További fotókért kattintson a képre!
Nekünk, magyaroknak nem elég, hogy minden popzenei trendre évekkel később tudtunk csak rácsatlakozni a szemét kommunisták miatt, még voltak olyanok is, amelyek teljesen kimaradtak itthon. Ide sorolható a hetvenes évek glam rockja, a Motown soul vagy éppen az acid house. Pedig a legutóbbit még csak Erdős Péterre sem lehet fogni, akkor túlságosan el voltunk foglalva a kárpótlási jegyekkel és a Mariahilfer Strasséval ahhoz, hogy felfogjuk, épp egy újabb zenei forradalom zajlik a világban. Ennek a forradalomnak volt része az is, hogy az akkor menő manchesteri gitárzenekarok hirtelen felfedezték az elektronikus tánczenét, és a kettő találkozásának azóta sincs nagyszerűbb dokumentálása, mint a Stone Roses Fools Gold című száma. Ha ez a négytagú együttes csak ezt a számot teszi le az asztalra, már ott a helye a műfaj halhatatlanjai között; de a Stone Roses szerepe ennél lényegesen nagyobb: nagyjából úgy szülte meg a modern brit rockzenét a Beatles és a Rolling Stones legszebb hagyományait felkarolva, mint ahogy vele egy időben a Pixies megteremtette a modern amerikai rockzenét a Beach Boys és a Velvet Underground örökségéből kiindulva. Ha nincs Stone Roses, akkor nincs Blur és Oasis, de még Kasabian vagy Klaxons sincs.
További fotókért kattintson a képre!
Szóval lehet, hogy innét kevésbé egyértelmű, de csonka életműve dacára nagyon fontos zenekar a Stone Roses, és nem lehet eléggé értékelni, hogy újjáalakuló turnéján a Szigetet is útba ejtette 16 év után. (A Stone Roses újjáalakulása után már csak a Jam és a Smiths újrakezdése maradt hátra a legendáké közül.) Lehet, hogy a tagok már ötven körül járnak, de akkor is: a Byrds-hangzást modernizáló John Squire a generációja legnagyobb hatású gitárosa volt; a basszgitáros Mani és a dobos Reni (akiről mellesleg egy sapkafajtát is elneveztek) minden idők egyik legjobban működő ritmusszekcióját alkották; Ian Brown pedig az ősatyja minden látszólag csak szétesetten csörgőző, mégis zseniálisan fesztelen frontembernek. Ők azok, akik péntek este a Sziget Nagyszínpadának műsorát zárták. Közülük ketten, Brown és Mani voltak csak itt, amikor '96-ban a - mint hamar kiderült - feloszlás előtt álló zenekar egy gyászos emlékű koncertet adott. Ez a Stone Roses viszont már túl van a kisstílű hatalmi harcokon: túltette magát azon, hogy az azóta minden idők legjobb debütálásai közé sorolt bemutatkozó lemezt öt évig nem követte semmi, és abból főz, ami van. Nem mintha az nem lenne elég.
További fotókért kattintson a képre!
Az együttes az I Wanna Be Adored-dal kezd, ami elég hatásos rajt; utána viszont kevésbé ismert számok jönnek, ami még nem volna baj, de valahogy nem akarnak összeállni ezek a dalok, nyoma sincs a lemezekről ismert lendületnek és feszességnek. Érzi ezt Ian Brown is, mert pár szám után mutogatni kezd a többieknek, mint egy negyedóra alatt kétgólos hátrányt összeszedő futballcsapat kapitánya: pörögjünk fel, gyerekek, mert ez nagyon kevés lesz. De nem biztos, hogy ezen múlik: a Stone Roses úgy viselkedik, mintha valahol '95 körül venné fel újra a fonalat, mielőtt elváltak a tagok útjai. Squire akkor már alaposan benne volt a Jimmy Page-fázisában, és a jelek szerint azóta sem tudott kikeveredni ebből: az eredetileg zseniálisan egyszerű, csilingelős számokat funkciótlan bluesos szólókkal pakolja tele, mintha egy Szigeti Feféből és Tátrai Tibuszból álló zsűrinek próbálna megfelelni. Mondjuk maga Brown se jobb: hangja körülbelül annyi maradt, mint a nála jó másfél évtizeddel idősebb Iggy Popnak, és jobb híján suttog éneklés helyett. Egyedül a megbízható Manin és az őrült módjára doboló Renin nem múlik semmi.
Azonban hiába a kapitányi instrukció, ez a Stone Roses továbbra is csak egy dzsemmelgető, idősödő brit rockbandának tűnik, amelyet leginkább a tisztelet miatt néz ilyen sok ember. Pedig azért minden akadály ellenére hallatszik, hogy ezek a számok igazából jók, csak valami hiányzik belőlük. Aztán jön a már említett Fools Gold, ami nem olyan ellenállhatatlan, mint a lemezen, mégis átjön az egészből valami funkos-táncos őrület, hiába tesz Squire ide is olyan közhelyes szólókat, amilyenekért még a bluesszínpadon is megmosolyognák délután ötkor. Brown ide-oda mászkál a színpadon két rumbatökkel, Squire az erősítők felé fordulva játszik, de ha nem lenne - már megint - Reni és Mani, akkor még mindig paródiának hatna az egész.
További fotókért kattintson a képre!
És amikor már úgy tűnik, félórája nyúzzák ezt az egy számot, a zenekar szép lassan elkapja a ritmust. Nem sokkal később jön a Waterfall, amit még Squire és Brown sem tudnak elrontani; de majdnem ilyen jó a második album leghíresebb száma, a bulisláger Love Spreads, és már érezhető, megvan a szépítés, a csapat az egyenlítésért küzd. Ami innentől kezdve nem is lehet kérdés: a Made Of Stone, a This Is The One és különösen a She Bangs The Drums mindegyike egy kibaszott telitalálat, és mind olyan, hogy részeg futballhuligánok vagy szombat este randalírozó gimnazisták is gond nélkül elénekelhetik a refrénjét. És még hátravan az I Am The Resurrection, ami már közhelyszámba menő példa a tökéletes albumzáró számra, egy groove-os instrumentális résszel: Squire még újra dzsemmelget egy sort, de tök mindegy, mert így is sikerül visszahozni ezt a koncertet a szakadék széléről, és a végén mind a négyen joggal érezhetik, hogy hozzátették a magukét a sikerhez.
Brown annak ellenére kezében tartotta a show-t, hogy nincs hangja. A Michael Palinre röhejesen hasonlító Squire ugyan igazolta, nem véletlen, hogy a feloszlás után nem vitte semmire, mégis, amikor nagyon kellett, kibírta blues nélkül. Viszont Mani és Reni esetében nincsen semmi "de": sok-sok kiváló ritmusszekció állt már ezen a színpadon az elmúlt húsz évben, de hajlok rá, hogy ilyen látványos teljesítményt semelyiktől nem lehetett látni. Ha kell, groove-os és funkos, ha kell, simán csak pontos és alázatos kíséret az övék; különösen Reni munkája volt feltűnő - nem nagyon láttam még példát rá, hogy rockkoncerten egy dobos ennyire magának harcolta volna ki a főszerepet.
További fotókért kattintson a képre!
Minden jó tehát, hiszen jó a vége, még akkor is, ha az Elephant Stone vagy a One Love sajnálatosan kimaradt: a Stone Roses hiába saját maga legnagyobb ellensége, így sem tudott csalódást okozni. Persze a lagymatag kezdés után még nagyobb öröm ez, egy újabb strigula a történelem semmire sem jó angol hőstetteihez, Dunkerque-től kezdve egészen a '98-as focivébé argentinok elleni meccséig. Viszont itt szerencsére nincsenek tizenegyesek: csak jókedvűen lehet hazamenni.