Morajló, mozgalmas massza. Skrillex a Volt fesztiválon

A világhódító, röfögő basszusairól és jellegzetes frizurájáról is ismert Skrillex a Volt fesztivál egyik legjobban várt koncertjét adta. Kritika.

Hiába használják már a zenéjükben annyian a dubstep ide-oda csavarodó, bombasztikus kiállásait Kanye Westtől a Kornig, hogy a Nemzetközi Dropügyi Hivatal szigorítások bevezetését fontolgatja, a Skrillex néven zenélő 24 éves Sonny Moore helye a műfaj trónján továbbra is kikezdhetetlennek tűnik. Népszerűsége tulajdonképpen túl is nőtt önmagán: a Skrillex-jelenség mostanra az elektronikus zene térhódításának szimbólumává vált. Részben Moore nevéhez köthető, hogy az elektronikus tánczene meghódította Amerikát, és hogy funkcióját tekintve ez lett "az új rock'n'roll" - ám ebből nem derül ki, hogy miért is Skrillex fellépése az idei magyar fesztiválszezon egyik legizgalmasabb eseménye.

Skrillex ugyanis a tágabb kontextustól eltekintve is kimondottan érdekes jelenség. Egyrészt mert az elmúlt jópár évben kevesen kerültek ilyen közel ahhoz, hogy férfiként igazán emblematikus popsztárrá váljanak. A mostanában felemelkedő sztárok között elsősorban a női előadók voltak azok, akik a zene mellett a pop másik fő eszközét, a stílust és a megjelenést is tudatosan használták; a férfi popsztárok esetében jóval kevesebb ilyen példát találunk - gondoljunk csak a sótlan Drake-re vagy Chris Martinra Lady Gagával és Rihannával szemben, de valószínűleg Kanye Westnek is kevesen öltöznek Halloweenkor. Ehhez képest Skrillex minden kötelező elemet felvonultat, ami a popsztársághoz kell: jellegzetes, jól felismerhető megjelenés? Kipipálva! Emblematikus, mással nehezen összetéveszthető hangzás? Ez is megvan. Az előadót és az általa képviselt stílust övező morális pánik? Lásd az elektronikus zene elárulásáról és prostituálásáról szóló masszív siránkozást, arról nem is beszélve, hogy pont a napokban tiltottak be egy Skrillex-koncertet Kanadában. Egész egyszerűen arról van szó tehát, hogy Skrillex kicsit váratlanul egy meghatározó és megosztó sztárrá nőtte ki magát, akit nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni.

További fotókért kattintson a képre!

Emellett a szerdai koncertet az tette még igazán aktuálissá, hogy bár természetesen Skrillexre is igaz, hogy egyszerre népszerű és gyűlölt előadó, ahogy azt David Guettáról is megjegyeztük, de míg utóbbi esetében már intézményesültek a rajongás és a megvetés fórumai (a szaksajtóban például nehéz igazán pozitív cikket találni róla), addig a Skrillexszel kapcsolatos diskurzusok még mindig teljesen nyitottak és folyamatosan alakulnak. Így fordulhat elő például, hogy a fórumok masszív gyűlölködése mellett az indie zenei sajtó olyan mértékadó képviselői, mint a Stereogum vagy a Pitchfork elragadtatott kritikát jelentetnek meg egy-egy fellépéséről, vagy hogy a neves zeneblogger és újságíró, Matthew Perpetua a Bangarang ep-t az egyik kedvenc lemezének nevezi meg az idei felhozatalból. Ahhoz pedig, hogy végre mi is állást foglaljunk ebben a kétségkívül fontos kérdésben, álmodni sem lehet jobb terepet egy éjfélkor kezdődő nagyszínpados Skrillex-bulinál, több ezer izgalomba jött tinédzser társaságában. Szerdán a Volton mindez adott volt.

Skrillex bő tízperces késéssel sétált fel a színpad közepén felállított furcsa triceratops-űrhajó alakú dj-pultra és belekezdett közel kétórás szettjébe. Az az első taktusoktól nyilvánvaló volt, hogy basszusokból nem lesz hiány: a másodiknak eljátszott Ruffneck kiállásába az ember heréje is beleremegett, a hangerőre és a megszólalásra tehát igazán nem lehetett panasz. Moore pedig a tőle elvárható módon használta ezt ki: a szintetikus vonósok dallamait hatásvadász, irdatlan basszusokkal szakította meg, hogy aztán ismét beúsztassa a fogós főtémát. A számoknak ez a sematikusan szaggatott felépítése hatásos volt ugyan, azonban megakadályozta, hogy bármiféle íve legyen a koncertnek: ha ugyanis minden dalon belül van legalább két csúcspont, akkor egyszerűen képtelenség számról-számra tovább fokozni a hangulatot. A koncert így eléggé töredezett maradt és egy folyamatosan morajló, mozgalmas és bombasztikus masszává állt össze, amin belül többé-kevésbé ötletszerűen követték egymást saját számok és remixek, valamint slágerek és kevésbé ismert felvételek.

Moore azonban tudatában volt annak, hogy ez a kiszámítható struktúra egy idő után unalmassá válik, ezért megpróbálta feldobni a bulit egy-egy váratlan húzással. Volt például egy rövid, ám egészen bizarr Miami Bass blokk, néhány trance-es kiállás és persze a mostanában megint feljövőben lévő drum'n'bass is képviselve volt a szettben. A különféle vendégstílusok közül azonban meglepő módon a dancehall és dubos, keményebb reggae volt a leginkább hangsúlyos. Ez persze lehetne magától értetődő is, hiszen ahogy a neve is mutatja, a dubstep rengeteget merített a jamaicai stílusokból; mégis csak az élő fellépés során vált világossá, hogy Skrillex is milyen sokszor nyúl ezekhez a műfajokhoz a saját számaiban is.

A koncert legnagyobb hiányossága ugyanakkor éppen az volt, hogy Moore nem igazán tudta kézben tartani a meglehetősen szerteágazó szettjét, méghozzá azért nem, mert, mint kiderült: kimondottan gyenge dj. A műsor nem csak hogy nem volt rendesen felépítve, de a számok közötti átkeverések is olyanok voltak legtöbbször, mintha valaki a Winampben próbálna ügyeskedni a playlisttel. Éppen ezért a szerdai Skrillex koncert is olyan volt mint egy házibuli: a hullámzó színvonalú szettben a slágerek működtek és nagyot ütöttek, de a dolog nem tudott működni lehengerlő egészként. B-