Nem lehet nem táncolni

A Friendly Fires végre egy igazán kurrens zenekar a megfelelő helyen és a megfelelő időben. Vajon sikerült-e élniük a lehetőséggel a lemezen nem mindig meggyőző briteknek?

Forrás: Csatári Gergely

Az induláskor még brit dancepunk zenekarnak nevezett Friendly Fires második lemezével, a tavalyi Palával sikerrel csatlakozott egy másik trendhez: az olyan, izgága zenével induló, de a további lemezein megdöbbentően gyorsan lecsillapodó, letisztult és talán túlságosan is lekerekített popzenét játszó, vezető brit indie popzenekarok mellé, mint a Foals, a Wild Beasts vagy a Maccabees. A hivatalosan trió, de koncertjein egy basszusgitárossal, illetve most már egy szaxofonossal és egy trombitással is kiegészülő Friendly Fires este nyolctól játszott a hatalmas A38 sátorban, amely nem telt meg ugyan teljesen, de kevesen sem voltak, pont ideális volt tehát minden körülmény egy jó koncerthez.

Forrás: Csatári Gergely

Nekem ráadásul volt is egy összehasonlítási alapom: négy éve, pár hónappal az első lemeze megjelenése előtt láthattam az akkor még ismeretlen együttest a németországi Melt! fesztiválon, ahol elsősorban az énekes, Ed Macfarlane vonta magára a figyelmemet azzal, hogy "kamaszos hisztijei már inkább idegesítőek", és kifejezetten irritálónak találtam akkor. Négy év viszont nagy idő, és be kell látnom, hogy Macfarlane kifejezetten jó frontemberré lépett elő ezalatt: nemcsak, hogy végigtáncolja és ugrálja a show-t, de hibátlanul is énekel, és pont annyi van belőle a színpadon, amennyi kell, hisztinek pedig nyoma sincs. A másik félelmemet - mely szerint a Pala elektronikusabb dalai élőben meghalnak - is hamar eloszlatja a zenekar: bár az első album húzósabb dalaival kezdenek, az újak is remekül szólalnak meg. Ráadásul most a hangzással sincs semmi baj: a basszus húz, a dobok ellenállhatatlanul zakatolnak (néha a basszgitáros is beszáll), nem lehet nem táncolni.

Forrás: Csatári Gergely

Ráadásul nemcsak Macfarlane csinálja a hangulatot: Jack Savidge gitáros minden második szám után kijön a színpad sarkához, és instruálja a közönséget, amely hálás is nagyon. A fúvósok sokszor fölösleges nagyzolásnak tűnnek hasonló zenekarok esetében, itt viszont remekül bekomponálják őket a számokba (valamelyiknél még a Haircut One Hundred is eszembe jutott miattuk ), de még ennél is jobb volt, ahogy az elektronikát beillesztették az élő zenébe. Legalább három számban hallottam szervesen illeszkedő acid house-os betéteket, és a Friendly Firesnek tényleg sikerült megmutatni, hogy az elektronikus tánczene és a rockzene keveréke nem feltétlenül csak erőltetett valami lehet.

Forrás: Csatári Gergely

Ehhez jön a már említett pozitív kisugárzás, és amikor a Paris után még visszatérnek egy hosszú ráadásblokk erejéig, azzal majdnem másfél órásra duzzad a játékidő, de én ezt egy pillanatig sem éreztem soknak. És mindezt úgy, hogy a Friendly Fires lemezen még nem tudott meggyőzni nagyon - kell-e ennél nagyobb elismerés? A-