Loboncos haj, farmermellény: Vaccines a Szigeten

A Vaccines feladata az volna, hogy újra divatossá tegye a gitárzenét. Ez nem sikerült, de azért elég izmos egy nagyszínpados bulihoz.

A Vaccines tavaly tavasszal úgy jelent meg a színen első albumával, hogy a mögötte álló brit zenei sajtó egyenesen azt a lehetetlen feladatot várta el tőle, hogy hozza vissza újra a gitárzenét a divatba - valahogy úgy, ahogy az Oasis tette csaknem húsz évvel ezelőtt, vagy egy évtizeddel később a Libertines. Pedig az kezdettől fogva nyilvánvaló, hogy jelenleg ez még úgyis elképzelhetetlen lenne, ha a Vaccines a valósnál sokkal tehetségesebb és jobb zenekar lenne, hát még így. Mégis, azért arra jó volt a hype, hogy az együttesnek egész komoly rajongótábora gyűljön össze, amely a korai kezdés dacára is szép számban képviseltette magát a Nagyszínpad előtti napsütésben. Aki még csak a Vaccines zenéjét ismerte, az alaposan elcsodálkozhatott, amikor dekadensen elegáns hipszterek helyett egy Status Quo tribute zenekar jelent meg a színpadon, ujjatlan farmermellényben és hosszú, loboncos hajjal - az ember azt hinné, ilyen már huszonöt éve nincs is.

Aztán elkezdték a nem sok eredetiséggel bíró, leginkább a Ramones és a Strokes hatásait magán hordozó műsorukat, melybe becsempészték a szeptemberben megjelenő második lemez néhány számát is. Nem nagyon cifrázták, gyorsan nyomták a tempós számokat egymás után, és el kellett ismerni, hogy például az előző nap látott Maximo Parkkal szemben ezek a dalok nem lógnak le a Nagyszínpadról, még úgysem, hogy mondjuk Justin Young semmivel sem jobb dalszerző vagy frontember, mint Paul Smith. Mégis, a Vaccinesnek megvan az a kiállása, amely kell a Nagyszínpadhoz, és a dalok is kellően izmosak ide, legyen szó akár az első lemez ismertebb slágereiről, akár a második album (első hallásra is izgalmasabbnak ható) szörfgitáros dalairól.

Ami talán a legszimpatikusabb volt a Vaccinesben - természetesen a megdöbbentő megjelenésükön kívül -, az az, hogy nem gondolták úgy, hogy nekik márpedig kötelességük kitölteni a teljes műsoridőt: alig háromnegyed óra alatt lezavarták az egészet, aztán viszontlátásra, mindenki jó hangulatban mehetett a dolgára. Valahogy így kell ezt csinálni, és azt ugyan továbbra sem hiszem, hogy a Vaccines lenne az új Stone Roses, de legalább kicsit kíváncsi lettem erre a második lemezre, és ez már valami. B