Mintha csak a nyaraló teraszán lennénk

A brit Saint Etienne majdnem elveszett az Arénában, mégis nagyon kedves koncertet adott. A díva kritikusunknak énekel!

A több mint húsz éve létező, a hatvanas évek iránti idilli nosztalgiát az elektronikával összekötő Saint Etienne nem az a zenekar, amelyet a jóisten is a fesztiválok színpadára teremtett: dalaik közül kevés van, amitől úgy istenigazából verni lehet a padlót, a tagokon pedig érződik, hogy azért a stúdióban sokkal otthonosabban mozognak, mint a színpadon. A Saint Etienne-nek sokkal jobban állna, ha a nyaralónk teraszán lépne fel, mondjuk 120 barátom és ismerősöm jelenlétében, naplementekor, valamelyik haverom kicsit leharcolt hangcuccán kierősítve.

Valószínűleg nem szólna sokkal rosszabbul, mint tegnap este a Sziget Arénában: az elsőként megszólaló Like A Motorway basszusszinti alapját inkább emlékezetből képzeltem Sarah Cracknell éneke alá, és az első pár szám kivétel nélkül borzasztó halkan szólt - pedig még csak nyolc óra sem volt. A várakozásoknak megfelelően nincs tömeg: a Saint Etienne legtöbb slágere már elmúlt húszéves, és az elektropopot szerető fiatalok inkább a pozőr Hurts koncertjét választják, úgyhogy két-háromszázan lehetünk, Steve Aoki pár órával később nyilván harmincszor ennyi embert szeleteltet.

Nekem annyi szerencsém van, hogy májusban, a Primavera fesztiválon már láttam, hogy a Saint Etienne igenis meg tud szólalni jól egy nagyobb színpadon: igaz, most nem hozták el magukkal a gitárost, és a vetítés látványossága is elveszik a háttérben, de azért most is látszik, hogy Sarah Cracknell 45 évesen is igazi díva, és szép lassan a hangerő is megjön (noha persze még mindig lehetne hová fokozni). Az együttes az idén májusban megjelent Words And Music By Saint Etienne című lemezéről is játszik dalokat, de elhangzik azért az összes régi sláger is - mondjuk a barcelonai csúcspontok egyike, a Mario's Cafe itt fájóan hiányzik.

Aki most találkozik először a Saint Etienne munkásságával, lehet, hogy nem döntik le a lábáról elsőre a visszafogottan szóló dalok, annak viszont bárki számára át kell jönnie, mennyire kedves jelenség az együttes. A gépeik mögött bátortalanul mosolygó Pete Wiggs és Bob Stanley, a kicsit bizarrul festő vokalistanő és az imádnivaló Sarah Cracknell pont ezzel tudták megfogni az ingadozókat, és amikor a végén elkezdenek sorjázni a táncosabb számok (az olimpiának dedikált Nothing Can Stop Us és a talán legnagyobb ovációt kiváltó Only Love Can Break Your Heart), még a buli is beindul valamennyire: az utolsó ráadásszám, a eurotrash kikacsintás He's On The Phone pumpálós alapja pedig már egyáltalán nem is lóg ki az Arénából.

És bár nem a nyaralónk teraszán vagyunk, a családias jelleg azért megvan: Cracknell az egyik számot egy barátom nyakban ülő kislányának ajánlja, jó pár másikat pedig mintha közvetlenül nekem énekelne. Legalábbis az ember gyakran ámítja magát ilyesmivel, de most még a mellettem álló barátnőm is megerősíti ezt, és végül is az alig egy órával azelőtti interjúról még emlékezhet is rám, miért ne? És innentől kezdve szólhat az Aréna akármilyen szarul, ez a koncert nem lehet nem emlékezetes. B+