Buli a vonyítva hegedülő farkasemberrel. South By SouthWest fesztivál, első nap

Amerikába költözött munkatársunk jóvoltából alapos beszámolót kapunk az Egyesült Államok talán legfontosabb iparági össztalálkozóján látott koncertekről: az első nap főszereplője a Jesus And Mary Chain, de felbukkan benne napjaink legellenszenvesebb koncertzenekara, és egy rappelő kerekesszékes törpe is.

Az idén már negyedszázados, Austin (Texas) belvárosába kihelyezett South By SouthWest fesztivál, közkeletű nevén (valamint a továbbiakban:) SXSW (korábbi helyszíni beszámolóink és összefoglalóink itt, itt, itt és itt) az Egyesült Államok talán legfontosabb iparági össztalálkozója, ahol minden évben "hihetetlen számban konferenciáznak, tartanak előadásokat és rúgnak be lemezkiadók, A&R szakemberek [már feltéve, ha vannak még ilyenek], újságírók meg még isten tudja kicsodák", és ahol a mindaddig a menő zeneblogokon szolidan hájpolt fiatal együttesek karrierje akár váratlan repülőrajtot is vehet. Szóval egyfelől ez az SXSW, másrészt viszont egy klasszikus értelemben vett rendkívül szórakoztató fesztivál is egyúttal, ahol hülye ruhákba öltözött és tökrészeg, rém idegesítő fiatalok masíroznak üvöltve egyik helyszínről a másikra, vagy csak simán az utcán okádnak, valamint pofátlan áron és hosszas sorállást követően lehet csak meleg kajához és alkoholhoz jutni - ez a része bizonyosan ismerősnek tűnhet máshonnan is. Az viszont talán szokatlan lehet, hogy itt nem hat-nyolc-tíz koncert van párhuzamosan a két nagyszínpadon meg a városszéli zöld mezőn felhúzott kisebb sátrakban, hanem úgy nagyjából száz zenekar játszik egyszerre, kb. délután öttől hajnali kettőig, leginkább klubokban és kocsmákban (és minden olyan helységben, ahol van áram és befér legalább negyven ember), a nagy sztároktól (idén volt Nas, The Shins, meg talán fellépett Jack White és Bruce Springsteen is) az egészen kicsi zenekarokig; hivatalos fellépőből ránézésre van úgy 1500-2000, talán több is. Részint az előbbiekből is következik, hogy az SXSW nem az a fesztivál, amelynek a hivatalos plakátján bazi nagy betűkkel olvasható, hogy RADIOHEAD, alatta meg feleakkorával az Animal Collective és egészen picivel meg mondjuk a Fucked Up és Sleigh Bells neve; sőt, abban sem vagyok biztos, hogy az SXSW-nek egyáltalán van-e hivatalos plakátja, illetve ebből a szempontból a programfüzet is nagyon demokratikusan, szigorú kisbetűkkel van megszerkesztve. Meg hát ide senki nem azért jön elsősorban, hogy lássa Bruce Springsteent és Jack White-ot.

A merítés viszont igen változatos: van Juanestől a High On Fire-ön át a Oneohtrix Point Neverig mindenféle műfajú fellépő, egymást érik a tematikus estek (lemezkiadók, országok stb. szerint összeállítva: idén a "kínai pop és rockzene" című program tűnt nagyon ígéretesnek), így aztán itt tényleg elsősorban azt kell jól megfontolni, hogy mi az a sokminden, amit végül nem néz meg az ember. Azt már most elárulhatjuk, hogy az eddig felsorolt nevek közül egyet sem láttunk, ahogy az alighanem nagyon izgalmas, a zeneipar jelenéről és jövőjéről szóló konferenciákat, beszélgetéseket és egyebeket is kihagytuk, és arról sem tudunk beszámolni, hogy mely zenekarok lettek az idei fesztivál nagy nyertesei; az ilyen típusú információkat a külföldi szaklapokból könnyen össze lehet kapirgálni. Idén is csupán jobb-rosszabb koncerteket néztünk, amelyeket (gyengébb idegzetű olvasóink kedvéért) ezúttal nem fogunk showcase-nek nevezni. De előbb azért pár szóban az ún. atmoszféráról: újdonságot jelent a lovasrendőrök és az afroamerikai fiatalok igen nagy száma (bár a kettő között természetesen semmiféle összefüggés nincsen). Előbbiek, noha nagyon impozáns látványt nyújtanak, valójában nem nagyon csinálnak semmit, utóbbiak pedig minden bizonnyal a szokásosnál is több hiphop/urban/egyéb műfajú fellépő miatt érkeztek. Aztán: idén nagyon menő az ironikus MySpace-póló, a testszínű kezeslábas és a színvonalas afrofrizura, a nem hivatalos fellépők közül pedig a So Fresh, So Cleant rappelő tolókocsis törpe és az őt kísérő túlsúlyos, szaxofonozó hölgy, illetve a vonyítva hegedülő farkasember utcai fellépései bizonyulnak a legmeggyőzőbbnek. A híres emberek közül legtöbbször a Rolling Stone magazin veterán főszerkesztő-helyettesével, a jellegzetes sisakfrizurájának és magasságának köszönhetően már messziről is könnyen kiszúrható David Frickével, valamint a még mindig létező Counting Crows együttes rendkívül hülyén kinéző énekesével lehet összefutni; legalábbis nekem valamiért így jött ki a lépés. És akkor most már tényleg lássuk a koncerteket.

Az első nap (ami valójában második) kivételesen nincs fejvesztett rohangálás a helyszínek között, hisz a Jesus And Mary Chain koncertjére már érdemes a nyolcórás kapunyitás előtt sorban állni, végighallgatni úgy kb. kétszer a skótok körülményes és meglehetősen kaotikus beállását, aztán pedig, ha sikerült bejutni, akkor még érdemesebb lehetőleg ott is maradni. Így hát csütörtök estére az a program, ami: néhány fiatal és egy kivétellel majdnem teljesen ismeretlen rockzenekar, amelyek közt talán ott van a jövő vagy legalább a jövő hét nagy ígérete. Vagy valami. A Los Angeles-i, külsőre is nagyon fiatalnak tűnő Cold Showers(a fenti képen) kezd. A zenekar posztpunkos, inkább brit gyökerű gitárzenét játszik, udvariasan gerjedő gitárral, egy aggodalmas arcú, ám nagyon csinos doboslánnyal, illetve egy szintetizátorral, amiből viszont semmit nem hallani. A fellépés technikailag amúgy sincs egészen rendben, a hol Morrissey, hol pedig Ian Curtis modorában éneklő, már a koncert elején is látványosan deprimáltnak tűnő basszusgitáros-frontember hangszere gyakran egyáltalán nem szól, amitől ő csak még szomorúbb lesz, és többször már énekelni sem hajlandó, hanem inkább csak áll lemondóan, esetleg tétován tesz egy kört a színpadon. Igazán szívszorító pillanatok ezek, és valahogy illenek is a zenéhez, szóval legyen most ez egy jóindulatú C+. Egyébként a dob meg tök jó volt.

A seattle-i Night Beatsnek, nahát, már Wikipedia-oldala is van, ahonnan olyan izgalmas dolgok derülnek ki, hogy például: a zenekar már turnézott a Black Lipsszel, továbbá annál a lemezkiadónál jelentette meg tavalyi bemutatkozó lemezét, ami valamikor kiadott egy Ty Segall-kislemezt! Ezek alapján talán nem nehéz kikövetkeztetni, hogy igen, a trió néhol pszichedeliába, máskor punkos csörömpölésbe hajló klasszikus garázsrockban utazik (lásd a fenti képet), melynek formanyelvét és gesztusait maximálisan elsajátította ésatöbbi, továbbá külön pont jár a megfelelő és látványos frizurákért is. Szóval korrekt műfaji produkciónál ugyan nem nyújt sokkal többet a zenekar, ám két dolgot azért mégis érdemes kiemelni: az egyik a basszusgitáros zavarba ejtően kesztyűsbábszerű mozgása (ilyet élő embertől én még nem láttam, de tkp. másmilyentől se nagyon), a másik pedig a gitáros (és amúgy énekes) teljesítménye, akinek néha sikerül közös platformra hoznia mondjuk Eddie Van Halent és Thurston Moore-t, ami pont olyan, ahogy a kedves olvasó elképzeli, és amiért mindenképpen jár a B.

A kanadai Arkells hazájában állítólag már igen népszerű, és én őszintén remélem, hogy hamarosan a világ többi részén is az lesz, mert akkor talán lenne valami súlya, hogy a hazai szaksajtóban elsőként írhatom le, miszerint, figyelem: az Arkellsnél ellenszenvesebb koncertzenekar jelenleg egészen biztos nincsen. Ahogy ez a szakértő lemezkritika is rámutat: az Arkells távolról sem az a klasszikus "kanadai indie", hanem inkább a kilencvenes évek második felének borzasztó amerikai rádiórock-zenekarait juttathatja eszünkbe (illetve a 2005-2008-as brit évfolyam harmadvonalas gitárzenekarait és persze a Killerst, mi mást); és tényleg, fárasztó egyformasággal követik egymást a bosszantó kamu-stadionhimnuszok, a normális refréneket többnyire úúúh-úúúh-k, óóóh óóóh-k és áááh-áááh-k helyettesítik, a farmerdzsekiben keménykedő, a tömeg feje fölött integető fiatal harmincas tagok pedig sokmindennek kinéznek, de speciel rockzenekarnak pont nem (lásd a fenti képet). Az időközben kb. 600 fősre duzzadt közönségnek egyébként tetszik, többen a szöveget is tudják, amihez őszintén gratulálok. D

Végre egy ismerős! Legalábbis a "szívből szóló, őszinte indie-punkrock egyik legnépszerűbb mai zenekara", az egyik legvéresebb Shakespeare-dráma után elkeresztelt Titus Andronicus nevével már viszonylag sokszor találkoztam, sőt, több ismerősöm szerint ezt nekem feltétlenül meg kellene hallgatnom, mert biztosan tetszene. Hát, az otthoni meghallgatásig egyelőre nem jutottam, de mivel a TA az eddigi olvasmányélményeim alapján egy tipikus ún. koncertzenekarnak tűnik, talán még szerencsésebb, hogy rögtön élőben tesztelhetem. Hogy pontosan mit vártam, azt nem tudnám megmondani, de nagyjából valami ilyesmit: minimális pöcsölés a számok között, lelkesen ugráló, hangszereikkel kaszáló, közepesen fiatal zenészek (lásd a fenti képet), direkt Replacements és Pixies-hatások, kocsmarock-kórusok, három(!) szólamban sikált, kellemesen összefolyó-visító gitárok, szenvedélyes és kicsit agitatív kiabálás, felpörgetett tempó és hangerő, stb. Azt talán túlzás lenne állítani, hogy minden dal sláger, sőt, én igaziból csak a konkrét áthallásokra kapom fel a fejem (van egy teljesen nyilvánvaló Dinosaur Jr. ill. egy New York Dolls-riff, valamint egy Iron Maiden-es lezárás), viszont ezúttal tényleg jó a színpadra nézni, mert ami ott történik, az energikus, lelkesítő és szórakoztató; szóval egy rendes rockkoncert, na. Az énekes-gitáros Patrick Sticklesre, egészen pontosan az ő arckifejezéseire, mozgáskultúrájára és rövid konferálásaira különösen érdemes (illetve hát: muszáj) odafigyelni: neki bizonyára valami nagyon komoly, alighanem egy múlt század eleji, nagyhírű belga professzorról elnevezett szindrómája van, de persze az is lehet, hogy egyszerűen nem normális, ez pedig nagyon sokat hozzátesz a koncert színvonalához. Érdekes színfolt még a színpad legszélére eldugott, a közönségnek szemérmesen hátat fordító, inkább afféle színpadi dekorációként szolgáló harmadik gitáros, akit láthatóan nem nagyon foglalkoztat a körülötte dúló indiepunk-káosz, inkább csak úgy magának játszik, de néha azt sem. B+

A jellegzetes alkohol-zenekar után pedig jön minden idők egyik legklasszikusabb heroin-zenekara, az eredetileg '83-tól '99-ig működő, majd 2007-ben Scarlett Johanssonnal kiegészülve újra összeálló Jesus And Mary Chain. A sokat civakodó Reid tesók, azaz Jim és William kreatív duójáról már nagyon sokat írtunk itt a Quarton: elloptunk például egy komplett karrierösszegző cikket a Pitchforkról, továbbá külön bekezdést szenteltünk az együttesnek a nullás évek legfontosabb és legjellemzőbb hivatkozási pontjait bemutató összeállításunkban. Na de mit tud hozzátenni ehhez egy élő fellépés? Az biztos, hogy a JAMC több (másrészt pedig valahogy: kevesebb) mint egy szokványos zenekar, ami létezett mondjuk bő tizenöt évig, készített egy-két legendás és néhány jobb-rosszabb, változatos műfajú sorlemezt, aztán jóval karrierje csúcspontja után méltatlan körülmények között feloszlott - noha egyébként ez a helyzet. A JAMC a köztudatban ugyanis inkább mint egy idea, mint egy rendkívül speciális hangzás ragadt meg, ami, ugye, mint az mindenki tudja: láncfűrésszel megmunkált gitárfüggönyök + mézédes, a popzene aranykorát idéző dallamok. De hát ez meg istenigazából csak az első, vitán felül történelmi jelentőségű albumra, a Psychocandyre jellemző, a formulát pedig nem is Reidék fejlesztették ki, hisz többé-kevésbé valami ilyesmit csinált már korábban a Velvet Underground, a Ramones vagy a Hüsker Dü is, bár az extremitásig fokozott feedback-használat kétségkívül újdonságot jelentett. Ma meg, amikor már a zenekar követőinek követőit is halálra unta mindenki, amikor már olyan klisé lett az a bizonyos hangzás, mint a "férfiak szépen énekelnek több szólamban = Beach Boys", és amikor az olyan komolytalan bénaságok, mint mondjuk a Place To Bury Strangers az eredeti JAMC-nál alkalmasint brutálisabb, hangosabb és fülsértőbb káoszgitár-hegyekkel állnak ki a menő fesztiválok színpadaira; szóval ma mégis mit tud ehhez hozzátenni egy élő fellépés?

Például a végre kézzelfogható közelségbe kerülő nemtörődöm kúlságot mindenképpen. A promófotókon rendszerint napszemüvegben, feltűnő frizurákkal és értékelhető arckifejezések nélkül pózoló Jim, William és mindenkori kísérőzenészeik arra mindig gondosan ügyeltek, hogy a lehető leghűvösebb, legszenvtelenebb, legapatikusabb rockzenész képét közvetítsék - egyébként bámulatos sikerrel. Ebben a tekintetben pedig gyakorlatilag semmi nem változott: a zakója alatt Monkees-pólót viselő Jim Reid puha és kimért mozgásában van valami hiúzszerű, üveges szemeivel soha nem közönséget, hanem inkább a távoli horizontot kémleli, konferálás helyett meg többnyire konstans gitárzúgatás van természetesen. Az is jellemző, hogy amikor (talán a Head On alatt) egy lelkes rajongó a színpadra pattan és pillanatok alatt teljesen (!) pucérra vetkőzik (egy fiatalemberről van szó sajnos), a frontember nagyon lassan és csak néhány másodpercre fordítja oda a fejét, az arckifejezése pedig továbbra három egyenes vonallal megrajzolható. Williamnek már egy fokkal nehezebb dolga van, hisz a csúcsformájához képest hízott kb. hatvan kilót (és mintha össze is ment volna), ugyanakkor neki legalább a frizurája még megvan, és amilyen egykedvűen veszi tudomásul, hogy már harmadszorra is elrontotta valamelyik szám kezdőriffjét, vagy egyszerűen csak nem hangolt be normálisan, az egyszerűen szívdöglesztő. Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy a basszus- és a másodgitáros egymáshoz nagyon jól passzoló őszes hajkoronájuk és hűvösen elegáns színpadi jelenlétük miatt kapták meg a melót. A hangzással sincsen semmi gond: a gitárok kellemesen torzulnak, sisteregnek és nyikorognak, nem fájdul meg tőle a fül, de pompásan el lehet lubickolni benne, ennél többet várni meg tényleg felesleges - ez azért nem a Manowar együttes, de még csak nem is a My Bloody Valentine. És ugyanígy, a setlist is minden igényt kielégít: szeretheti az elkötelezett rajongó; az, aki Scarlett Johansson és Bill Murray vagy a Volkswagen-reklám miatt jött el; és az is, aki egyszerűen csak látni akart egy élő legendát. A

Noha semmi köze semmihez, azért egészen jó ötletnek tűnik még hajnali egykor megnézni a Valient Thorr nevű zenekart egy közeli pinceklubban, és tényleg. Ugyan a vicczenekaros/a XXI. század kihívásaihoz és idézőjeleihez maximálisan alkalmazkodó, jópofa háttérsztorival bíró együttes tagjai úgy festenek, mint valami különösen veszélyes betegségeket terjesztő hajléktalanok (de tényleg, vajon mi minden lakhat azokban a szakállakban?), a zene azért szerencsére nem valami sortüzelő kétlábgépre és mázsás riffekre illesztett gyomorból hörgés, hanem épp ellenkezőleg. A motörheadi hagyományokból kiinduló, néha klasszikus (proto és/vagy heavy), dallamos metállal feldobott, punkos összevisszasággal eldarált rockzene ez, szórakoztató színpadi jelenléttel (amúgy marha jók azok a szakállak!), ami annak ellenére, hogy mellőz mindenfajta felesleges keménykedést, azért mégis maximálisan, elnézést, odabasz. Amikor pedig az egyik kiállás alatt az frontember villámgyorsan leülteti az alig negyvenfős közönség tagjait, akiknek aztán gályarabokat idéző evezőmozdulatokat kell végezniük, már végképp biztos vagyok benne, hogy amit látok, az teljesen rendben van. B+