Imádlak, de nem bízom benned

A holland Caro Emerald hazájában lenyomta Michael Jacksont, pedig jazzt énekel - bár úgy jazz ez, ahogy a Gotan Project tangó.

Caro Emeraldban a legsokkolóbb a róla szóló Wikipedia-szócikk. Az első mondatból az derül ki, hogy ő egy holland jazz-énekesnő; a harmadikból pedig az, hogy első, 2010-es lemezéből hazájában többet adtak el, mint Michael Jackson Thrilleréből. Mindig tudtuk, hogy a hollandok furcsa népek, na de hogy ennyire imádják a jazzt! Aztán persze ha átmegyünk a YouTube-ra (ahol Emerald első sikereit aratta), kiderül, hogy nagyjából úgy jazz ez, ahogy a Gotan Project tangó - és kb. annyira is sokkoló. Az énekesnő - valamint persze az ügyes producerek által alkotott kompánia - veszi kedvenc időszaka, a negyvenes, ötvenes évek zenéjét, kicsit lekerekítgeti, aztán alátol valami pofonegyszerű ritmust egy másik kedvenc időszakából, az ezredfordulóról (néha meg mintha konkrétan Gotan Project-alapokat lopnának), esetleg egy kis scratch is jelzi, hogy ez modern (bár ezzel jó pár évet késtek). Kell még egy jó kis profin megírt fülbemászó dallam, amit Caro Emerald valóban figyelemreméltó hangján elénekel, aztán kész is. Van még mindehhez illő vizuális körítés, semmi nincs a véletlenre bízva - pedig a projekt mögé eleinte nem állt oda nagy kiadó, csak amikor a saját céggel kiadott lemez sikeres lett Holllandiában; úgyhogy aztán elkezdték terjeszteni máshol is, a britek, németek, olaszok, osztrákok is jó sokat vettek belőle.

Tulajdonképpen a maga keretei között teljesen jó, de akár azt is mondhatjuk: hibátlan produkció ez. Koncerten szépen fújnak a fúvósok, gitározik a gitáros stb.; Caro Emerald énekel nagyokat, beszélget a közönséggel (felméri például, hogy sokan vannak a hollandok, de nemcsak ők jöttek el azért); a megjelenés is olyan, amilyennek lennie kell. Kritizálni csak kívülről lehet. Leginkább azért, mert a kicentizettség és az állítólagos szenvedély kioltja egymást. Van, hogy ezek minden logika ellenére, a művészet csodája hatására összeférnek egymással - de Caro Emeraldnak, aki még a kezét is mindig pont úgy mozgatja, ahogy mozgatni kell, nem hiszem el, hogy bármit "átélne", miközben szenvedélyesen énekel, csak azt látom, hogy ezt szeretné elhitetni. Akkor már jobbak azok a dalok, amiknek nincs más célja, mint hogy lehessen rájuk mosolyogva lötyögni és a fülbemászó dallamot dúdolgatni.

Másrészt pedig abba lehet belekötni, hogy ha tényleg annyira szereti azt a bizonyos időszakot, akkor miért nem érzi - kemény szó következik! - szentségtörésnek, hogy ezeket a teljesen fapados, bár hatékony ritmusokat kell alátennie? Nagyfokú bizalmatlanság van ebben, egyrészt az adott korral szemben (imádlak, megidézlek, de nem hiszem el rólad, hogy önmagadban képes vagy megtáncoltatni az embereket - pedig amúgy annak idején ez ugye ténylegesen tánczene volt); másrészt a mai korral szemben (nektek aztán lehet akármi jót nyomni, csak akkor figyeltek rá, ha vannak hozzá számotokra is értelmezhető buta ritmusok). Lehet, hogy mindkettőben igaza van Caro Emeraldnak, vagy még inkább producereinek - de ez akkor is inkább cinizmusról árulkodik, mintsem arról a nagy-nagy szeretetről, amit pedig az egész produkció sugározni szeretne.

De mondom, ez mind külső szempontú kritika: amúgy az történt, hogy négytől ötig az időponthoz képest jó sokan kellemesen eltáncolgattak, énekelgettek, de még a nagyszínpadtól messze lévő büfék népe is jót lötyögött és mosolygott. Akinek ennyi elég egy koncerttől, és miért ne lenne, az jól érezte magát. C+