Vizezett pogány érzésvilág. Az Amon Amarth a Szigeten

A nulladik nap metálcsődje ellenére azért volt olyan metálfellépő is az idei Szigeten, amely nem volt vállalhatatlan, sőt.

Csak látszólag jelentett mókás ellentmondást, hogy a svéd Amon Amarth a Party Aréna fényrudait kardokra, az ócska műanyag söröskorsókat kibaszott viking rénszarvascsont ivótülkökre cserélné, mert amit hallottunk, az épp annyira volt partizene, mint bármi más arrafelé, csak éppen egy másik réteg számára. Ennyi lelkes, mosolygó hosszúhajú fiatalt máshol nem lehetett látni az idei Szigeten, magamban már épp meg is állapítottam volna a metálos szubkultúra halálát, azonban itt végre minden feketepólós megmutathatta, mit tud és hogyan érzi jól magát, amikor pedig egy rövidhajú, műszaki egyetemista külsejű fiatalember némi irigységgel vegyes elismeréssel pillantott rám, amiért véletlenül letapogattam egy előre nyomuló nagycsöcsű rockerlányt, igazán úgy érezhettem, hogy hazaértem.

Ahhoz azért túl régen voltam 14 éves, hogy túldicsérjem Johan Heggéket, mindenesetre a Sziget általam látott, nem túl erős idei metálmezőnyében még mindig ők voltak a legjobbak, dallamos riffjeikre, amelyek szerencsére a kásás hangzás miatt a valósnál harapósabbnak is hatottak, együtt bólogathatott kicsi és nagy, akár kívánta szégyenlős irónia mögé rejteni eme egyszerű és lerázhatatlan automatizmus megnyilvánulását, akár nem. Bólogatni meg legalább mindenki tud, a tánccal ellentétben. A viking mitológiából popmetált gyártó zenekar "titka" a keddi metálnap abszolút menthetetlen fellépőihez képest az, hogy ők legalább a metál egy alapból jó irányát, a Bathorytól a Burzumon át a Primordialig terjedő epikus, hősies pogány érzésvilágot vizezik, kommercializálják - a vér, a könnyek, a dráma ugyan elmaradnak a felhasználóbarát seggrázás rovására, de legalább igazán kínosan nem kellett éreznünk magunkat, főleg, hogy ezúttal még az erre esetleg alkalmat adó külsőségek is elmaradtak. C+