Élete és munkássága. Georgia Anne Muldrow lemezei

A neo soul egyik legkülönlegesebb alakja, Georgia Anne Muldrow legutóbbi lemezét Madlibbel készítette. Ennek apropóján elmondjuk, mitől ő a neo soul, illetve úgy általában a popzene egyik legkülönlegesebb alakja.

Georgia Anne Muldrow-ban az a legjobb és legvonzóbb - és egyben legnehezebb is -, hogy mintha a zenéje közvetlenül az életéből fakadna. Ahogy más elmondja, hogy mit gondol, mi nyomja a szívét stb., ő pont úgy fakad dalra. Ezek nincsenek külön: a zene nem az életből "táplálkozik" vagy ilyesmi, hanem annak mintha szerves, természetes része volna. Nagyon kevés ilyen zenész van (mondjuk Devendra Banhart; legutóbb Mo Kolours volt ilyen, akit hallottam), és Georgia Anne Muldrow tőlük is eltér abban, hogy belőle nem dalok jönnek ki ezzel a fajta természetességgel; de nem is nem dalok. Számai tele vannak dallammal, túl sokkal is; de elszakadnak az olyan kötöttségektől, mint mondjuk a verze-refrén struktúra. Nem azért, mert "kísérletezik", hanem az a kifejezési vágy, ami hajtja (őt és a számokat, ez tehát ugyanaz), egyszerűen nem így működik. Ettől nehéz, hiszen majdhogynem formátlan, bár tele van szépségekkel és izgalmakkal; és ettől roppant vonzó. Nem feltétlenül azért, amit mond - őszintén szólva engem nem igazán érdekelnek az állítólag amúgy érdekes, spiritualitással átitatott szövegek -, hanem egyszerűen csak azért, mert nagyon jólesik egy ilyen elképesztően, különlegesen muzikális embert hallgatni.

Ha nagyon akarunk rá mondani valamit, akkor neo soul - azért, mert ebbe belefér az, hogy a soul mellett az R&B, hiphop, funk, jazz, gospel, musical és pszicehdélia elemei is ott kavarognak a számaiban és felbukkannak, amikor éppen fel kell bukkanniuk. Muldrow énekel, rappel, producerként is ő készíti a számait és a legtöbb hangszert is ő játssza fel. Énekesként egyébként a hagyományos értelemben is nagyszerű hangja van, ráadásul játszi könnyedséggel ugrál soulos emelkedettség, jazzes scat és az - akár egész kemény - rap között.

Az alapoknak elvben ezt kellene támogatniuk, és első látásra ezt is teszik. Egy-egy ötletet bontanak ki; nagyon hangsúlyos a dob-basszus, általában bólogatós hiphop, gyakran a ritmusból rendre ki- majd visszabillenő fajta (wonky, de ő már akkor ezt csinálta, amikor nem volt divat!); emellett zongora és háttérbe bújó vagy éppen kiugróan furi szintik hallhatók. Egyéb hangszerek ritkán: gitár, esetleg afrikai ütősök vagy fúvósok. De ha odafigyelünk, azért itt észrevehetjük, hogy a dallamok, motívumok gyakran elkóborolnak a - billegésében is - stabil ritmustól. Ettől tehát méginkább megfoghatatlan lesz a zene: csak ritkán találkozunk olyan számmal, ami tényleg meg bírna maradni az emlékezetünkben, de épp ezért mindig van mit (újra) felfedezni.

Georgia Anne Muldrow nem annyira lemezekben gondolkodik, vagy legalábbis én nem így hallgatom - inkább az életmű a fontos. Sajátos értelemben folyamatzene az övé, ami néha már majdnem rendes számokban sűrűsödik össze, amik egészen slágeresek, vagy legalábbis nem eresztenek; ilyen a fenti To The Stage vagy a More And More. Némely szám az egészen parádésan ötletes alapokkal emelkedik ki: például a Slice It egyszerre hideg, electrós és a háttérben mókásan kattogó-csörgő hiphopja, a So Far ravaszul laza gitározgatása. Néhány pedig egészen elszabadul: például a Thatch szintijei hektikusan zsizsegnek; a New Orleans baromi erős káoszjazz. Van néhány lemez az egyébként elég terebélyes diszkográfiában, ami egy-egy műfajhoz kötődik (az itt meghallgatható Vweto instrumentális hiphop, a Jyoti néven kiadott Ocotea pszichedelikus űrjazz), de nem ezek a legjobbak. Igazából nem is tudom, melyik a legjobb; talán a 2010-es Kings Ballad áll hozzám a legközelebb, de majdnem biztosan csak azért, mert azt hallottam először, és ez elég jellemző.

Mindemellett Muldrow sokat dolgozik együtt másokkal is. Mindenekelőtt Dudley Perkinsszel, aki az életben is társa; itt végighallgatható egy közös lemezük, amelyen olyanokkal dolgoztak, mint Black Milk, Flying Lotus, Oh No, Kool G Rap, Oddisee. Van egy kiadójuk is, a SomeOthaShip; Muldrow emellett producerkedik is, illetve például Mos Def és Erykah Badu hívta közreműködésre. Ezzel együtt nem igazán ismert, inkább ún. kultikus előadó - ami azért annyira nem meglepő, tekintve, hogy ha valaki úgy megy neki a lemezeinek, hogy dalokat keres rajtuk, akkor könnyen lepattanhat róluk.

Az idén tavasszal megjelent Seeds viszonylag nagy figyelmet keltett; nem is csak azért, mert a Stones Throw adta ki, hanem mert az alapokat most kivételesen nem Muldrow, hanem a kétezres évek egyik legnagyobb becsben tartott hiphop-producere, Madlib készítette. Soulból, funkból vagdosott többé-kevésbé hiphopos alapokat, amik néha ugyan a könnyen követhetőnél eggyel többet csavarodnak maguk körül (lásd The Birth Of Petey Wheatstraw) de azért dögösek és leginkább tényleg: alapok - csak a címadó, klipes szám az, ami szinte tüntet a nagyszabással. Muldrow pedig érdekes módon közelebb merészkedik a zenéhez, mint általában, eljátszik vele. Mi több, olykor egészen nagyot énekel, mint a Seedsben és a Kneecap Jelly-ben; vagy cukiskodik, mint a Husfriendben.

Összességében a Seeds egyáltalán nem egy jellegzetes Georgia Anne Muldrow-lemez. De jó és kedves és meggyőző, valamint a leginkább dalszerű számok találhatók rajta - ezért jó bevezetéssel szolgálhat az életműhöz. Amiben azért egészében és számos részletében még ennél is jobb. B+