Aki megrepesztette a kínai diktatúra falát

Aj Vej-vej kínai művész a kortárs képzőművészet egyik legnagyobb kedvence, márciusban mégis bebörtönözték, jelenleg nem hagyhatja el Pekinget. Bár munkája igencsak divatos Nyugaton, mégis az egyik legkínaibb mai művész. Menekülni nem akar, mert az tönkretehetné alkotói identitását, és eddigi munkájának értelme is elveszne. Budapesti fotókiállításának megnyitóján a tárlatot tető alá hozó Alexander Ochsszal, Aj Vej-vej munkatársával beszélgettünk.

Hogyan találkozott először Aj Vej-vejjel?

Berlinben, a galériámban 1999-2000 körül. Egyszer csak ott állt előttem, és annyit mondott, hogy szia, Alexander. Korábban nem állított ki berlini művészeti galériákban, csak a szomszédomban lévő Aedes Galériában mutatta be építészeti munkáit. Aztán összebarátkoztunk. Nem kezdtünk el azonnal együtt dolgozni, csak 2007-ben kerültünk újra kapcsolatba, amikor az ABC Galériával együttműködve állítottuk ki a műveit. Mostanában a fotókiállítása miatt - amely most érkezett Budapestre - kicsit besűrűsödtek a dolgok. És én is annak a "Berliner Appell" nevű nyilatkozatnak a kezdeményezője és aláírója vagyok, amelyet tavaly áprilisban adtunk ki a szabadon bocsátását követelve. Azóta is folyamatosan hallatjuk a hangunkat, épp most jelentettük be, hogy azért fogunk küzdeni, hogy megkapja a kiutazási engedélyt, és megkezdhesse vendégtanári munkáját a berlini Képzőművészeti Egyetemen.

Alexander Ochs Aj Vej-vej felnagyított portréja előtt az Ernst Múzeumban

Az egyetemen a vendégprofesszori címet tavaly áprilisban kapta meg, három héttel később pedig a berlini Művészeti Akadémia felvette tagjai közé. Mindkét cím elnyerésekor már börtönben ült (Aj Vej-vejt tavaly április elejétől június végéig tartották fogva a kínai hatóságok). Ön szerint az ilyen gesztusok alkalmasak a nyomásgyakorlásra?

Ezek nem tiszteletbeli címek. Ha az ember komolyan vesz egy művészt, és úgy gondolja, hogy a tevékenysége hatással van a művészettörténet alakulására, akkor gondolkodás nélkül megadja neki a professzori címet. Aj Vej-vejre ez pedig mindenképpen igaz. Egyébként az egyetemi professzori cím ötlete nem állt összefüggésben a letartóztatásával. Már korábban szó volt erről, csak kicsit szerencsétlenül jött össze, hogy a két dolog egyszerre kapott médiafigyelmet. A Művészetek Akadémiája egy másik történet: ez a művészek és a szellemi élet kiválóságainak a legmagasabb grémiuma Németországban, amelynek soraiban elég kevés a nem német művész. Most nemrég lett tag Mona Hatoum, vagy ott van Konrád György. Klaus Staeck jelenlegi igazgató már azelőtt meghívta Aj Vej-vejt egy kerekasztal-beszélgetésre, hogy felvette volna a tagok közé. Szóval neki sem a bebörtönzése után jutott eszébe.

Aj Vej-vej ugyan több helyen kijelentette, hogy nem akarja elhagyni Kínát, bebörtönzése előtt mégis egy berlini műtermet készült vásárolni.

Sok más nemzetközi művészhez hasonlóan Aj Vej-vej is nagyon kedveli Berlint, ezért is keresett éppen ott műtermet. Emellett a városhoz kötik a barátai és hosszú évek óta tartó kapcsolatai is. A műteremből végül azért nem lett semmi, mert a férfiról, akitől megvette volna, kiderült, hogy korábban a Stasinak (keletnémet állambiztonsági minisztérium) dolgozott egészen a rendszerváltásig. Amikor ez ismertté vált, azzal próbált védekezni - ráadásul éppen akkor, amikor Aj Vej-vej börtönben ült -, hogy Aj Vej-vej tudott az ő Stasi-múltjáról. Kicsit kellemetlen volt, mert senki nem tudott erről. Mostanra mindenesetre megteremtődtek a feltételei annak, hogy Aj Vej-vej Berlinben dolgozzon. Vár rá egy műterem, ahol azonnal elkezdheti a munkát, amint kiutazhat Kínából.

Mi a dolgok jelenlegi állása? Egy évig elméletileg Pekinget sem hagyhatja el.

Jelen pillanatban senki nem tud semmi biztosat. Június 22-én, amikor kiengedték a börtönből, abból indult ki, hogy visszakapja az útlevelét. Csakhogy ez nem így történt, hanem egy évig nem hagyhatja el Pekinget. Ugyanakkor néhány ember dolgozik azon, hogy az októberben induló első félévben el tudjon kezdeni tanítani Berlinben. Ő pedig a Welt című lapnak júniusban azt mondta, hogy szívesen találkozna Angela Merkellel, hogy a segítségét kérje. Merkel asszony augusztus végén utazik Pekingbe, azt viszont én nem tudhatom, hogy valóban szóba hozza-e majd Aj Vej-vej ügyét.

Helyesli, hogy éppen Aj Vej-vej lett a világban a kortárs kínai művészet hirdetőtáblája?

Igen is, meg nem is. Egyfelől úgy gondolom, hogy Kínában kitűnő művészek egész sora dolgozik, és azt mindenképpen sajnálatosnak tartom, hogy - főleg a nyugati média - csak az ő nevét ismeri, és egyszerűen lusta megtanulni a többi művész nevét. Másrészről Aj Vej-vej művészként és emberként is nagyon speciális: az egyik legkínaibb művész, akit ismerek. Miután az ember mélyebben megismeri a munkáját, és megtanulja megérteni, azt látja, hogy mindenki másnál kínaibb, nagyon mélyen gyökerezik a kínai spiritualitásban és a kínai művészetben. Emellett egyfajta katalizátorrá is vált, és egyike az utolsó hangoknak, amelyek újra és újra kiállnak az emberi jogok mellett. Ez pedig mi más lenne, mint a művészet szabadságáért való küzdelem. Heinrich Heine azt írta, hogy "ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak." Másképp fogalmazva, aki betiltja és szétrombolja a művészetet, ugyanezt teszi az emberekkel is. Én azért szállok síkra, hogy azt a rengeteg művészt, aki Kínában tevékenykedik, hívjuk meg, mutassuk be és beszéljünk róluk.

Egyidejűleg Kínában is tevékeny: csak az elmúlt egy évben két nagy, a nyugati művészetet bemutató kiállítás szervezésében is részt vett Kínában. Az egyiknek a napokban lett vége, a címe Kandinszkijtől Tatlinig - Konstruktivizmus Európában; egy évvel ezelőtt pedig A felvilágosodás művészete című tárlat rendezésében vett részt Pekingben. Milyen nehézségekbe ütközik, amikor kínai múzeumokkal kell együttműködnie?

A felvilágosodás-kiállításhoz nincs túl sok közöm, leginkább csak kritizáltam. (A felvilágosodás-kiállítás megnyitója előtt két nappal tartóztatták le Aj Ve-vejt, ami Németországban hatalmas vitákhoz vezetett: többen a nem létező Kína- és kultúrpolitika szimbólumát látták ebben.) A másiknak, a konstruktivizmus-kiállításnak nagyon lelkes közönsége volt, napi 5-6000 látogató, a tárlatvezetéseken szinte mindig tömeg volt. Azt tudni kell, hogy egyrészt ingyenes volt, másrészt az anyagnak a kínai kortárs művészet bástyája, a NAMOC adott helyet. Ez a múzeum adta a Szépművészeti Múzeum aktuális kiállításának anyagát is (Hagyomány és megújulás címmel). Alig várom, hogy megnézhessem.

Nagyon jó volt látni, hogy milyen erős hatást vált ki ez a kiállítás: a látogatók maguk is heves dokumentálásba kezdtek iPhone-okkal, telefonokkal, fényképezőgépekkel; gyerekek másolták Kandinszkijt, a kiállítási tárgyakat. Nagyon sok ember életében először találkozott ezzel a típusú művészettel, eddig nem volt ilyen kiállítás Kínában. És szerencsére nem voltunk rákényszerülve semmilyen csereprogramra, így elég nagy volt a szabadságunk. Kompromisszumot sem kellett kötnünk, sem a katalógusban, sem a kiállítás tartalmát illetően. Ilyenkor jön jól az elmúlt húsz év tapasztalata Kínában, ami alatt rengeteg embert megismertem.

Egy évvel ezelőtt még valahol Aj Vej-vejt idézte, aki azt mondta, hogy a kínai emberek még nem elég érettek a nyugati művészetekre.

Valóban, de akkor az említett felvilágosodás-kiállítással összefüggésben idéztem őt - és most is így gondolom. Azt a kiállítást a Pekingi Nemzeti Múzeumban főleg turisták látogatták és delegációknak mutogatták. Ez a közönség pedig nagy valószínűséggel nem sokat értett abból, hogy itt van Immanuel Kant cipője, ott meg Hegel feljegyzései, a falon pedig egy polgári szalon képe. Ilyen esetben teljesen igaz Aj Vej-vej kijelentése, miszerint a kiállításon a kínaiak nem látnak mást, mint egy nagy orrot egy szép festményen.

A kínai emberek művészetről alkotott általános képét 1948 után a szovjetek befolyásolták. Mao Ce Tung 1950-ben megalapította a CAFA-t (Central Academy of Fine Arts), az első ún. modern akadémiát, és a CAFA igazgatói a mai napig Moszkvában végzett emberek. A művészetek iránt érdeklődő kínai közönség ismerte a szovjet realizmust, és ismerte Malevics és Tatlin nevét, ahogy El Liszickij és Rodcsenko nevét is, csak eddig még sosem látta őket.

Hogyan lehetne formálni a kínai közvéleményt? A kínai vezetés nyitott a csereprogramokra, mint amilyen például az Artist in Residence-program?

Természetesen nem, úgyhogy hosszú út áll előttünk. És nem ismerek senkit, aki igazán jó tapasztalatokkal távozott volna, miután a kínai állammal próbált együttműködni. Viszont létezik egy eggyel lejjebb lévő szint: a Kínai Kommunista Párt most már nem egy egységes blokk; akadnak más gondolkodású emberek, apró rések a falban. Összességében egyébként nagy probléma Kínában, hogy a Kulturális Minisztérium néhány éve minden kulturális intézménytől - így a múzeumoktól is - azt várja el, hogy egyenként valamennyi nyereséges legyen.

Megváltoztat egy kínai művészt, ha a nyugati világ egyszer csak elkezd érdeklődni iránta?

Nem, ez éppen fordítva történik. Nagyjából 2003-4-ig nem volt semmiféle kiállítási rutinunk Kínában, és csak az mozgatta meg ott egy kicsit az állóvizet, amikor megnyílt néhány galéria. Egy-két művész népszerű lett Nyugaton; a régi kínai recept pedig továbbra is él, ami szerint csak az ér valamit otthon, akit a külföld felkap. Időközben a kínai kormány megpróbálja rátenni a kezét a művészeti piacra különféle akciósházakon, galériákon és befolyásos embereken keresztül. És ez kétségtelenül megváltoztatja azokat a művészeket, akik kénytelenek alkalmazkodni, hogy továbbra is a felszínen tudjanak maradni. Én pedig teljesen megértem, ha valaki a saját honfitársainak akarja kiállítani a műveit. Ha valaki be akar kerülni a kínai múzeumokba, akkor kénytelen tehát valamennyire alkalmazkodni, ami nem jelenti azt, hogy teljesen fel kell hagynia a kritikus magatartással. Viszont többnyire kommerszebbé válik.

Aj Vej-vej New York-i fotóiból pénteken nyílt kiállítás az Ernst Múzeumban. A fotóra klikkelve galéria nyílik.

Az időközben német száműzetésben élő Liao Jivu író egy interjúban azt mondta, hogy miután Liu Hszia-po 2010-ben megkapta a Nobel-békedíjat, sokkal rosszabbra fordult a kínai művészek helyzete, mert az állam sokkal szigorúbban lép fel a művészekkel szemben, és az ellenőrzést is fokozta. A nyugati világ túlzott figyelme ronthat a kínai művészek helyzetén?

Más itt a kérdés, és arra más a válasz. A kérdés az, hogy milyen jelentőségre tenne szert a kínai kortárs művészet, anélkül, hogy külföldön sikert érne el. Dolgozhat-e ma egy művész - a világ bármely pontján - mindentől elszigetelve, magába zárkózva, kizárólag a korlátozott helyi közönségnek? Az is a kérdés, hogyan reagál egy művész a diktatúrára. Aj Vej-vej pedig egyértelműen kijelenti, hogy Kínában diktatúra van. Ha egy művész alkalmazkodik, kétségtelenül sok pénzt fog keresni, viszont elveszíti a nagyvilág érdeklődését. És nem azért, mert alkalmazkodik, hanem azért, mert az alkalmazkodás egész egyszerűen nyomot hagy a munkáján. Az olyan művészek, akik a külföld felé tekintenek, és kapnak is onnan támogatást, más skatulyába kerülnek Kínában. Az viszont nagyon felületes kijelentés, hogy onnantól kezdve, hogy a külföld támogatni kezd egy művészt, és az a világ művészeti hálózatának tagjává válik, máris a külföld irányítja, és hazaáruló lesz belőle - ez egyébként a hivatalos kínai felfogás. Aj Vej-vej és még sokan mások egyszerűen nem tudnának művészként létezni Kínában a külföld támogatása nélkül. Ezzel az ellentmondással viszont Aj Vej-vejnek nem kell törődnie, ahogyan más művészeknek sem. Azzal viszont talán segítünk, ha olyan művészeket támogatunk, akik Kínában együtt élnek ezekkel az ellentmondásokkal.

Abban sem látja a nyugati világ felelősségét, hogy jelen esetben egy totalitárius ország művészeti szcénáját bolygatja meg?

Én nem egy totalitárius ország művészetével foglalkozom. Engem az egyes művészek érdekelnek. Nézze, ön egy korábban kommunista ország állampolgára, én pedig egy olyané, ahol a fasizmus térnyerése milliók életébe került. Olyan kurátorok és műkereskedők hagyományait igyekszünk továbbvinni Németországban, akik annak idején abban segítettek a művészeknek, hogy meg tudják védeni magukat a rendszertől. És olyan emberek hagyományát követjük, akik 1945 után azon fáradoztak, hogy ezeket a problémákat feldolgozzák és megoldják. Ha valakinek fontos a művészet szabadsága, akkor az a világ minden pontján meg szeretné védeni ezt a szabadságot - ilyen egyszerű ez.

Aj Vej-vej a koponyáján látható sérüléssel. Müncheni orvosok operálták meg

Mit szól ahhoz a dilemmához, hogy az idegenben menedéket kapó kínai művészek egyszerre csak azt érzik, nincs több mondanivalójuk? Többen közülük végleg elhallgatnak.

A történelem ismeri ezt a dilemmát, például Németországban is előfordult hasonló: Max Beckmann például kétségbeesetten halt meg, miután New Yorkban elvesztette a hangját. Vagy ott van Otto Dix, aki az első világháború kínjai után csak tájképeket festett. Ezért is mondhatta Aj Vej-vej, hogy nem akarja elhagyni Kínát, nem akar emigrálni, csak egy második alkotói helyet szeretne magának Berlinben.