Valószínűtlenül nagy házibuli. A Best Coast és a Japandroids új lemezei

Két igazi nyári zenekar, a Japandroids és a Best Coast is stílszerűen a tavasz végére adta ki második lemezét. Meghallgattuk mindkettőt és ajánljuk a jobbat - hogy most se a Quarton múljon a buli.

Jogos kritika lehetett a Best Coast első lemezével, a 2010-es Crazy For You-val kapcsolatban, hogy nagyon egyhangúra sikerült - én magam is például csak a The Endet szoktam róla meghallgatni, amikor épp eszembe jutott, ha már az kicsit jobb volt a többi ugyanolyannál - összességében mégis teljesen rendben volt, ahogy az ötvenes-hatvanasévek-beli girlgroupok ábrándozó dallamvilágát egyszerre újra- és átkontextualizálta a szándékosan lepattant lo-fi-os hangzás, ezzel a relatív unalmasságát is szerethető fiatalos spleenné fordítva. Ráadásul mindehhez remekül passzolt Bethany Cosentino kitetovált, cigitől büdös, ugyanakkor kislányosan bájos figurája is, ami mintha direkt a Best Coast kissé ambivalens popzenéjét illusztrálta volna. Viszont az is nyilvánvaló volt, hogy ugyanez az egyszerű képlet legközelebb már kevés lesz, valamit hozzá kell tenni, máshogy kell megközelíteni, vagy egész egyszerűen ki kell találni valami mást.

A többek közt a Spoon és Fiona Apple fontosabb lemezein is dolgozó Jon Brion producerrel felvett The Only Place sok szempontból a Crazy For You ellentéte lett. Először is, míg az egy polaroidra lőtt pillanatkép volt egy átlagos kaliforniai leányzó életéből, addig a túlnyomórészt turnén írt új lemez egy hazavágyódó melankolikus, szomorkás anyag lett, mondhatni, egy szerelmeslevél Kaliforniának - elég csak a borítóra nézni, ahol az állam kabalaállata öleli az állam térképét. A zenében ez annyit jelent, hogy a garázsos, szörfpopos hangzás tisztább, néhol már-már countrys lüktetésű témák felé tolódott el. A baj csak az, hogy a dalok sokkal gyengébbek lettek; konkrétan eltűntek a rögtön elragadó refrének, és a gitártémák, dalszerkezetek se izgalmasak. Ráadásul mindezeket a hiányosságokat körvonalazza, előtérbe tolja a korábbinál gazdagabb, de sokkal áttetszőbb hangszerelés. Így nagyjából a feléig tart ki a lemez; kedves az otthon világát számba vevő kislemeznek is választott nyitódal, a The Only Place, vagy a lemez két legszebb dala, a No One Like You illetve az első lemezhez talán legközelebb álló How They Want Me To Beegész kellemesek - szó se róla. Viszont elég hamar kínossá, céltalanná kezd válni az anyag; ahogy a középtempót épp hogy elérő dalok váltogatják egymást a lassúkkal, és újra és újra (pedig alig több mint fél óra a lemez) az lesz az ember érzése hogy szólni kéne ennek a lánynak, hogy ezt most talán hagyja abba, és pihenjen egyet, legközelebb biztos jobban fog menni. C

A Japandroids nevű kanadai, egész pontosan vancouveri gitár-dob duó érdeklődés és énekes hiányában már majdnem feloszlott, ám aztán 2009 elején a Young Hearts Spark Fire című daluk megkapta a Pitchforktól a Best New Music címkét, aminek köszönhetően szerencsés fordulatot vett a történetük. Rendes terjesztést kapott a bemutatkozó lemezük (Post-Nothing), körbeturnézták a világ nyugati részét, később No Singles címen megjelentek a bénácska korai ep-ik, valamint kiszórtak mellé három zseniális kislemezt - talán arra számítva, hogy az albumformátummal már nem érdemes pepecselni. A tavalyi nyáron eszembe is jutott, hogy milyen jó lenne megint két-három Japandroids-sláger, amit be lehet tenni, ha buli van, vagy ha buli lesz, esetleg csak úgy, ahogy az előző két évben is történt.

Szemben mondjuk a Wavvesszel meg a Smith Westernsszel, a Japandroids már kész zenekarként érkezett a szélesebb közönség elé. Megvoltak a koszos, de valami fura csavarral egyszerre epikus gitárok, a védjegyükké váló jól kiszámított tempóváltások, a szlogenszerű, sok "whooo"-val, "oh yeah"-vel átélt párhuzamos vokálok. Egyszóval a srácok nagyon közel férkőztek a rock and roll nagy örök ideájához. Úgy látszik, erre ők is rájöttek, hiszen szemben a Post-Nothing második, kicsit uncsi felével, a Celebration Rockon szinte csak ilyen sodró, ellenállhatatlan adrenalin-bombák vannak. Ettől kicsit olyan lett a lemez, mintha ugyanaz az egy szám menne végig, még a For The Love Of Ivy Gun Club-feldolgozás se lóg ki, és talán csak a 2010-es kislemez-szériából átmentett Younger Us emelkedik ki, és éri el az első lemez két-három kiemelkedő dalának a szintjét, viszont olyan unalmas, feleslegesen terjengős dalok sincsenek, mint mondjuk a Crazy/Forever volt anno.

Ugyan a japandroidsos srácok azt szokták interjúkban mondani, hogy stúdióban nekik csak az a céljuk, hogy rögzíteni tudják a klubkoncerteken elszabaduló energiát, a Celebration Rockkal azonban mintha túllőttek volna a célon, és nehéz nem egy leizzadó stadiont vizionálni a dalok mögé. Elég csak meghallgatni rögtön, hogy indul a Fire's Highway (direkt nem a tűzijáték-hangokból kibomló nyitódalt mondom); nem egy nagy riff, de amellett, hogy jellegzetesen japandroidsos, valahogy monumentális, sokat ígérő is tud lenni, és erre a dal további része se cáfol rá; olyan az egész, mint valami valószínűtlenül nagy házibuli, ahol hordónyi sörök borulnak és medencényi csaj közé repülnek a bombák, arasznyi rakéták után. Könnyen lehet, hogy az új évezred releváns stadionrockját végül mégse a Darkness-féle önreflexív hardrock-zenekarok fogják hozni, hanem a White Stripes csapásvonalán érkező, hiteles, kis klubokban edződő, de nagyot álmodni merő zenekarok. Én benne lennék. B+