Legalább még létezünk - a Saint Etienne a Quartnak

A francia nevű brit poptrióval a Sziget-fellépés előtt beszélgettünk. Sarah Cracknell, Pete Wiggs és az újságíróként is ismert Bob Stanley a zene szeretetéről, a leghíresebb rajongóikról beszéltek, és arról, hogy miért tűnnek el néha évekig.

Az új lemeznek, a Words And Music By Saint Etienne-nek van egy fő témája, ami összeköti a dalokat. Koncept album ez szerintetek, és ha igen, akkor mi a koncepció?

Bob (a képen középen): Igen, mondhatjuk, bár szerintem ez igaz az összes lemezünkre, mindegyikben van valami vezérfonal, ami végigvonul benne.

Sarah: A fő téma a zenéhez való viszonyunk, hogyan kíséri végig az életünket, kezdve a tinédzserkortól - ami nekünk már jó régen volt - egészen mostanáig.

Ma azért már egészen máshogyan fogyasztják a zenét az emberek - szerintetek rosszabb ez, hogy egy gombnyomásra megszerezhető bármelyik lemez, mint régen volt?

Bob: Nem mondanám, hogy rosszabb, inkább más. Ma már nincs az, amikor még gyerekként nézegettem a zenei újságokat, és hogy melyik lemezről írtak jót, és már nem jársz lemezboltba, ahol megismerhetsz esetleg hozzád hasonló ízlésű embereket. Az pedig már közhely, hogy annak is vége, hogy az ember megveszi a lemezt a boltban, és hazafelé a buszon nézegeti a borítót, és próbálja elképzelni, hogy milyenek lehetnek a számok. Ez a varázslat tehát eltűnt, viszont sok más szempontból jobb.

Pete: Mindenkinek kell valami vezető, aki valamilyen szinten irányítja az ízlése kialakulását, és ezt most már másként kell megtalálni. Ez ma már szellemi beállítottság és hajlandóság kérdése, és megdöbbentő, hogy a fiatalok micsoda zenei szakértők lettek rövid idő alatt.

Bob: Így van, különösen igaz ez a zenei újságírásra. Az utolsó tíz-tizenkét évben elképesztően sokat nőtt a színvonala, és ha utólag megnézel nyolcvanas évekbeli újságokat, amikről azt gondoltad, hogy az a csúcs, hát a közelébe nem ér a mainak. Ma sok blogon is nagyon jó írásokat találhatsz, sokszor jobbakat, mint a zenei magazinokban. Nekem, mint újságírónak kicsit ijesztő is. [nevet]

Egyszer olvastam egy olyan meghatározást a Saint Etienne-ről, hogy olyan világban létezik, ahol a rockzene meg sem történt, egyetértetek ezzel?

Pete: Hú, ezt én is olvastam valahol. Pedig a rockzene szellemisége abszolút bennünk van.

Bob: Attól még, hogy mondjuk egyáltalán nem hatott ránk a Doors, egy csomó más igen. Például rögtön az első dalunk, az Only Love Can Break Your Heart is egy Neil Young-feldolgozás volt. Eredetileg egy másik számát szerettük volna megcsinálni, az Ambulance Bluest az On The Beach lemezről, de az túl bonyolult lett volna. [nevet]

A Saint Etienne-t indie popzenekarként szokás emlegetni, ugyanakkor a többség számára az indie az egyenlő a gitárzenével. Kívülállónak érzitek emiatt magatokat?

Sarah: Kicsit lehet, de ettől mi még mindig úgy tekintettünk magunkra, mint egy indie zenekarra, hiszen független kiadóknál voltunk. Vagy alternatív pop? Nem is tudom.

És nem gondoljátok, hogy hiába játszotok teljesen populáris zenét, mégis az indie skatulya miatt nem sikerült igazán áttörnie az együttesnek?

Bob: Szerettünk volna sikeresebbek lenni, de igaz, amit Sarah mondott, tehát mi abban az értelemben egy indie együttes vagyunk, hogy nem szól bele más a dolgainkba és a magunk feje után megyünk. Ha beleegyeztünk volna, hogy azzal a producerrel dolgozzunk, akit a kiadó javasol, és Sarah-t tettük volna a borítóra bugyiban és melltartóban, akkor lehet, hogy No. 1 slágereink is lettek volna, aztán végleg el is tűnünk két évvel később. Szóval jó lett volna a mainstream siker, de legalább a zenekar még működik és megjelennek lemezeink, turnézunk.

Azért ti is hajlamosak vagytok hosszabb időre eltűnni szem elől. Például 1994-ben, az egyik legsikeresebb albumotok után mit csináltatok négy éven keresztül?

Bob: Ez egy jó kérdés. Tényleg, mi is volt akkor?

Sarah: Nekem például megjelent egy szólólemezem, de voltak koncertjeink akkor is. Meg egy kiadónk.

Bob: Igen, de sokat is dj-ztünk, aztán volt egy lemezünk, a Continental, ami végül csak Japánban jelent meg, és akkor készült a remixlemezünk, a Casino Classics is. Akkor jelent meg a legsikeresebb számunk, a He's On The Phone... Szóval aktívak voltunk mi, de tény, hogy kicsit menedzselhettük volna szerencsésebben is azt az időszakot.

A legutóbbi lemezetek és a mostani között pedig hét év telt el...

Sarah: Most is egy csomó mindent csináltunk, amivel elment az idő. Rezidensek voltunk a londoni Southbank Centre-ben, csináltunk filmekhez zenét, no meg gyerekeink vannak. Bob pedig ír egy könyvet.

És miről?

Bob: A modern popzene történetéről. Jó hosszú, de most már a végénél járok tényleg.

Optimista végkicsengése lesz? Tavaly sokat vitatkoztak Simon Reynolds Retromania című könyvén, aminek az volt a megállapítása, hogy már nincs új a popzenében.

Bob: Sok mindenben egyetértek vele, ugyanakkor az, hogy egyszerre minden elérhető, annak köszönhetően nehéz megmondani, hogy mi az új és mi nem az. Itt van például az elektronikus tánczene Amerikában, ami önmagában nem új stílus, most viszont mégis a legnagyobb hatású irányzat a modern amerikai populáris zenében. Szóval rengeteg mutáció van ma a zenében, ami újszerűnek hathat, és a zenét is teljesen máshogy fedezzük fel ma már, sokkal inkább, kevésbé ösztönös módon.

Mit szóltatok ahhoz, hogy pont az első lemezeteket emlegették pár éve, mint meghatározó lemezt a chillwave-nek vagy balearic discónak nevezett műfajok előfutáraként?

Pete: Ez nagyon hízelgő volt a számunkra, főleg, hogy tök sok kérést kapunk a mai napig, hogy remixelhessék azokat a számokat.

Ki volt a legmeglepőbb rajongótok?

Pete: Én kettőre emlékszem: egyikük Green Gartside a Scritti Polittiból, aki nagy példaképünk volt, és most karácsonykor lesznek közös koncertjeink is. A másik pedig az volt, amikor az And You Will Know Us By The Trail Of Dead nevű együttes egyik tagjáról derült ki, hogy nagy rajongó, az tényleg meglepett.

Én inkább azokra gondoltam, hogy szerepelt egy számotok egy Almodóvar-filmben, a Good Humour című lemeznek pedig Douglas Coupland írta a borítószövegét.

Bob: Ja igen, hát ez mindkettő nagyon meglepő és megtisztelő is volt egyszerre.

Ha már a Good Humournál tartunk, az szerintetek is egy alulértékelt lemezetek volt?

Bob: Attól függ, hogy hol. Odahaza valóban nem szerették túlzottan, de például Amerikában ez volt a legsikeresebb albumunk. Furcsa, hogy mindegyik lemezünk egy olyan országban lett a legnépszerűbb, ahol korábban nem igazán ismertek bennünket. Például a Sound Of Water Németországban, ami annyira nem meglepő, hiszen Berlinben vettük fel.

Sarah: Én azért még mindig várok rá, hogy Olaszországban is befussunk. [nevet]

És az új lemezt hol szeretik a legjobban?

Bob: Meglepő módon Angliában, ahol ez az egyik legsikeresebb lemezünk. Most kezdenek ott újra elismerni bennünket, hogy már dinoszauruszoknak számítunk.

És a következő lemezre is hét évet kell majd várni? Egyáltalán lesz következő? Az előző album megjelenésekor azt is lehetett olvasni, hogy az lesz az utolsó.

Pete: Azok a hírek nem tudom, honnét jöttek. Talán onnét, hogy ennek a lemezünknek az volt a munkacíme, hogy Last Days Of Disco.

Sarah: Lesz következő, és nem hinném, hogy ilyen sokáig készül majd, mert már most rengeteg ötletünk van.

Bevallottan zenerajongók vagytok, melyik a kedvenc lemezetek eddig ebből az évből?

Sarah: A Sea Of Bees idei albumát szeretem a legjobban, ez egy amerikai együttes, szerintem nagyon jók.

Bob: Az új Justin Bieber-album egész jó.

Pete: Most komolyan?

Bob: Igen, produkciós szempontból fantasztikus. Úgyhogy én ki is tartok ennél.

Pete: Nina Kraviz lemezét mondanám, azt hallgattam idén a legtöbbször.