Hedda Gablernek nincs helye a világban

Kézdi Imola az évad egyik legjobb alakítását nyújta Andrei Serban és a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadásában. Serban Ibsen-rendezése eltörli a kétértelműséget, cseppet sem vidám, de azért jókat mulat rajta a néző. Meg a szereplők az öngyilkosság után. 

Bret Easton Ellis, a huszadik és huszonegyedik század fordulójának kultuszszerzője A vonzás szabályaiban, a Nullánál is kevesebb-ben és többé-kevésbé az összes regényében olyan alakokat írt meg, akiknek mindene megvan, de ennek ellenére - vagy inkább éppen ezért - belül teljesen üresek. Tulajdonképpen ugyanerről beszélt több mint egy évszázaddal ezelőtt Henrik Ibsen is Hedda Gabler figurájával. A különbség csak annyi, hogy Hedda Gabler legalább még valamilyen elveknek meg akar felelni, azok szerint akar élni; valamilyen nemes, tiszta tettre, egy "magasabb" életre vágyik. És azzal, hogy végül maga dönt - magasztossá lenni már sehogyan sem tudó - élete végéről, többé-kevésbé el is éri, amit akar. Az Ellis-féle leszármazottak már elveket sem kergetnek - talán csak ennyi változott százhúsz év alatt.

Bogdán Zsolt, Hatházi András és Kézdi Imola

Hedda Gabler unatkozik, mert boldogtalan, vagy boldogtalan, mert unatkozik. Mivel senki nem törődik azzal, hogy mi zajlik benne valójában, kihasználja az őt körülvevő, végtelenül felszínes embereket: amit csak kimond, azt megkapja, legyen az ruha vagy akár egy kastély. Örömöt persze a hamis boldogság-pótlékokban sem talál, így többet akar: végső soron azt, hogy bebizonyosodjon, létezik az a tiszta és hősies tett, ami megcáfolná az őt körülvevő világ kicsinyességét. Ezért úgy rendezi unalmas, "örök második" papucsférje, annak szakmai konkurense és utóbbi szeretőjének életét, hogy valami igazán nagy, igazán komoly történjen - netán egy "magasztos" öngyilkosság. (Hedda megszerzi és elégeti a konkurens zseniális kéziratát.) De a Hedda Gablert körülvevő élet nem a nagyszerű embereké és tetteké, a nőnek tehát buknia kell.

Serban elveszi a döntés jogát

Andrei Serban kolozsvári - a POSZT versenyprogramjában szereplő - rendezésében hirtelen a Hedda Gabler minden egyes szava egyértelművé válik. Serban betűről betűre, oldalról oldalra végigelemezte a Hedda Gablert, és mindent, ami kiolvasható a sorok közül, minden rejtett utalást, minden cselekvés lehetséges motivációját a maga értelmezésének megfelelően konkretizált. Serban (ezúttal is) szakít a lélektani realizmussal, és az abszurdig, a paródiáig, néha szinte a szürrealizmusig hatol el, hogy félreérthetetlenül meg tudja jeleníteni gondolatait; de a jellemeket is hasonlóképpen, sarkítások, egyes tulajdonságok százszorosra nagyítása révén építi fel. Ha az egyik szereplőnek elege van a másikból, fojtogatni kezdi; a személyiségével mindenkire rátelepedő nagynéni (Varga Csilla) a kanapén nem a másik mellé ül, hanem félig rá, összenyomva, kiszorítva őt; a bugyután jámbor férj jókedvében nyusziként ugrál a lakásban; a többi férfit kanmurira invitáló bíró kezével és szájával fellációt imitál, hogy jelezze, mi várható az este; és így tovább.

A rendező nem törődik a "hitelességgel", a realizmussal, ha valamit ki akar fejezni, minden eszközt bevet gondolatai átadására; jó példa erre, amikor a bíró a parti másnapján a cukrot hüvelyk- és mutatóujja közül lenyalva, tequilaként issza meg kávéját - egy ilyen aprósággal két másodperc alatt ki lehet fejteni az adott karakter egy fontos jellemvonását, kifordult gondolkodásmódját, macsóságát. Ez a fajta, kissé embertelen játékmód szokatlansága, matematikai kiszámítottsága miatt nehezebben fogadható be; eltart egy ideig, amíg a néző megszokja (és aztán vagy el tudja fogadni, vagy nem). Serban lehántja a "felettes ént", a civilizációs gátakat a szereplők viselkedéséről, és nem hagyja meg a nézőnek a kétértelmű mondatok, helyzetek, a nem csak egyféleképpen magyarázható cselekvések esetén a döntés, a hezitálás jogát, s ezzel tulajdonképpen lehetetlenné teszi azt is, hogy valamilyen kellemetlen értelmezést eltoljunk magunktól. És ez az, amitől a kolozsvári Hedda Gabler mellbevágóan erős, kiemelkedően hatásos előadás lesz.

Középen Kézdi Imola

Az évad egyik legjobb alakítása

Serban előadásának világa így kicsit olyan, mintha a boldog békeidők túlzottan tökéletes, hamisan álomszerű, (amerikai) képeslap-családképének volna a paródiája. Csak Hedda Gabler (Kézdi Imola) nem simul be ebbe a felszínes, üres családba, társaságba, és ezt már játékmódja is jelzi. Kézdi a többiekkel ellentétben nem karaktere felszínét mutatja meg, hanem a bensőjét - méghozzá lenyűgözően; a teljes idei évad egyik legjobb alakítása az ő Heddája. Játéka az utolsó másodpercig pontosan kidolgozott, és a színpadon akkor is igen erős a jelenléte, ha éppen csak a háttérből figyeli az eseményeket: ennek a Heddának láthatóan folyamatosan jár az agya, forgatókönyveket készít, az események lehetséges kimenetelét elemzi. Uralja a színpadot és ezáltal az egész nézőteret is (Carmencita Brojboiu egyszerre korhű és modern benyomást keltő, különös színvilágú tere a Tesman házaspár szalonja, amelyen belül, a szoba két fala mentén ülnek a nézők). Egyetlen szempillantással többet tud elmondani, mint sokan egy teljes előadás alatt - amikor az előadás végén nyitott szemű halottként mered ránk az üvegajtó túloldaláról, az is dermesztő és döbbenetes erejű pillanat. Másodpercek alatt hatalmas változások zajlanak le benne, amit némán, csak arcjátékkal, vagy megszólalva pusztán a hangsúlyokkal olyan kifejezően jelenít meg, mintha Hamlet nagymonológját mondaná éppen. Ezáltal lehet tökéletes manipulátor, így lesz hihető, hogy bárkit a kedve szerint tud irányítani - a volt iskolatárs sem tud mit tenni, csak elhinni, hogy tíz másodperccel azután, hogy eleresztette a nyakát, valóban hálával kéne tartoznia Heddának jóságáért. Teljesen érthető, hogy egy ilyen erős nőfigura nem bírja elviselni az alárendeltséget, azt, hogy már nem független (Brack bíró, a család "barátja" megzsarolja őt, mivel tudja, hogy ő bujtotta fel öngyilkosságra a kéziratát elvesztő férfit), és inkább megöli magát, semhogy így kelljen tovább élnie.

Serbannál Hedda erejének magyarázata az apa, Gabler tábornok bálványképe: a tükörben elhelyezett lovas képről letekintő, magnóról megszólaló férfi látta el lányát az életre szóló tanácsokkal, betartandó elvekkel. Az pedig, hogy Hedda az ő (férfi)egyenruhájában lesz öngyilkos, azt sejteti (tehát mégis van egy sejtetés Serban mindenütt egyértelmű előadásában), hogy sorsának egyik oka, hogy nőként nem tudott egy patriarchális társadalomban kibontakozni, azzá válni, ami valóban lehetett volna - ehelyett házifeleségnek kellett lennie, akinek egyetlen dolga a mielőbbi szülés.

Nem vidám, de azért vicces

Serban következetes elemzése révén csak Heddához hasonlóan erős figurák léteznek a színen. Bogdán Zsolt Tesmanja nem csak ártalmatlan papucsférj, de elkényeztetett, hisztérikus pojáca is, aki ráadásul pontosan tudja, mikor mennyit engedhet meg magának a ripacskodásból (ezt Bogdán hangjának változásaival pontosan jelzi). Hatházi András Brack bírója tenyérbe mászó, raccsoló, biszexuális, élvhajszás számító alak, aki dominanciáját azzal is kifejezi, hogy nyíltan kérkedik a többi férfival folytatott szexuális kapcsolatával. Szűcs Ervin konkurens tudósa remekül mutatja be az alkoholizmusból kigyógyult, a tudományos pálya csúcsán álló, tiszta férfi lecsúszását, megvetendő lénnyé korcsosulását; szeretője, Hedda volt iskolatársa (Elvstedné) Györgyjakab Enikő tolmácsolásában az alantas praktikákat egyáltalán nem értő, gyáva, meghunyászkodó nőszemély.

Serban rendezésére mindvégig jellemző egy hol abszurd, hol fekete humor, amitől valahogy mégis rengeteget lehet nevetni ezen a cseppet sem vidám előadáson. A humor és a tragédia az utolsó jelenetben fonódik össze a legkülönlegesebben: miután Hedda főbe lőtte magát, a többiek a hír hallatán nevetgélnek, gyorsan feltesznek egy Frank Sinatra-lemezt, és önfeledt táncba kezdenek - Tesman már az új partnerével, Elvstednével. Serban ennél félreérthetetlenebbül nem is fogalmazhatott volna: Hedda Gablernek nincs helye ebben a világban; csak útban volt ez a felszínességre alkatilag alkalmatlan nő. Mert nem a Hedda Gablerek, és nem az elvek, a magasztosság vágyának, a hősiesség óhajtásának korát éljük.