A csótány istenné válik

Kiss Miklós a világ legnagyobb presztízsű kiállítótereibe csempészett be aranycsótányokat. Akcióit aprólékosan dolgozza ki, de így is volt olyan biztonsági rendszer, amellyel meggyűlt a baja. Nem tartja magát aktivista művésznek, inkább brandet hozna létre. Szerinte minél foglalkoztatottabb valaki, annál nagyobb hatással lehet a közízlésre, az állami támogatásban azonban nem hisz. 

Miért a csótányokat választottad a múzeumi akcióidhoz? Mit testesítenek meg számodra?

Két lépésben alakult ki a terv. Első alkalommal a Temze-parton egy baráti ciderezés alkalmával beszélgettünk arról, mit csinálhat egy kelet-európai művész, hogy világszínvonalon érvényesüljön és eljuttathassa az emberekhez az információit. Jelenleg az egyik művészeti központ London, ha ott sikerül valamit csinálni, ami megszólal, az lassan elér máshova is. Később Budapesten villant be, illetve fogalmazódott meg a csótány ötlete. Valami olyasmit kerestem, ami amúgy is be tud jutni helyekre, megjelenhet akárhol. Amellett, hogy a csótánynak van egy negatív tartalma, gyakorlatilag az örök életet is megtestesíti az elpusztíthatatlanságával. Ez nagyon jól egybevág a ganajtúró szkarabeusszal, amely Egyiptomban aranyból megformálva fel tudott emelkedni az isteni szintre. Innen jött a gondolat, hogy nagy múzeumok, galériák kiállítótereibe csempésszem be a csótányokat, ahol abban a pillanatban megistenülnek.

Mennyire érzel közösséget Andrzej Sobiepannal, aki nemrég a wroclawi Nemzeti Galériában akasztotta ki egy képét?

Az én koncepcióm egyáltalán nem egyezik azzal, amit a lengyel srác mond, én nem akartam, hogy államilag finanszírozzanak. Nem is értek egyet az állami finanszírozással a diploma megszerzése után. Engem az motivált, hogy amikor a diplomamunkámat kiállították a bécsi Essl Múzeumban, a végén megkaptuk a kiállításról szóló összes sajtómegjelenést összefénymásolva egy könyvben. Nem volt bennük megemlítve egyetlen magyar sem. Itt éreztem, hogy valami nagyon nem működik. Ez nem biztos, hogy a magyar állam vagy a rendszer hibája, hanem abból fakad, hogy nem vagyunk frekventált helyen, nincs pénz. Frekventált helyen kell valamit csinálni ahhoz, hogy működjön.

Ezért tervezted Londonba az első akciót. De ott már találkoztak korábban hasonlóval: Banksy 2004-ben a londoni Természettudományi Múzeumba csempészett be egy napszemüveges és hátizsákos kitömött patkányt, New York-ban pedig egy évvel később akasztott ki képeket négy múzeumban.

Igen, de amiket ő becsempészett, azok effektíve értéktelen dolgok voltak. Én csavartam még egyet az egészen, hiszen az már mégis csak a pofátlanság csúcsa, ha reálértékkel bíró tárgyat csempészel be. Az alapötlet az volt, hogy teljesen aranyból készüljenek, ez nem valósult meg, de így is magas aranytartalma van a csótányoknak.

Fotó: Mudra László

Nem próbálják meg őket ellopni?

Nem tudom. A leghosszabb idő, amelyet az akció után még a múzeumban eltöltöttünk, egy óra volt, de ehhez is meg kellett jönnie a bátorságunknak. A londoni metrórobbantás után néhány évvel a biztonsági őrök valószínűleg nem lettek volna kíméletesek. Néhány helyszínt megkerestem utólag, újságírónak álcázva magam, hogy nyilatkozzanak. Természetesen sehol nem nyilatkoztak, hiszen kijátszották őket, akár bombát is hagyhattam volna ott.

Voltak az akciónak kockázatai?

Az első alkalommal, 2011 nyarán a londoni Tate Britainben egyből láttuk, hogy nem egyszerű feladat, nem tudtuk tanulmányozni a kamerákat, én is csak kétszer voltam ott, hogy le tudjam másolni a tájékoztató táblák grafikáját. Akkor nem tudtam, lehet-e majd folytatni. Nagyon be voltunk tojva, arra gondoltunk, hogy letesszük a csótányokat valami félreeső helyre, hogy elmondhassuk, mégiscsak bent voltunk. Végül egy átépítés alatti folyosót választottunk, amelyen viszont minden látogató keresztülment. Másodszorra, a Tate Modern esetében már magabiztosabbak voltunk, ott már az volt a cél, hogy a csótányok a központi kiállítótérbe kerüljenek. Itt az első kettőnél még csak aranyfestékkel voltak futtatva a csótányok, más is készítette őket. Mostanra aprólékos ékszerészmunkává fejlődtek, aranyozottak, és fel vannak csiszolva. Németh Bálint munkái.

Hogyan illeszkedik a kortárs művészeti helyek sorába az inkább történelmi témájú British Museum?

A British Museum már csak geg volt, ide bronzcsótányt vittünk, hogy reflektáljunk a bronzszobrokra. A falra kerülő információs tábláknál ráadásul én nemcsak a grafikát utánoztam, de a nyelvezetet is, így ide olyan klasszikus megfogalmazású szöveg került, mintha ismerned kellene régről azokat a csótányokat. Olyan jól sikerült, hogy néhányan még az audioguide-ban is keresték a fiktív kódszámát.

Az akció része volt, hogy szuvenír is kapható volt róla az ajándékboltban (fotó: Mudra László)

Ezután jött Bécs, Berlin és végül megint London.

A bécsi MUMOK-nál kicsit még több értelmet nyert az egész, miután becsempésztük a bogarakat, elgondolkodtam azon, hogy amivel még tovább léphetek és én is lehetek egy fordulópont a művészettörténetben, az, ha brandet csinálok belőle. Olyat nem hallottam még, hogy valaki a műalkotással egyből megcsinálja azt, amit az évek hoznának csak magukkal: szuvenír készül róla, képeslap, lehet róla könyvet kapni. Ezért létrehoztam belőle ékszert, képeslapokat. Berlin után a Saatchi Gallery azért volt már egy teljes akció, mert amikor ott kiraktam a táblát, azon már rajta volt, hogy az akciónak része, hogy szuvenírt is találsz hozzá a múzeum ajándékboltjában. Lefelé menet már tényleg oda voltak készítve a képeslapok, a galéria saját kódjával ellátva. Ugyanez volt a helyzet a kitűzőkkel is a Topshopban, itt később egyet rendesen meg is vásároltam magamnak.

Hogyan osztjátok meg a munkát? Állandó csapattal dolgozol?

Valaki felteszi a táblát, én elhelyezem a csótányokat, közben van, aki fotóz, és valaki egy mobiltelefonnak tűnő kamerával videózik. Egyébként Banksynek is van valószínűleg segítője, máskülönben nem jutna hozzá a róla készült kézikamera-felvételekhez. A dokumentáció fent van a projekt weboldalán, a Béhance-on is szerepel, illetve Facebookon is saját oldala van a csótányoknak. Az utolsó akciót közvetítettem Twitteren, és a jövőbelieket is fogom, itt valós időben követhető, hogy mi történik. Sőt! A negyedik, ötödik és hatodik akció előtt az összes újságnak megírtam, hogy mire készülök, bármikor figyelmeztethették volna a múzeumokat, de nem tették. Az alapállás az, hogy viccnek veszik, mint ahogyan vicc is. Azért nem mindenki tudja, hogy 200 ezer forintos összeg az, amit oda berakok. Nem mindenki fogja fel ennek a művészettörténeti vetületét. Aki észnél van, és komolyan követi ezt a projektet, az pontosan látja, hogy én nem megrajzoltam egy falevelet, és beraktam valahova, mert azt gondoltam, hogy ez jó, hanem konceptuálisan fel van építve.

"Aki nem ismeri a piacot, ne várja el, hogy rá figyeljenek" (fotó: Mudra László)

Eddig nem kaptak el sehol?

Nem ismerik az arcomat, a külföldi médiában sehol sem látod az arcomat, mert nem akarom, hogy a múzeum előtt lekapcsoljanak. Magyarországon teljesen mindegy, itt nem tervezek akciót. Eddig az egyetlen itt is a kúllista volt, nem tudom, annak a szerzője honnan szerezte meg a fotómat.

Hogyan képzeled el a projekt jövőjét?

A következő állomás 2013-ban a párizsi Pompidou Központ lesz a terveim szerint. Két-három év múlva zárnám le az akciót vagy New Yorkban, vagy egy másik nagyon ismert helyen, amelynek a nevét most nem árulnám el. Utána csak limitált szériás szuveníreket árulnék majd a bogarakból, de az eredetiből is áruba bocsátok majd valamennyit. Addig szívesen megvalósítanám az akciót huszonnégy karátos csótányokkal, ehhez már egy gyűjtő támogatása kell, de nem akarok érdemtelenül hozzájutni. Ismerni kell a kortárs művészeti piacot: aki a kortárs művészetet ismeri, az a piacot is, aki pedig nem, az ne várja el, hogy rá figyeljenek. Az orosz Vojna csoport nagyon jó megállapítása szerint az művész, aki politikailag valamilyen irányba elkötelezett, a többi alkotó designer - tisztán konceptuális vagy formalista dolgot hoznak létre. Én ilyen értelemben designer vagyok, mert nem akarok megfelelni politikai döntéseknek, hanem szórakoztatni akarok. Ez is a kortárs művészet egyik feladata.

Eddig miből finanszíroztad az akciókat?

Tervezőgrafikusnak tanultam, alkalmazott grafikai és designmunkáimból keresem a kenyerem. Az arculattervezésre több igény van, ezért is láttam úgy, hogy designban fogok mozogni egy ideig, mert azzal lehet a hülyeségeimre pénzt keresni, meg a számlákra. Ez kompromisszumosan hangzik, de piszokul élvezem, mert olyasmit csinálok, amit mindig is szerettem.

Sikeresnek érzed magad?

Szerintem nem siker az, hogy ismert vagyok, ez egy sikeresnek induló dolog. A cél az, hogy folyamatosan jól teljesíts, olyan csomagot tegyél le magad mögött, amely megkérdőjelezhetetlen.

"A nemzetközi médiát céloztam meg" (fotó: Mudra László)

Mi számít megkérdőjelezhetetlennek? A szépség? A társadalmi hasznosság?

Nincs titka. A szépség sem minden, a művészet pedig mindig is a luxus kategóriába tartozó dolog volt. Hogy szociálisan mennyire hasznos, azt nem tudom. Talán annyiban igaz a munkáimra, hogy folyamatosan teszek a vizuális kultúráért. De ne felejtsük el, hogy a mi tehetséges embereink nagyban függenek a magyar intézmények és a magyar média hozzáállásától. Én ezt kikerültem, a nemzetközi médiát céloztam meg: folyamatosan igyekszem jót csinálni, és tudatosan kommunikálom is.

Fel tudnak mások is építeni önerőből olyan ismertséget, amilyet neked sikerült?

Abban nem hiszek, hogy kétszáz embert be tudunk futtatni, de ha észnél van az ország, öt-tíz emberrel el lehet indulni. A designnal és vizuális kultúrával foglalkozó intézményeknek lehetne ilyen jellegű feladatköre is ezentúl, kiválaszthatnak szigorúan profitorientált tervezőket, alkotókat a saját ízlésük szerint, és elkezdhetnék őket a megfelelő fórumokon futtatni. Minél több cikk jelenik meg egy adott emberről, annál több munkával fogják őt megkeresni, annál inkább beleszólhat a közízlésbe. Nem mondom, hogy bárkinek örökbérlete van erre a pozícióra. Ez a popipar: ha csinálsz egy jó számot, akkor nem váltottál örökbérletet a toplistára, viszont egy időre tiéd lehet az első hely. Az a kérdés, hogyan mozogsz tovább. Hogy Madonna leszel-e, vagy Alphaville.