, amelyet az akkori világ, a komolyzene kedvelői egyrészt szeretnek, másrészt értenek is. Ezzel pedig a magyar népzenét, ezt a kincset a világ közkincsévé teszi. Ennél tisztább képlet nem is kell hogy legyen. Ő kijelölte az utat. No persze nagyon sok buktatója van, gazdag kapcsolati és hálózati rendszeren keresztül juthatunk el idáig. Miközben persze ellenfelek és riválisok is felbukkannak, akik vagy mást gondolnak, vagy azt szeretnék, ha ők érvényesülnének. De egy biztos: a mi életünkből fakadó kultúrát rajtunk kívül senki más nem tudja képviselni. Vagy tudomásul vesszük, vagy klónok leszünk.

A Művészetek Palotájának épülete

A Toldi- és a Munkácsy-film, amelyeken dolgozik, a Liszt Ferenc-DNS, amelyről gyakran nyilatkozik, illetve a Bánk bán, amelyről operafilmet készített: mind magyar brandek, és mind a 19. századhoz köthetők. Jobban vonzódik ezekhez a hősökhöz?

Huszadik századi hősök is vannak, csak azokról nem beszélünk.

De ezek nagyszabású produkciók. Könnyebben értékesíthetők ezek a figurák?

Egyrészt vonzódom ehhez a korszakhoz: szeretem a 19. századot annak minden romantikájával. Másrészt ez pontosan olyan, mint hogy az angolok a Robin Hoodot megcsinálták számtalanszor. Nekünk a Toldi hasonló történetünk. De Liszt Ferenc is. Hiszen Mozartról is készítettek egy Amadeus című filmet.

De nem osztrákok.

Nem, egy kelet-európai rendező (a cseh Milos Forman, amerikai pénzből - a szerk.), akinek ez fontos volt. És hasonlóan: Liszt korának legnagyobb "popsztárja" volt. Az ő életétének bemutatása lehetne német, osztrák vagy bármilyen európai kezdeményezés, de mi mégis többet tudunk róla. Almodóvar a spanyol témát árulja, és neki sem kell Amerikába menni hozzá.

De ő más világot árul, abban transzvesztiták is vannak.

Ő azért árulhatja ezt a témát, mert neki van egy bátyja, aki producer, és aki megteremti neki a lehetőséget. Tehetséges rendező, de sok más tehetséges rendező van, aki mögött nem áll ilyen producer. Nagyon nehéz most piacot találni a magyar filmnek. De az európai film van, úgy általában, nagyon nehéz helyzetben, elsősorban azért, mert kiengedte a kezéből a terjesztést. Pedig a terjesztésből jön be a pénz. És nem a mozival van a probléma, hanem a televíziózással, illetve az európai kultúrával. A sorozatokkal ugyanis az amerikaiak ismét megelőzték Európát. A tévét az amerikai sorozatok uralják, és nagyon jó sorozatok. Miközben a mozi ráment az ifjúságra és a gyerekekre, a társadalmi és pszichológiai problémákat pedig a sorozatok próbálják feldolgozni. Ezen a területen kellene az európai életmódot ábrázolni: a magunk életét vizsgálni és bemutatni.

A Toldi-filmet még mindig verses formában tervezi leforgatni?

Igen.

Miért?

A Toldi egyik hatalmas értéke maga Arany János verses nyelvezete. Ennek egy részét képekké lehet formálni, de miért kellene a nézőt megfosztani ettől a kincstől?

Nemzetközi együttműködésről beszél. Az felmerült önben, hogy a Milleniumi Kulturális Központon belül dolgozzon közösen más intézménnyel? Például a Nemzeti Színházzal?

A Nemzeti Színházzal van egy régi, hallgatólagos megállapodás, ami arról szól, hogy ők elsősorban a prózai színjátszás tere, a Müpának meg, ha van színpadi műsora, az inkább zenei.

Nincs átfedés? Nem elképzelhető egy kultúrközpontban, hogy a szomszéd intézmények együttműködjenek és egymást erősítsék?

De. Biztosan lesz ilyen projekt. 2011 végéig meghirdetett programunk van. Felelősen azután tudok majd erről nyilatkozni, ha előkészítettük az azt követő időszak programját.

Ön szerint a Nemzeti Színháznak - akár piaci szempontból - mi a célja? És hogyan értékeli ehhez képest Alföldi Róbert szakmai munkáját?

Hogy a Nemzeti Színháznak mi a célja, azt a kultúrpolitikának kell megfogalmaznia. Én a saját álláspontomat vagy értelmezésemet tudom erről elmondani. Egy magánszínház támogatója vagy tulajdonosa elvár valamit, és megfogalmazza az elvárását. A nemzeti alapintézményeknek mi, magyarok vagyunk a tulajdonosai. És lehet az az elvárásunk - de hangsúlyozom, ez a magánvéleményem -, hogy a kultúránknak minél szélesebb spektrumát mutassák be, minőségi módon. Amikor felmerül, hogy jó vagy nem jó, akkor azt kell megvizsgálni, hogy ennek az igénynek mennyire felel meg.

Ön szerint megfelel ennek a Nemzeti Színház?

Szerintem nyithatna nagyobb horizont felé is, de ez megint csak egy vélemény. Az együttműködést illetően: ha van olyan terület, amelyben közösen lépünk fel, vagy a Nemzeti épp ezt a spektrumszélesítést támogatja, akkor biztosan le fogunk ülni és tárgyalni róla.

Részének tekinti magát a Fidesz kultúrpolitikájának, vagy attól függetlennek?

Szeretném jelezni, hogy én alkotó (jelenleg intézményvezető) emberként határozom meg magam, nem vagyok politikus. Aktív kapcsolatot 2002-ig folytattam a Fidesszel, azóta nem. A kulturkampfos megbélyegzés engem nagyon zavar. Azt gondolom, hogy közös érdekeink vannak. Nem feltétlenül szerencsés példa, de azért elmondom: a céhekben régen összegyűltek különböző emberek, akik hasonló dolgot csináltak, például cipőt vagy csizmát, kialakítottak egy közös struktúrát, és közösen képviselték az érdekeiket. Az volt a közös érdekük, hogy minél több jó minőségű cipőt adjanak el. Én a céhek szemléletét támogatom. Azzal az is jól jár, aki cipőt vesz, és az is, aki készíti.

A szélesebb körök megnyerését és a kommunikációt hangsúlyozza, ugyanakkor a közszolgálati tévével tervez a Müpa együttműködni, például élő közvetítések formájában. Miért inkább a kevesek által nézett közszolgálati tévé felé nyit, miért nem az internet felé?

A közszolgálati médiumokról van szó, általában. Ezek az elmúlt húsz évben a minőségi kultúraközvetítés területén hagytak kívánni valót maguk után. A Művészetek Palotájában is számos olyan fellépő megfordul, aki a maga kategóriájában világhírű, de itthon nem tudnak róla - jó volna, ha néhány koncert, közvetítésen keresztül eljuthatna a televíziónézőkhöz. Természetesen az internetes irány rettenetesen felerősödik, de ezek a források egymást erősítik majd. A hollywoodi ipar is hihetetlen erővel használja mindegyiket, és ebbe még a popzenét is bevonják, hisz minden filmnek van aktuális slágere, amely aztán visszaköszön a klipben és így tovább. Minél több felületre van szükség. De a Müpa tett ebbe az irányba lépéseket. Fent van a YouTube-on egyre több anyaga, és elkezdett kísérleti jelleggel az interneten élő koncerteket közvetíteni. Ezeknek nagy sikere van, azaz sokan nézték.

A Z+ indulásánál executive producer volt. Akkor vált ismertté Rákay Philip neve is, aki most az m1 vezetője lett. Mi volt az ön dolga abban a műsorban?

Én castingoltam a videodzsokékat és együtt találtuk ki a karakterüket. A Vadonnak a metál volt, a Balázsnak a népszerű pop, a Philipnek meg - mi van a népszerű pop után? Beszélgetős irány a pop kapcsán.

Marton Lászlót tervezi visszahozni a Művészetek Palotájába? Neki fontos szerepe volt a világzenei brand alakításában, ám már nincs az intézménynél.

Vele mindenképpen leülök majd beszélgetni, hiszen három-négy évig tulajdonképpen munkatársak voltunk.

Popzene több lesz?

Minőségi popzenét szeretnénk hozni, de ezek nagy része pénz kérdése is.

Csökken az állami támogatás. Nőni fognak a jegyárak?

A jegyárképzés érzékeny dolog. Nagyon nem lehet emelni, mert tisztában vagyunk a piac lehetőségeivel. Érdekes dolog ez a jegyár, mert a Papp László Sportarénába hihetetlen jegyárakkal képesek "érdekes" kulturális termékeket eladni telt házzal. Nekünk a Művészetek Palotájában az a célunk, hogy minél szélesebb közönség jöjjön ide, és ennek nem a jegyárak emelése a módja, inkább azok optimalizálása. Szeretnénk a gyerekekkel és a fiatalokkal minél többet foglalkozni, mert ők a mi befektetésünk, a későbbi közönség.