Ha lehet még korszellemről beszélni, úgy ma a popkulturális leltárkészítés, retró és visszapillantás, ebből eredően a lassan minden valaha volt, kicsit is jelentős zenekar számára kötelező újjáalakulások korát éljük. A zenebuzik kedvencei között egyre kisebb a tíz-húsz évnél fiatalabb lemezek aránya, a különféle fesztiválok headlinerei között is rengeteg a legalább tíz év után visszatérő, vagy legalább húsz-harminc éve pályán levő előadó; a keményebb rockzenékre pedig aztán mindez hatványozottan igaz. Az At The Drive-Inről ezzel együtt is az utolsó pillanatig elhittem, hogy kimaradnak ebből az egészből. Elsősorban azért, mert a tagság, legalábbis a zenekar magját adó Cedric Bixler-Zavala - Omar Rodriguez-Lopez kettős, úgy tűnt, egyszerűen nincs rászorulva a nosztalgiaiparra, lévén újabb zenekaruk, a latino-prog megasztár Mars Volta legalább olyan sikeres és kultikus lett, mint a tőle zeneileg határozottan különböző előd. Emellett a legtöbbekkel ellentétben az ATDI tényleg képes volt a csúcson abbahagyni: utolsó és messze legismertebb lemezük, a Relationship Of Command után a maguk keretei között nem nagyon volt már hová fejlődni sem elismertség, sem színvonal szempontjából, és hát a zenéjük alaphangját adó fiatalos szenvedély sem konzerválható a végtelenségig.
Mert ha egész röviden kell összefoglalnom, az At the Drive-In zenéje a fiatalságról, a tinédzserlétről szól. Nem olyan értelemben, hogy erről énekeltek volna - a szövegeik igazából egy-két értelmezhetőbb sort vagy darabot leszámítva jórészt a kalapból véletlenszerűen kihúzgált szavak halmazának tűntek -, hanem úgy, hogy dalaik minden pórusából ez árad. Egyáltalán nem erőltetett vagy önmagát túl komolyan vevő módon, mint sok más érzelmes, hardcore gyökerű zenekarnál, hanem teljesen természetesen, az ide kapcsolódó ellentmondásos érzelmeket ösztönösen egymásba szőve. Erre utal a zene elsöprő energiája, Zavala hisztiző éneke/üvöltése (esetleg a korai anyagokon: nyüszítése) és a gyakran kiakadt, ám ebből sokkal inkább tombolásba vagy himnikusságba, mint rezignáltságba váltó hangulati töltés; valamint az a fajta játékosság, amely megnyilvánul az egyes váltásokban, az örömtelien kicsavart dallamokban. A ritmusszekció pedig a feszült részeket gyakran feloldó, latinos "táncolhatóságával" mintha csak a zajló tinédzserdráma kínzónak tűnő érzelmei mögötti bájról, nevetségességről, örömteli, könnyed súlytalanságról és a fiatalság ebből is táplálkozó, múlandó élvezetéről mesélne.
Az ATDI-t 1993-ban alapította néhány dühös, jórészt texasi mexikói-amerikai fiatal a korabeli amerikai poszt-hardcore színtér vonzásában. Bemutatkozó nagylemezük, az 1996-os Acrobatic Tenement még egy elég kiforratlan és gyenge album volt - legalábbis a hivatalos álláspont szerint, nekem viszont egyenesen az örök kedvenc ATDI-anyagom, sőt, mondjuk ki: azt hiszem, a világ összes többi lemezénél jobban és többször képes meghatni, más szint, miegymás. Az érzelmek egészen bántóan túláradóak, életszagúak és könnyen lehet, hogy a tudatosan szántnál komplexebbek (a lemezt állítólag elég rövid idő alatt, jórészt részegen/betépve vették fel, a tagok ezért sem voltak vele a későbbiekben túl elégedettek). A dalszerkezetek vonalait a szétcsúszott, hisztérikus előadásmód látszólag elmossa, az egész lemez egyetlen végtelenül kiakadt, őszinte, formával nem törődő, cenzúrázatlan, önző és vállalhatatlan epikus szabadvers egy gimnáziumi osztályterem leghátsó padjára írva. Néhány csúcspont: a személyes kedvenc Star Slight alig egy percnyi fésületlen slágeressége, amely mintha az irónia és cinizmus mögé bújtatott kamaszos túlérzékenységet fejezné ki; az Ebroglio, amely a barát elvesztése feletti gyászt zavart, értetlen kapkodással próbálja feldolgozni; a Paid Vacation Time hisztérikus kifakadása, amelynek végén a túldramatizált szavalás és a dülöngélős basszus öntudatlan bájossága valamiféle váratlan reményt vagy kiutat mutat; az Initiation kamaszosan túlfűtött és megrázó követős-gyilkolós fantáziálása. Az Acrobatic Tenement egy szűk, dohos, étel- és lábszagú panellakás összefirkált falakkal, amely számomra az otthon. Aztán lehet, hogy nálam jobban értesültek tudnak mondani egy rakás punkrock-lemezt, amely tudja ugyanezeket a dolgokat; lehet mondani nyugodtan, érdekelne, bár az is lehet, hogy igazából nem.
Az ezt követő El Gran Orgo ep az egyértelműbben slágeres, dallamos tinipunk felé tett egy kitérőt (ne értsétek félre, az Honest To A Faulttól azért megszakad a szív); az ATDI-vel általában azonosított, sajátos stílus végül a második nagylemezen, az 1998-as In/Casino/Outon mutatkozott be. Ez a lemez kicsit két szék között a pad alá esett az első nyers rohamához és a tökéletesre csiszolt harmadikhoz viszonyítva, és elég sok tölteléket is tartalmazott - de az olyan dalokat, mint a Chanbara vagy a Napoleon Solo, azért mindenképp érdemes megemlíteni. Az egy évvel későbbi Vaya ep egy egyre ambíciózusabb, korlátait próbálgató zenekart mutatott, talán ez a legváltozatosabb anyaguk.
A robbanást aztán a Relationship Of Command hozta el 2000-ben, ezt általában az ezredfordulós időszak egyik meghatározó rocklemezeként szokás számon tartani, és tényleg: csupa karakteres és időtálló dalt sikerült itt összehozni, amelyekben úgy sikerült sokkal kiforrottabbnak és tudatosabbnak lenniük, hogy közben a kezdeteiket meghatározó elképesztő mennyiségű tinédzseres indulat körülbelül nyolcvan százalékát is megőrizték. A Relationship... a korábbi ATDI-anyagoknál jóval keményebb (egyszerűen nincs olyan zene, ami nyitó Arcarsenalnál több feszültséget képes volna levezetni) és ötletgazdagabb egyaránt, ezek a jellemzők azonban sosem mennek az egyértelműen működő dalszerűség rovására, sőt, maximálisan alá vannak rendelve neki. A lemez kilőtte az addig csak underground kiskedvencnek számító zenekart az egész rockzene mainstreamjébe, az azt követő turnék során azonban váratlanul bejelentették feloszlásukat "eltérő zenei elképzelésekre" hivatkozva - ezen állítás igazságát később a jól ismert Mars Volta, illetve a többi tag által alapított, hagyományosabb rockzenét játszó Sparta bizonyította. Most pedig újra itt, egyelőre csak "néhány" koncert erejéig.
Az a gondolat, hogy ez az ATDI már nem feltétlenül olyan, mint a régi, úgy igazán sosem jutott át fanatizmusom burkán; aztán amikor alig egy-két héttel az esemény előtt belefutottam a hírbe, miszerint Zavala nemrégiben szcientológus lett, egy ideig pontosan megértettem, mit érezhetett ennek a dalnak az előadója. Végül azért persze ez sem akadályozhatott meg a repülőjegy megvásárlásában. A felmerülő kételyeket aztán a Benicassim fesztiválon adott koncert nem hogy eloszlatta, hanem sokkal inkább előtérbe tolta. Az ATDI fénykorában híres volt intenzív színpadi előadásmódjáról - ennek reprodukálásával a korosodó tagok a belső ösztönzés nyilvánvaló hiányában, becsületükre legyen mondva, nem is igen próbálkoztak. Igaz, Zavala egyszer a koncert elején, afféle kötelező múltidéző gesztusként felugrott az egyik hangfalra, aztán viszont már inkább csak megállapodott, öreg rocksztárként egy helyben állva darálta végig a műsort, amely, amint várható is volt, egy kiszámítható és rövid slágerparádében merült ki: hat szám a Relationship Of Commandról, három az In/Casino/Outról, egy a Vaya EP-ről, valamint kissé meglepő módon egy obskurusabb b-oldalas szám a késői időkből. A hangzással is voltak gondok, bár ez igazán zavaróvá csak az egyik legjobb daluk, a kicsit posztpunkosan ideges Metronome Arthritis során vált, amelyből épp a lényegét adó basszusmenet tűnt el csúnyán, így majdhogynem egy másik, jóval álmosítóbb számmá változott.
Az már a Mars Voltát hallgatva is nyilvánvaló, hogy a főszereplők nem lesznek többé kora-huszonévesek és lélekben tinédzserek, már régóta nem ez a zene érdekli őket. Ebből a koncertből pedig úgy tűnik, hogy a rajongók kiszolgálására - amire amúgy rá sem szorulnának - csak kedvetlenül, muszájból képesek, szóval ha a mindent elsöprő újjáalakulás-hullám már rájuk is kiterjed, akkor már csakis valamiféle, a közelgő világvégével összefüggő sátáni összeesküvés lehet az egész mögött. Egyébként meg hiába a kritikus hangnem, azért elfogult rajongóként ott és akkor az itt leírtaknál sokkal jobban élveztem az egészet; meg azért asszem objektíve is jó dalokat hallhattunk élőben, úgyhogy mindezeket megfontolva legyen a koncert B, a zenekar egész munkássága meg hát, le se merem írni.