Élet a misszionárius pózon túl - a Wild Beasts a Quartnak

A brit Wild Beasts énekes-basszusgitárosa, Tom Fleming és a dobos Chris Talbot a szigetes koncertjük után beszéltek szexről, őrületről és arról, hogy mire készülnek legközelebb.

Legutóbbi lemezetek, a Smother volt az első, ami felkerült lemezeladási listákra, és egyébként is mintha ezzel lépett volna szintet a zenekar, egyetértetek ezzel?

Tom (a képen jobbra): Én úgy érzem, hogy az azelőtti albumunk, a Two Dancers volt az igazi szintlépés, azzal sikerült elérni egy nagyobb közönségbázist. Ne értsd félre, én a Smotherre is nagyon büszke vagyok és jó lemeznek tartom, de ezzel inkább csak megmutattuk az embereknek, hogy a Two Dancers nem egyszeri siker volt, de azért jobban szeretünk minden albumon mást csinálni. Ezért gondolom azt, hogy a soron következő, negyedik lemezünknek valami igazán komoly alkotásnak kell lennie. Persze ez nagyon nem lesz könnyű döntés, mert nagyon kevés zenész képes manapság megélni a zenélésből, és nekünk sem mindegy, hogy tudunk-e olyan lemezt csinálni, amely újra igazolni fog bennünket, és a közönségünket is kielégíti.

Komoly alkotásról beszélsz, de bizonyos értelemben a két utóbbi lemezetek is elég komolyra sikeredtek, az elsőhöz képest.

Tom: Igen, komoly hangvételű lett, de inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy valami igazán nagy jelentőségű lemezt szeretnénk csinálni, ami teljesen más, mint a többi volt. Ehhez talán több idő is kell, mint amennyit a legutóbbi lemez előtt hagytunk, ott talán kicsit túlságosan is rohamtempóban dolgoztunk.

Chris: Az első lemezünkkel nem sikerült meghódítanunk a közönséget, úgyhogy a Two Dancers előtt nagyon komolyan dolgoztunk, minden nap próbáltunk, és az a siker leginkább ennek volt az eredménye.

Nem vállaljátok már az első lemezt? Nekem például az tetszett a legjobban.

Tom: Nagyon köszönöm, hogy ezt mondod! Mi nagyon szeretjük azt a lemezt, csak az már nagyon régen volt. Úgy tekintünk vissza rá, mint egy gyerekre, méghozzá egy félreértett gyerekre. Csakhogy időközben fejlődünk, és mint már mondtam, nem akarjuk folyton ugyanazt a lemezt csinálni.

Az a lemez kicsit az őrültebb oldalatokat mutatta meg, találkozhatunk még azzal máskor is?

Tom: Igen, lehet, de azon tényleg rengeteg ötletet zsúfoltunk össze egy lemezre, azóta pedig a zenében is rengeteg minden történt, amire mind oda kellett figyelnünk. Máshogy állunk már a lemezkészítéshez, mint az elején.

Chris: Amikor az ember fiatal, sokkal nyitottabb és bátrabb, és volt azon a lemezen egy csomó minden, ami kifejezetten merész megoldás volt. Nem tudom, hogy vissza fogunk-e még nyúlni ahhoz a világhoz, de nem lehet kizárni.

Most már mindannyian Londonban laktok, mennyiben változtatott ez meg benneteket?

Tom: Mi egy kis városból jöttünk, Kendalból, ami fent van a skót határ közelében, a hegyek között, és ahol egészen más volt az életünk. Mindenki ismert ott mindenkit, tőlünk meg évente háromszázszor megkérdezték, amikor már turnéztunk a zenekarral, hogy honnét származunk, és kicsit már kezdtük amolyan freaknek érezni magunkat. Az a hely egyébként abszolút alkalmas volt arra, hogy bensőséges hangulatú zenét csinálj, de mi nem ilyet szerettünk volna csinálni. Még emlékszünk, milyen volt ott dühös tizenévesnek lenni, de azóta tovább kellett állnunk onnét, egyszerűen logikus lépés volt. Attól még nem lettünk teljesen mások.

Csaknem minden interjútokban előkerül a szex. Ennyire fontos téma ez számotokra?

Tom: Igen, mert gyakorlatilag mindenre ablak az életben, ami fontos. Rengeteg minden kapcsolódik hozzá: öröm, bűntudat, bármi. Nem is a szex itt az igazán lényeges, hanem hogy ezen keresztül lehet éreztetni, hogyan viszonyulunk a világhoz. Ehhez kapcsolódóan csináltak sokan nagyon érzelmes és mély zenét. De a szex gyakorlatilag megmutatja bárki hozzáállását az élethez.

Chris: Például az, hogy valaki csak a misszionárius pózt ismeri, sokat elárul róla. [nevet]

Tom: Igen, igen! A klasszikus misszionárius póz: öt perc, és még a zokni is fent marad. Ez az, amiről mondjuk Kendalban szólt az élet, és mi ennél többet szerettünk volna felfedezni. Valami olyan világot, ahol használni kell a fantáziádat, és nem csak azt csinálod, amit a többség normálisnak tart.

A Friendly Fires-interjúnkban szóba került, hogy van némi rokonság a két zenekar kötött, szerintetek is?

Tom: Persze, mármint nem zeneileg, hanem nagyjából ugyanabban a fázisban vagyunk, nagyjából egy időben kezdtünk, és hasonló tempóban növünk fel. Mindkettőnket amolyan "art rock" zenekarnak tartanak, de ők azért több lemezt adnak el. Viszont tök jó haverok is vagyunk velük.