Pulcsis viking, könyöklő kántor. Öt koncert a Balaton Soundon

Tinie Tempah 18 év felett értelmezhetetlen; a GusGus pulcsis vikinggel erősít - és még három másik fellépés, Caribou, Tensnake és Mouse On Mars a Balaton Soundról.

Tinie Tempah nevében nem véletlenül van ott, hogy Tinie (tiny = kicsi, pici). A két nappal előtte fellépő Dizzee Rascalt ki is nevezhetjük nagytesójának. Amit ő megcsinált nagyban és ötletesen, azt Patrick Chukwuemeka Okogwu a kitaposott úton járva utána csinálta kicsiben és különösebb innováció nélkül; és lett ezzel egyébként egy új generáció "urban" zenei hőse. Mindez a közönség összetételén és a koncert közbeni Facebook-posztolások számán is leszűrhető volt. Ugyan két évvel ezelőtti slágere, a Pass Out ígéretes volt és a koncerten is ebben volt a legtöbb potenciál, de a legnagyobb sikert a Swedish House Mafiával közös Miami 2 Ibiza aratja. Nehéz erről a fellépésről kritikát írni, hiszen a dj zenei támogatása kimerül a hangerő hirtelen lehúzásában (mindig egy kis zavaró fáziskéséssel); Tinie kiállása és személyisége energikus és kedves, de semmi különös; ráadásul 18 év felett nehéz mit kezdeni az olyan dalokkal, mint az Invincible. Iparos munka és naplemente. C+

Az elmúlt évek Balaton Soundjairól elmondható, hogy bizonyos trendekre igen lassan reagáltak, így tavaly még csak mutatóban volt dubstep-előadó (igaz, idén viszont dögivel). Idén pedig például az épp kivirágzó nu discóval és a UK garage-dzsel beoltott house irányában maradt majdnem teljesen érzéketlen a szervezőgárda. Pedig Julio Bashmore vagy a Disclosure nem a múlt hónapban tűnt fel. Ezért aki kicsit is követi az elektronikus zenei történéseket és éppen a zivataros Balaton Soundot választotta nyaralásként, az a német dj-producer, Tensnake fellépésén biztos ott volt, hiszen nagyjából egyedül ő képviselte ezt az irányvonalat. Én az idei Fact magazinos szuper mixtape-jéhez hasonló szettet vártam és nem is kellett csalódnom. Okos és a megfelelő pillanatokban hatásos szelekció, szép ív - és az összes fontos közhely elmondható, de hát mit csináljon az egyszeri kritikus, ha valami nemes egyszerűséggel csak nagyon jó. A-

Az elektronikus zene egyik intézményének tekinthető a lassan két évtizede létező, izlandi GusGus. A két alaptagot leszámítva szinte állandóan változó tagsággal rendelkező zenekar ezúttal öt taggal érkezett. A színpadkép különösebb blikkfangok nélkül is hatásos: a két, kütyük mögött bólogató zenész előtt a pulcsis viking, az androgün úriember és az új énekesnő elég látnivalót nyújt végig.

Az izlandiak zenéjében mindaz megtalálható volt, amit általában az északi popzenében keres az ember. A hűvös elegancia és távolságtartás a szikár, mélyen pulzáló alapokban testesül meg; ezzel párhuzamosan a magasban köröző vokáloknak köszönhetően pedig a legvalószínűtlenebb pillanatokban vonnak magukhoz, és válik egészen meghatóvá az előadás, eltüntetve ezzel az előadó és a közönség közötti szakadékot. A koncert alapvetően a tavalyi Arabian Horse lemezre épült, de sajnos a végét már nem tudom megvárni, hiszen pont belecsúszik a másik színpadon kezdődő Caribou fellépésébe, de ez így is A-.

Aztán a Caribou-koncert közben konstatálom, hogy erről simán lemaradhattam volna, és nem is csak azért, mert tulajdonképpen a két évvel ezelőtti budapesti koncert megkurtított és kevés újdonságot tartogató verziója, hanem azért, mert ismét csak nem sikerül rendesen megszólalnia zenekari felállásban, amit most már nem lehet a koncerthelyszín benyúló betongerendáira és a tehetségtelen hangmérnökökre fogni. Már a pesti koncerten sem tudtam eldönteni, de itt még esetlegesebbnek tűntek a lemezen teljesen működő, oda-oda fröcskölt szintetizátorgerjedések és -torzulások. Néha teljesen funkciótlan, rutinos zajongásnak, horribile dictu parasztvakításnak tűntek, kábé annyi hozzáadott értékkel, mint amikor a kántor belekönyököl az orgonába. Ugyanígy nehezen eldönthető, hogy az élő doboknak köszönhetően belecsempészett, de teljesen kihasználatlanul hagyott felpörgetéseket, amelyeket nem követ eufória, játékos stílusjegynek és eszköznek, vagy idegesítő, cél nélküli virgázásnak tekintsem. Még a Jamelia is elidegenül és inkább válik csörömpöléssé. Persze nem szeretnék túlzásba esni, hiszen a koncertnek legalább a fele teljesen rendben van, főleg a Leave House és a Bowls kettősének húzása segíti vissza a helyes vágányra az együttest, hogy aztán az Odessa fehér funkosított verziója és az elronthatatlan Sun által összességében jó emlékek maradjanak bennem, de legközelebb ez már kevés lesz. B- (DG)

A zuhogó eső ellenére kifejezetten kevesen voltak a Mouse On Mars koncertjén, holott minden más fedett területen zsúfoltság van; ez azonban inkább írható annak számlájára, hogy az OTP Színpad kiesik a főbb útvonalakból - és persze hogy a maga világán belül kifejezetten nagyon híres kísérleti elektronikus zenekar magyar rajongóinak azért keveset kínál a Balaton Sound. Most élőben éppen azt játsszák (kütyük + élő dob felállásban), hogy fognak számokat, vagy inkább csak félig-meddig kidolgozott vázlatokat úgy nagyjából az electro, bigbeat, kisebb mértékben acid, butatechno és hiphop környékéről; ezeket beszórják valami ismeretlen logika szerint működő gépezetbe, ami aztán hol egészen nagy darabokban dobja ki ezeket; hol pedig morzsalékosan, zörgésekkel megszórva; hol értelmetlenül elnyújtva. Szabályos, bulis dobok, no de szanaszét csavargatott gerjedő szintik; a semmibe kivezető ordas fokozások; hülye kis gyerekdalok, ámde zúgó-búgó "kísérleti" hangokkal kísérve stb.: ilyesmikből állt a koncert, követhető ív nélkül egymás mellé helyezve. Vicces is volt és okos is, bulis is és odafigyelős is, tehát akár teljesen jó is lehetett volna - éppen csak valahogy egyik sem volt egészen, vagy legalábbis annyira, hogy az elvitte volna a hátán az egészet. Jó, jó, de még jobb lenne valahol máshol lenni és megszáradni: ezt a gondolatot nem tudta kiűzni a fejemből. Jobb körülmények között biztos jobb lett volna, így B-. (RA)