Könnyeden a pusztuló világban - az év öt legjobb rockszáma eddig

Veterán ipari munkások, legendás punkok és klasszikus stoner arcok, egy-két zajongó fiatal - összegyűjtöttük az év eddigi legjobb rock- és metálszámait. Egy kicsit lesz szó a lemezekről is, de azok sajnos nem kifogástalanok, és most a jó dolgokra koncentrálunk.

Killing Joke: In Cythera

Szinte nincs olyan metál- vagy rockegyüttes, amelyik ne lopott volna az 1978-ban alakult angol Killing Joke-tól, ami furcsa keverékét játssza a punknak, mindenfelé ipari zenéknek, gothnak és egyéb sötét műfajoknak. A számoknak mindemellett gyakran olyan lüktetése van, mintha vicces diszkódalok lennének. A tizenötödik Killing Joke album (MMXII) mintha kicsit lassabb is, kicsit puhább is lenne a korábbiaknál; ettől függetlenül szerencsére került rá szórakoztató szám. Az első single-nek választott In Cythera meglepően bizakvó és könnyed a szokásos Killing Joke-hangulathoz és az album témájához képest - ez utóbbi: a világ pusztulása. Viszonylag gyors, egyenes; a retrós hülyeségeknek köszönhetően a nyolcvanas éveket idéző gitár- és szintihangzással abszolút menőnek is nevezhető. Nyilván csak egy rafkós szaxofonszóló hiányzik a tökéletességhez.

Torche: Harmonicraft

A floridai Torche nagyot tarolt, amikor 2008-ban kihozta a popmetálként felcímkézhető Meanderthal című albumot, ami a korszak minden fontosabb rockos/metálos követelményének megfelelt: ahol kellett, technikás volt, vagy sludge-os, néha karistolóan rockos - az énektémáknak köszönhetően pedig általában dallamosnak is meg tudott maradni. Mondjuk hiába volt mindez, nekem az album az instrumentális bevezető és átvezető számok miatt volt emlékezetes. És ugyanez a helyzet ezúttal is: a Harmonicraft legjobb dala ugyanis a címadó, szintén instrumentális szám. Hihetetlen sebességgel robog végig a Harmonicraft, Kurt Ballou-nak (Converge) köszönhetően pedig ismét vágnak a gitárok is. Ezt a dalt minden fesztiválon le lehetne játszani a megfelelő szikrázó fényekkel, hogy feltüzelje az embereket - kizárt, hogy ennek bárki képes ellenállni.

Hot Water Music: Drown In It

A Hot Water Music a punk rock egyik legnagyobb legendája. 2006-os feloszlásuk után sokat kecsegtették a rajongóikat véletlenszerű fellépésekkel, az összeállásról szóló pletykákkal, míg végül csak sikerült hivatalosan is összehozniuk a dolgot. Az Exister lenne a dicsőséges visszatérés albuma, de sajnos a közepén hallható dögunalmas számok miatt legjobb esetben is csak közepesnek lehetne értékelni. Az első felében azért ott van egy virtuózabb enyelgős szám, a második felében pedig egy feszültebb, az átlagnál komolyabb, ütős punk rock szám is, ahogy azért akad együttkiabálós formadal is. A Drown In It mellett a bivalyerős refrén szólt, ami bőven ellensúlyozza a tinglitangli részeket. Egyébként pedig sokkal jobban passzol a közelgő nyárhoz, mint egy merengő dal.

Japandroids: Jack The Ripper

A Japandroids Jack The Ripperje kilóg a sorból, mert feldolgozás, mégpedig Nick Cave-től - és mert egyáltalán nem tartozik a gyors, pörgős számok közé. Ráadásul nem is a nagylemezen szerepel (kritika), hanem egy 7" lemez (The House That Heaven Built) B oldala. Ettől függetlenül a Jack The Ripper az utóbbi idők egyik legjobb gitárszáma, ezzel együtt pedig az utóbbi idők egyik legjobb, nos, poszthardcore száma. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy a műfaj döglődik, ráadásul posztakármit emlegetni szinte cikinek is számít; a Japandroids feldolgozása viszont annyira szépen idézi meg a poszthardcore egyik legjobbját, hogy nem lehet elmenni mellette. A műfaj klasszikusai közé számító Botch-ból alakult These Arms Are Snakes tudott csak hasonlóan meggyőző számot írni - ilyen volt például a Ethric Double annak idején. A Japandroids előző albumának címével is utalt arra, hogy a műfaji skatulyákkal felesleges fáradozni (Post-Nothing), de ennek most nem bírtam ellenállni.

High On Fire: Fertile Green

Nem könnyű a High On Fire-rel. Először is, ha egy zenekar esetében fontosnak tartunk még olyan hülyeségeket, mint például a hitelesség, akkor itt az együttest vezető Matt Pike-ra (így a teljes zenekarra) mindenképpen lehet számítani - ahogy a legendás stoner együttes gitárosaként, a nemrég Budapesten játszó Sleep koncertjén meg is mutatta. Aztán ott van a hangzás. A Sleepnek és a High On Fire-nek is védjegyszerű, jellegzetes hangzása van, amiért mindig könnyen lehet lelkesedni. Sőt, zenebuziként akár olyan bravúros vitákat is le lehet bonyolítani, hogy Billy Anderson fojtogatóbb keverése, vagy Steve Albini rockosabb albuma tetszik-e jobban az embernek. Aztán olyan is van, hogy hagyomány. A High On Fire meg tudott maradni klasszikusnak nevezhető - a Black Sabbath-hoz, Motörheadhez hasonlítgatható - metálzenekarnak, amikor mindent elöntöttek a metalcore és posztmetál együttesek.

Aztán vagy bírja az ember gyomra, vagy nem. A helyzet az, hogy a legújabb lemezen nem találtunk olyan sorozatot, amilyet például a 2002-es Surrounded By Thieves utolsó négy száma alkot. Az valahogy nagyon be tudja rántani az embert, és a dalokban előforduló legkisebb váltások is képesek ledöbbentő hatásokat elérni (ahogy ez a Sleepben is tökéletesen működik). Nincs olyan fojtogató dal, amilyen az Ethereal, vagy olyan könnyfakasztóan szép darab, mint a How Dark We Pray. Sokadik hallgatás után is csak annyit tudok mondani, hogy nem rossz album a De Vermis Mysteriis, sőt, előreláthatólag jobb, mint bármi, ami idén megjelenik a műfajban - de egy-két fogódzónál többet, mint amilyen a Fertile Green is, egyelőre nem találtam a lemezen. Ez a szám viszont tényleg lehengerlő: gyors, okos és Kurt Ballou-nak köszönhetően ez is kivételesen szól. Itt minden megvan.