Szürreális gyogyósfesztivál. Az LMFAO a Szigeten

A világ jelenlegi leghíresebb partihimnuszát is felvonultató LMFAO két tagjából csak az egyik jött el Budapestre, és ő is percenként megkérdezte, hogy készen állunk-e egy hatalmas bulizásra. A közönségen nem is múlott semmi.

Vasárnap este háromnegyed nyolckor a Nagyszínpad előtti téren néhány percig úgy tűnt, hogy a Sziget közönsége sokszor talán öntudatlanul is, de tulajdonképpen egész héten az LMFAO koncertjére készült. Fékezhetetlen bulizási kedvből és direkt ízléstelen, az ordenáréság határát súroló ruhadarabokból és kiegészítőkből természetesen nem volt hiány a fesztivál egész ideje alatt, de az ezekből karriert építő amerikai bulikollektíva koncertjének idejére mindez összeadódott és egy helyre koncentrálódott, szürreális gyogyósfesztivállá változtatva ezzel a Nagyszínpad környékét. A közönség feje fölött tekergőző zászlóerdő is kiegészült ennek megfelelően mindenféle partykellékkel, a keresztre feszített gumialligátortól kezdve a szappanbuborék-lövő pisztolyig és egyebekig. A nézők között voltak, akik nagy odafigyeléssel válogatták össze a bulira a mintás cicanadrágot és a rikító színű felsőt és voltak, akik csak egy dilis napszemüveget toltak a fejükre, de gyakorlatilag mindenki megpróbálta kifejezni valahogy, hogy hát itt most tulajdonképpen a világtörténelem legepikusabb bulijára kell számítani, minimum. A sok jópofának szánt öltözék egyébként külön-külön meglehetősen irritálónak tűnt, így együtt viszont egy mozgalmas és jó hangulatú kavalkáddá állt össze - lényegében tehát minden adott volt egy önfeledt beöltözős bulihoz, ami logikus lezárása lehet egy olyan egyébként is sokszínű fesztiválnak, mint amilyen a Sziget.

A felfokozott várakozások ellenére azonban végül mégsem robbant akkorát a bulibomba és igazából nem teljesen kézenfekvő, hogy miért. Az első magyarázat az lehetne, hogy az LMFAO-nak egyszerűen nincs elég jó száma, három-négy sláger nem visz el a hátán még egy szűk egyórás műsort sem. Ez részben persze igaz, a dalok többsége generikus és egészen jellegtelen döngölés volt, ugyanakkor azt is be kell látni, hogy a Party Rock Anthem sem a csavaros dalstruktúrája miatt szerethető sláger, hanem mert kellően bugyuta és hatásos ahhoz, hogy működni tudjon. A második, eggyel komolyabb magyarázat a bulicunami elmaradására a fellépés hakni jellege lehetne és bizony ebben is van igazság. Az, hogy a kéttagú együttesből csak az egyik tag volt jelen a koncerten, az Irigy Hónaljmirigy legendás párhuzamos koncertjeit juttathatta eszünkbe, de nem csak ez volt a baj. A társa híján néhány táncossal bohóckodó Redfoo-t egy DJ, egy dobos és egy gitáros kísérte elvileg a színpadon, gyakorlatilag azonban az utóbbi kettőnek csak a koncert legkínosabb öt percében jutott tényleges szerep, amikor is a túlbuzgó gitáros a Sweet Child O'Mine gitártémája után belekezdett a Seven Nation Armyba, teljesen feleslegesen. Önmagában azonban a hakni ténye is kevés lett volna ahhoz, hogy elrontsa az élményt, hiszen az LMFAO lényegében egy konzervzenekar és ezt nem is nagyon próbálja tagadni. Ezeknek a látványos fogyatékosságoknak tehát nem kellett volna feltétlenül kiherélniük a bulit, ha a zenekar képes ezeket okosan kezelni. A gond viszont éppen az volt, hogy nem hogy nem kezelték jól, de tulajdonképpen ügyet sem vetettek a nyilvánvaló hiányosságokra, ami egy önmagát jófejnek és ironikusnak mondó együttestől megbocsáthatatlan bűn.

Az egyórás show ehelyett azzal telt, hogy Redfoo kétpercenként föltette a közönségnek a kérdést, hogy készen állnak-e az eszeveszett bulizásra, nemleges választ természetesen nem fogadott el. Ezen a ponton aztán általában megszólalt a dalok központi elemét képező, harsány szintikkel megtámogatott ütemes döngölés, ami alatt a táncosok különféle felfújható játékokat dobáltak a közönségbe, konfettivel és pezsgővel ágyúzták az első sorokban állókat vagy eljátszották, hogy tölcsérből isszák a tömény alkoholt. Hangosan és látványosan bizonygatták tehát, hogy minden király és jó a buli, pedig hát sajnos nem így volt. C+