Rövid az élet, az ital és a szoknya

Az önálló nő figurája olyan a színházban, mint a Loch Ness-i szörny: azt mondják, van, aki már látta, de a legtöbben csak hallottak arról, hogy létezik. Ljudmila Ulickaja Az orosz falvak asszonyai című novelláját Rövid címmel állították a Thália színpadára. Orosz született feleségeket néztünk, és mindvégig színházban éreztük magunkat.  

A nők a - magyar színpadokon legalábbis - ritka kivételektől eltekintve feleségek, szeretők, kurvák: a férfiak létezésétől függő, nélkülük szinte értelmezhetetlen teremtések. A Thália színpadán e létállapot futóhomokjából próbál kikecmeregni három orosz nő: Emma, aki sokadszor is szakított alkoholista, családos, kilátástalan helyzetét mindenkire átragasztó pasijával; Margo, aki végre elvált erőszakos, alkoholista és végtelenül igénytelen férjétől; és Vera, akinek épp tizenhét hónapja halt meg májzsugorodásban az őt fűvel-fával megcsaló, mégis folyton örök szerelemről beszélő férje. Ahogy fogy a vodka, úgy buknak ki mindhármukból a legőszintébb gondolatok: hogy Emma mégsem és sehogy sem tud meglenni az életét lassan felemésztő férfi nélkül; hogy Verának talán mégsem volt olyan felhőtlen az élete a léha férfi oldalán; hogy Margo válása nem csak úrinői huncutság volt, hanem menekülés a kénköves pokolból - és hogy a másik kettő ennek ellenére sem érti, hogyan is gondolja ő, hogy majd jól meglesz férfi nélkül. És nyilvánvalóvá lesz az önálló énkép kialakításának kudarca is: Vera és Emma is csak magát okolja mindenért, ami rossz volt az életben. Mindegy, csak valaki szeressen. Vagy ha nem is szeret, hát ott legyen. Vagy ha nincs is ott, hát lehessen rá várni.

Ljudmila Ulickaja Az orosz falvak asszonyai című, tizenegy-két oldalas novelláját Garai Judit írta át rövidke színdarabbá (amelynek címe: Rövid), inkább dramatizálva, az epikai formát dialógusokra cserélve, mintsem kibővítve, többlettartalommal felruházva azt. A Thália színpadképe, ahol a novella-dráma életre kel, pontosan kifejezi a fent vázolt helyzetet: az emelkedő parkettájú szobácska fő pontján, a három "élő" nő fölé magasodva, egy képkeretben festményként ül egy férfi (Bognár Bence). Mert ez a három nő akkor sem marad férfi nélkül, ha látszólag nincs rajtuk kívül más a szobában. E férfi árnyékában három, elfojtottságokkal teli nő tűnik fel Hidvégi Nóra rendezésében: Horváth Erika Margója karót nyelt merevség, Bartsch Kata Emmája lelkesült ezotéria-hit, Györgyi Anna Verája pedig önmagára erőszakolt, természetellenes harsányság mögé rejti igazi énjét. S bár Györgyi Anna (jó értelemben) letaglózó színpadi jelenléte és hihetetlen életereje, vagy Bartsch Kata átgondolt, az érzelmeket finoman adagoló, apró kilengésekből építkező játéka nem egy jó percről gondoskodik, a karakterek mégis kissé karikaturisztikussá válnak egy-egy túlzó jellemvonás kidomborítása révén.

Különösen, mivel Hidvégi Nóra nem uralja a színpadot: a rendezés mindvégig életszerűtlenné teszi a játékot. Művi, ahogyan a régi barátnők szinte háttal ülnek egymásnak, és csak egy-egy jelentősebb mondatnál fordítják egymás felé a fejüket; mesterkélt, ahogyan egyszer-egyszer feláll és odébb lép kettőt valamelyik szereplő - mindezektől úgy érezni, a színpadon nem élet, csak játék zajlik, csak egy koreográfiát mutatnak be nekünk. Hasonlóan hat az is, hogy Hidvégi nem tud dönteni az elemelt, a groteszk vagy a realista játékmód között, így mindegyikbe bele-belekap. Mert bár gondosan ügyel rá, hogy Vera két szatyra valóban tele legyen különféle, a szövegben szereplő bolt nevével felcímkézett, így maximálisan valósághű étellel, azért néha a fények váltogatásával, a szereplők kimerevítésével vagy akár azzal, hogy a lemez megszólal, amint valaki a levegőbe emeli, egy-egy percre stilizálja a játékot, hogy aztán rögtön vissza is huppanjon a rögvalóba. A realista játékhoz viszont nem ártana egy erős atmoszféra, néhány mélyen emberi pillanat - már csak azért sem, mert a szöveg önmagában, ilyesfajta "segítség" nélkül nem eléggé drámai. Pedig egy józanságában realista, részegségében stilizált vagy groteszk előadás tökéletesen működőképes ötlet lenne.

A Rövid című darabban tehát nem teremtődik meg az a színházi élmény, amely testközelbe hozná az érvényes és érdekes, de azért nem végtelenül összetett történetet, és megértetné, illetve éreztetné, hogy a három életút három valódi sorstörténet, három lélek eleven rajza. Hogy átérezzük, és ne csak megértsünk a címadó gondolatot: le kell gurítani egy rövidet, felhúzni a rövid szoknyát, és keresni valakit, aki szeret - mert az élet túl rövid ahhoz, hogy elvesztegessük.