Amíg ezt elolvasod, ő ír egy slágert - 2012 a trap éve

2012 legnagyobb zenei trendje a bombasztikus trap térhódítása a hiphopban és a tánczenében. Drogok, kattogó dobok, instant menőség és szomorka - a műfaj története és legfontosabb alkotói.

2012 a trap éve. Bombasztikus, minden ütésre hatalmasat robbanó lábdobok, hektikusan kattogó pergődobok és ciccegő cinek, no meg szirénázó szintik, látványosan művi vonósok szólnak az amerikai rádiókból és népszerű dj-k fellépésein (Skrillex is szokott játszani trapet, hogy mást ne mondjunk); befutott producerek sorra ugranak rá a stílusra és befutni vágyó fiatalok árasztják el az internetet trap-számokkal és remixekkel (jellemzően a SoundCloudot, nem annyira a YouTube-ot); no és persze a zenei lapok tele vannak azzal, hogy 2012 a trap éve, valamint hogy jó-e ez nekünk és a műfajnak.

A trap története kicsit csavarosabb annál, mint amit megszoktunk. A jól ismert sztori ugye az, hogy valahol az undergroundban (jellemzően egy helyhez kötődően, legyen az Seattle, Dél-London, Berlin stb.) kialakul egy új hangzás, aztán az vagy szép lassan szivárog felfelé, vagy egyszer csak berobban; mindenesetre egyértelműen egyirányú a terjedése. Ehhez képest a trap amolyan helyi bulizenének indult - ez a hely az Egyesült Államok déli része -, de már jó ideje elég népszerű, komoly eladásokat produkál Amerikában. Ámde korábban mégis megmaradt egyfajta műfaji gettóban (a trap az trap volt és kész), és ebből csak nemrég tört ki igazán: egyszerre felfelé a mainstreambe és lefelé mindenféle rétegzenébe

A történet eleje innen Magyarországról nem nagyon látszott: eleve, mi hozzá vagyunk szokva, hogy hiphopból van keleti parti és nyugati parti. Pedig a Dél - néha úgy hívják: Dirty South - is kifejlesztette a maga hangzásait. Innen jött az Outkast; de a terület népszerű "drogját", a köptetőszirupot (vagy annak üdítővel kevert változatát, a purple dranket) egészen a túladagolás okozta halálig fogyasztó DJ Screw is, aki számokat lassított le és buherált meg: finoman szólva is pszichedelikus hatású chopped and screwed stílusa az elmúlt néhány évben ismét nagyon népszerű lett. A trap legközelebbi rokona a crunk, amit az is ismer, aki egyébként egyáltalán nem érdeklődik a hiphop iránt: Usher: Yeah című slágere a magyar kereskedelmi rádiókból is kivakarhatatlan volt 2004-ben - bár ebben a crunk az R&B-vel keveredik. A némileg hasonló hangzású, bár keményebb, nyersebb trap egy kicsivel korábban indult: "a Dél királya" címre törő T.I. 2003-ban adta ki Trap Muzik című lemezét. Gucci Mane pedig 2005-től kezdte szórni lemezeit és mixtape-jeit, amelyek címében gyakran szintén szerepelt a trap szó. A "trap house" egyébként a déli drogdílerek szava arra a helyre, ahonnan a kábítószert terítik. Ez a zene tehát arra szolgált, legalábbis eleinte és a készítők szándéka szerint, hogy a dílerek, akik itt ütik el az idejüket, ezt hallgassák. És persze a szövegek is gyakran a kábszerkereskedők küzdelmes mindennapjairól szólnak, na persze a hagyományos témák (pénz, nők stb.) mellett.

A déli hiphop T.I. és a többiek nyomán szép sikereket ért el Amerikában. A trap számára a következő nagy lépés 2010-ben jött, Waka Flocka FlameFlockaveli című lemezével, illetve annak olyan slágereivel, mint a Hard In Da Paint, ami nemcsak hogy nagy siker volt, de befuttatta Lex Luger producert és mindenkinek a fülében elültette az általa kifejlesztett, rögtön felismerhető és baromi hatásos formulát. A lábdobok iszonyatos nagyot ütnek - gyakran akkorát, hogy külön basszusra már nincs is szükség. A dobok nem is akarják letagadni, hogy gépből jönnek (jellemzően a TR-808 nevű, az elektronikus zene fejlődését meghatározó modellből, illetve annak szoftveres másolataiból); az általában "bádoghangú" jelzővel leírt pergők és vékonyka cinek a kifejezetten lassú lábdobnál sokkal gyorsabb tempóban kattognak, ciccegnek. Szintén látványosan művi és persze baromi bombasztikus a szintik megszólalása: gyakran vonósokat vagy fúvósokat imitálnak, sikertelenül. Kell még néhány hangeffekt (a fegyver felhúzása vagy valami lézeres izé), és már kész is a trap-szám! De tényleg; a New York Times portrécikkének ez a címe: Lex Luger megír egy rapslágert annyi idő alatt, amíg te ezt elolvasod. (Jó, mondjuk elég hosszú írás.) Jött még egy Lex Luger-sláger, a Blowin' Money Fast a debütáló Waka Flockánál eleve ismertebb és még hatásosabb kajabáló Rick Ross-szal, és innentől a producer számára nem volt megállás a csúcsig, vagyis Kanye West és Jay-Z szintjéig. Közben kevésbé ismert vagy csak a maguk műfajában híres rappereknek is szakmányban szállította az alapokat, valamint persze milliónyi követője jelent meg. Annyira, hogy a trap sokak számára a Lex Luger-hangzással vált egyenértékűvé - ami persze bosszantja azokat, akik ismerik a múltját (lásd erről ezt az interjút és a hozzá tartozó, oktató célú mixet).

Nyilván fontos, hogy sikeres volt a hangzás, ami ráadásul nagyon könnyen reprodukálható (a New York Times is megjegyzi, hogy tele van a net oktatóvideókkal; egy alapos, a műfaj részleteit ismertető cikk itt található); de ahhoz, hogy a trap kitörjön a hiphop keretei közül, még kellett egy lépés: valakinek észre kellett vennie, hogy komoly hasonlóságok közte és az Amerikát lázban tartó elektronikus tánczene, azon belül leginkább a dubstep és az electro-house között. Az utólag nézve szinte triviális ötlet első megvalósítása Flosstradamus Major Lazer-remixe volt, ami 2012 elején robbant a SoundCloudon. Amint ez a legjobb idei trap-számokat szemléző összeállítás fogalmaz, ezzel kezdődött minden, de a műfajt igazán menővé egy 22 éves - de 14 éves kora óta zenélő - brooklyni srác tette.

Baauer fent meghallgatható, a Diplo-féle Mad Decenttől szabadon letölthető rövidke ep-jének két számát, főleg a címadó Harlem Shake-et mindenki szarrá játszotta nyáron, még Skrillex is. Nem csoda, hiszen ebből a zenéből árad az instant menőség, de olyan pofátlan hanyagsággal, hogy az már nem is tenyérbemászó, hanem lenyűgöző. A Harlem Shake szirénázó szintije, ismétlődő szövegmintája no meg a kb. böfögés és MGM-oroszlánbőgés közé belőtt hang mind-mind pont egy hajszálra vannak attól, hogy idegtépők legyenek, így lesznek baromi szórakoztatók - mint az egyébként már sokszor előfordult az elektronikus zene történetében. A másik szám, a Yaow! pedig azt mutatja meg, hogy a trap beépített harsánysága mennyire jól összefér már-már finomnak is mondható, ritmust-dallamot egyszerre játszó ütősökkel. Ha pedig jobban odafigyelünk - ami persze nehéz, mert hiába lassú a tempó, nagy a sodrás -, akkor kiderül, milyen ravaszul van megszerkesztve a zene: vannak benne ugyan ordas fokozások és visszavételek, kiállások, mégis sikerül nagyjából egyetlen szinten végighaladnia. Ez az egyik legkomolyabb különbség a dubstep vagy akár a Flosstradamus-féle electro-trap és a trap között. (Holott a műfaj persze megkapta azt, hogy ez "az új dubstep".) Így néhány hónap történeti távlatából, függetlenül a hájptól és a hatástól, meg kell adni, hogy simán A- ez az ep.

Ezután pedig a nyár azzal telt, hogy a trap legkülönfélébb mutációi jelentek meg: legyen szó mainstream slágerről (Nicki Minaj: Beez In The Trap - amúgy az egyik legjobb a műfajban, nahát), klubbombákról (például: Kanye West: Mercy - RL Grime & Salva Remix), vírusvideós internet-szenzációkról (Chief Keef: I Don't Like), vagy éppen rave-vel, trance-szel, netán moombahtonnal, cumbiával, miegyébbel kevert változatokról. Utóbbiakból a magyar Ghetto Bazaaron találhatunk bőséges, kétrészes válogatást; mi több, a blog mutatta be a magyar trapet, Pigeonfox és Bo$$k számait, később az Irie Maffia-tag Jumo Daddy kirándulását a műfajba. Ez a keveredésre való hajlandóság szintén nagyon fontos része a trap sikerének. Pont amiatt, amiért olyan nagyon szűknek tűnnek a határai: jól felismerhetők a dobok, szintik, effektek - van még hely bőven arra, hogy új elemeket tegyenek bele; illetve ha megvan mondjuk a jellegzetes dobhangzás, ritmusképlet, akkor akár más elemek, jellemzően a szintik le is cserélhetők.

A következő nagy dobás pedig júliusban jött: a külön-külön is kritikuskedvenc Hudson Mohawke és Lunice duója, a TNGHT már első nyilvánosságra hozott számaival nagy figyelmet keltett (pláne, hogy a menő LuckyMe és a Warp gondozta), az ötszámos TNGHT EP pedig kevés kivétellel letarolta a zenei lapokat. A duó YouTube-csatornáján végighallgatható bő negyedórás ep nemcsak hozza a bombasztikus trap-hangzást, hanem maximálisan felfokozza, kiemeli a dobok hatóerejét, súlyosbítja rave-es szintikkel, szirénázással. No de mindezzel összeférnek mindenféle ravaszságok: a nyitó Top Floor műarabos hangulata; a Goooo furán csúszós szintihangjai; a Higher Ground bepörögve csiripelő énekesnő-hangmintájának és műfenyegető (de valójában hasonlóképpen vicces) műfúvósainak ütköztetése; az, ahogy a Bugg'n dallamát hideg-fémes ütések játsszák, majd idióta buggyogások veszik át. Amikor azt hinnéd, hogy nem lehet fokozni, a záró Easy Easy szintijei még hülyébben szólalnak meg, aztán kiderül, hogy igazából egy énekesnő az (a végén meg majdnem van egy nagy káosz-szétesés, de aztán mégse). Egy-egy számra egy-két ilyen trükk jut, meg hát nem is fér több ebbe a minimalistán maximalista világba - de ennyi is elég ahhoz, hogy az ember azt mondja, hogy: ejha! Néhány hallgatás után azért már kiismerhető; viszont fifikásabb, mint az ilyesmire nem törekvő Baauer. Ezért aztán idővel ha a hatásossága nem is, az érdekessége azért csökken. Ám elég csak elindítani bármelyik számot, hogy meggyőzzön arról, hogy a B+ azért simán kijár neki.

Végül pedig elérkeztük a mába: Ryan Hemsworth a napokban megjelent, itt megvehető és végighallgatható Last Words című ep-je pont az ellenkező végletét mutatja meg a trapnek. A kanadai fickó több ingyenes kiadvánnyal és jól időzített remixekkel nyerte meg magának a blogokat; producerkedett a fűszívós-szétkent cloud rapet játszó, a műfajon belül elég jónevű Main Attrakionznak; belekóstolt az indie-R&B-be is ezen az ep-n; illetve még egy stílusok között bátran ugráló mixszel, vagy inkább monumentális mash-uppal is növelte hírnevét. Ezek után az új ep rutinszerűen megkapta a "nagyon várt" jelzőt, és az első jelek alapján borítékolható a kritikai siker. Hangzását egy helyütt viccesen chill-trapnek nevezik. Megvannak ugyan a ciccegő pergők-cinek, de ezek, valamint a lábdobok azért lágyabbak és kevésbé gépiesek a megszokottnál. A rapperektől vett idézetek a keménykedés helyett annak leszedált paródiáját hozzák. Mindehhez pedig finom kis dallamocskák, lágy, elnyúló szintik, érdekes helyekre nyúló hangminták (köztük Notwist) jönnek; nem statikus és nem is tánczenés, sokkal inkább dalszerű építkezés, meg az a fajta melankólia, amire azt szokták mondani, hogy az indie-érzékenységet is csiklandozza.

A vállalás bátor, bár nem precedens nélküli: a trap nemcsak hogy harsány, de kifejezetten éles, elkülönített hangokat használ - a szétkent szomorka pedig pont ellenkező eszközökkel dolgozik. Eleinte kifejezetten érdekes ez az ellenpontozás, csak aztán egyre jobban kileng a szépelgésmérő; hogy aztán a harmadik számban, a szép kórust és harangokat egyaránt használó The Happy Mask Shopban megközelítse a "Vigyázz! Enigma!" feliratot. Némileg szépít a helyzeten a következő Slurring, kótyagossá leszedált bombasztikus dallamával és a katatón hatást keltő ismételgetett szövegrészlettel, amihez a végén még helyes kis csúszkáló szinti is csatlakozik. A saját számokat tartalmazó részt az Overthinking zárja, amiről egyrészt mindenkinek a Radiohead fog az eszébe jutni, másrészt viszont elég érdekesek benne a dobritmusok. A remixek közül Baaueré megmutatja, hogy a szétkent ábrándozás a trap eredeti bombasztjával is jól összehozható; Sam Tiba és Canblaster pedig úgy szaggatja apró darabokra a legszépelgőbb részeket, hogy az eredmény mégis populista lesz. Aki szereti az utóbbi években komoly sikereket arató okos-finom-melankolikus elektronikus zenéket, annak nyilván be fog jönni; aki viszont ezek jó részét bosszantó szépelgésnek tartja, az azt fogja mondani, hogy maximum B-, és akkor még jóindulatú voltam.

Ha végül jóslatot kell megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy bár a trap behatároltsága összefér a rugalmassággal, az ideihez hasonló népszerűséget biztosan nem fog élvezni már jövőre sem. Viszont komoly múltja és beágyazottsága miatt eltűnni sem fog úgy, ahogy egyes internetes trendek szoktak. A déli hiphop élni fog, legalább Délen; és feltehetően a trap ezen kívül is megmarad az elektronikus zenei producerek eszköztárában, nem mint különálló műfaj, hanem mint egy eszköz, amihez hozzá lehet nyúlni és el lehet vele játszani, egyes elemeit más műfajokkal vegyíteni, mondjuk úgy, ahogy az a juke-kal vagy éppen a dubsteppel történik.