Ó jaj, megrohadt a cseresznye! Az Animal Collective új lemeze

2009-ben megőrült a kritika az Animal Collective lemezéért. A folytatás sűrűbb és nehezebb, bár naiv melódiák, dobolások és repkedő hangok még mindig vannak. Kritikusunk megküzd.

Térjünk a lényegre: mai zenekritikusok egyik legeslegkedvencebb együttese, az Animal Collective új lemeze, a Centipede Hz nagyon idegesítő - de sajnos jórészt pont olyan dolgok miatt az, amik direkt vannak úgy. Na ez az igazi csapda: ha szimplán ideírom, hogy idegesítő, akkor egyszerűen "nem értem". Erre ugyan lehet mondani, hogy oké, de nem is akarom, mert idegesít - ám a lemezkritikus dolga az, hogy csak azután utálkozzon (mármint ha szükséges), miután megértett, vagy legalábbis megtette az elvárható erőfeszítéseket. Szóval hát higgyétek el, szeretek én ún. idegesítő zenéket ám (beszkenneljem a dedikált Lasse Marhaug-lemezemet?), meg a zenekart is komáltam, még külföldre is elmentem megnézni (mit tudtam én akkor arról, hogy 2012-ben nem máshol, a Balaton Soundon fog fellépni). Na jó, igaz, hogy az előző, 2009-es Merriweather Post Paviliont korántsem élveztem annyira, mint kritikusunk vagy éppen a világ zenei újságíróinak és bloggereinek 95 százaléka. Jó volt, ja, de aztán mostanáig egyszer sem jutott eszembe újra betenni, úgy éreztem, hogy kinyertem belőle, amit nekem nyújthat; arról nem is beszélve, hogy azért nehogy már az előző évtized egyik legjobb lemeze legyen az, amin pl. ez a szám hallható.

A Centipede Hz sokat megtart az Animal Collective-re eddig jellemző stílusjegyekből: itt vannak az elkerekedett szemű, naiv és persze Beach Boys-ihlette melódiák, még ha sok kritika ki is emeli, hogy most sötétebb a világ: például az Applesauce arról szól, hogy csodás dolog gyümölcsöt enni, de jaj, aztán az ember gyermeke egyszer csak arra ébred, hogy megrohadt a cseresznye! Itt vannak a szanaszét szaladgáló hangok, amik közül azért nem olyan nehéz kihámozni a popos közepet. Viszont a Merriweather... lebegős szintijei helyett itt érdes, csúszós, bugyogva-nyökögve tekergő hangok szólnak; valamint a gitárok néha egészen bekeményítenek. Itt vannak a tábortűz körüli dobolások is, megálló-elinduló, egyszerűnek tűnő, de közelről nézve azért bonyolultabb ritmusokkal. No de a Merriweather rétegzettségével együtt is átlátható eufóriáját itt túlzsúfolt, zegzugos hangzás váltja fel. Nem is igazán lehet megszámolni, hogy hány réteg szól, talán nem is olyan sok, csak a zene megfogható része körül ott lebeg a megragadthatatlan és mindent bemaszatoló kosz. No és a megszólalás: itt túl tompa, ott túl éles, egészében bántó és bizony: egyszerűen baromi fárasztó hallgatni.

Lehet mindenféle elméleteket gyártani arra, hogy miért van ez így. Hogy egyszerűen azért sűrűbb a zene, mert most megint négy taggal dolgozik az Animal Collective (az előző albumon Avey Tare, Panda Bear, Geologist játszott, most itt van Deakin is); hogy nem akarták azt a csúnya kommersz húzást megjátszani, hogy a Merriweather által megfogott, már kereskedelmileg is értelmezhető méretű közönséget direktben poposodó hangzással tartják meg (bár azt mondják, em volt céljuk az elriasztás sem, sőt, vágyuk, hogy annyian szeressék ezt is, mint az előzőt); hogy nem törődtek ilyesmivel, csak követték a múzsájukat szabad szellemként; hogy szándékosan a rádiók hangzását akarták megidézni, naná, hogy részben legalábbis gyerekkori emlékektől ihletve. Vagy van egy olyan értelmezés is, miszerint az AnCo a domoszkópia Paul Virilio által kidolgozott fogalmát jeleníti meg vagy mit csinál - sajnos Virilio nekem ősellenségem, úgyhogy ezt nem olvastam el.

De akárhogy is legyen, valamit azért kéne kapnom azért, hogy végigszenvedem ezt az idegesítően végigzörgő 54 percet. Na de mit? Izgalmas, sosem hallott zenei megoldásokat? Az idegtépő / szórakoztató határvonalon sokkal érdekesebben, jó pillanataiban frenetikus sikerrel - máskor, huh, egyszerűen idegesítően - táncol a Black Dice; izgisebb szintihangokat és fifikásabban pofonegyszerű ritmusokat találnak ki. (Csodálom egyébként, hogy csak egy kritikában aláltam meg ezt az összevetést, pedig elég kézenfekvőnek tűnik. Pláne, hogy az AnCo fel is hívta rá a figyelmet: a lemezt felvezető netes rádióműsorba meghívták a haverokat mixelni, a de luxe verzióba rakott dvd koncertfelvételeit a Black Dice-tag Aaron Warren rendezte.) Kicsit távolabb, az elektronikus zenében meg aztán tényleg milliónyi innovatívabb előadó dolgozik meglepőbb szintihangzásokon, jobb ritmusokon, ravaszabbul összerétegzett zenéken stb. (egy nem annyira nagyon távoli példa: 2562: Fever). A kihámozható dalok között egy olyat sem találtam, amiről ne az jutott volna eszembe, hogy igen, ez olyan Animal Collective-es (vagy Animal Collective-esen Beach Boys-os stb.); egy utánjátszó zenekartól ez szép teljesítmény lenne, magától az eredetitől nem. Az sem segít, hogy Avey Tare, aki a legtöbb számban énekel, egyszerűen nem jó énekes: kissé jellegtelen és szűk tartományban mozgó fahangja van, na. Jó, Panda Bear sem egy Zámbó Jimmy, viszont nagyon is lehet vele azonosulni. Avey-ről meg maximum az jut eszembe, hogy amikor kicsit rockosabban-dühösebben kiabál, akkor azért eléggé vicces, szeretném megpaskolni a buksiját.

Második hallgatásra azt írtam fel magamnak, hogy a Monkey Riches az jó szám, mert fáradhatatlanul rohanó tempója végre elhúzza, értelmessé teszi ezt a kavargó masszát. De aztán negyedszerre már nem is értem, mit bírtam ezen. Így maradt vékonyka örömnek a nyitó Moonjock (itt meghallgatható), ami olyan kemény ütésekkel, majd becsatlakozó durvább gitárral kezdődik, mintha az AnCo a Swans 2012-es, azért indie-rajongók számára is elviselhető változatát szeretné megalkotni; jó az a beütés is, amivel az énekes, lágyabb, de nyikorgó szintikkel kísért rész kezdődik. Bár nem vagyok biztos benne, hogy tényleg több ötlet van-e itt, mint a maradék tíz számban, vagy egyszerűen itt még nem vagyok annyira fáradt.

Mi marad még? Hát a Mondanivaló. Hogy talán - a domoszkópia mellett persze - a gyermekkor ártatlan és felhőtlen világából a keményebb és átláthatatlanabb valóságra való fel- és ráébredésről szólna a lemez. Ami szép, nagyszerű művészeti alkotásokat lehet alkotni ebben a témában, meg is történt már sokszor - na de a Mondanivaló csak akkor érdekes, ha maguk a konkrét számok nyújtanak valamit ezen túl, mondjuk úgy: olyan érzéki örömöket, amik amúgy nem mondanak ellent az idegesítésnek, hanem felülírják azt. De én semmi ilyet nem éreztem a Centipede Hz sokszori meghallgatása alatt. C