Utálunk stúdiózni - a Japandroids a Quartnak

A Japandroids hétfő esti koncertje előtt Brian King gitáros-énekes beszélt arról, hogy miért szeretnek haverkodni a rajongókkal, és hogy miért írnak ilyen kevés számot. Az is kiderült, mi a fő különbség köztük és a White Stripes között.

Az idei Primavera fesztiválon többször is felszólítottad a közönséget, hogy nyugodtan menjenek oda hozzátok, ha látnak benneteket a városban. Mindig ilyen barátságosak vagytok?

Igen. Próbálunk annyira barátságosak lenni, amennyire csak bírunk, és nem nagyon akarunk máshogy bánni az emberekkel, csak azért, mert mi zenekarban játszunk, ők meg nem. Vannak együttesek, amelyeknek hozzátartozik a rocksztár image-ükhöz, hogy megközelíthetetlenek, de mi nem ilyenek vagyunk. Hatalmas zenerajongók voltunk, mielőtt zenekart csináltunk volna, és pontosan tudjuk, milyen érzés elmenni egy szeretett előadónk koncertjére, vagy pláne találkozni velük személyesen. Ha a mi zenekarunk ugyanezt az örömöt meg tudja adni a rajongóinknak azzal, hogy beszélgetünk velük egy kicsit, csinálunk közös képet, és hasonlók, akkor boldogan megtesszük. Szeretek amúgy is dumálni emberekkel, ha például egy fesztiválon lődörgök, és különben is, azért utazunk ennyit, hogy másoknak játsszunk, hát akkor miért ne beszélgessünk velük? Budapesten is most vagyok először, és nagyon remélem, hogy sok mindenkivel tudok majd beszélni azok közül, akik eljönnek a bulinkra.

Nem volt még semmi rossz tapasztalatotok ilyenkor?

Néha igen. De az a helyzet, hogy a legtöbben nagyon jó fejek: odajönnek csak köszönni, vagy egy keveset beszélgetni, meg ugye fényképezkedni, és csak néhányan vannak, akik furák, esetleg kicsit őrült dolgokat akarnak, vagy éppen órákig akarnak beszélgetni. De igazából őket is megértem, hiszen magam is, ha találkoznék mondjuk Nick Cave-vel vagy Tom Waitsszel, biztos úgy kezelném ezt, hogy "Úristen, millió dolgot szeretnék megkérdezni és aláíratni". Szóval ezzel sincs semmi gond.

Egy barátom azt írta rólatok, hogy a Japandroids harmadik tagja a közönség. Egyetértesz ezzel?

Abszolút. Mi biztosan nem az a zenekar vagyunk, amelyik ugyanazt a koncertet játssza minden este. Teljesen mindegy, hogy tíz vagy tízezer ember előtt lépünk fel, nekünk nagyon fontos, hogyan reagál a közönség a dalokra, és minél lelkesebb, mi is annál inkább azok leszünk. Előző este például Varsóban játszottunk, és a közönség rögtön az első számra megvadult, úgyhogy a második számot megpróbáltuk még keményebben játszani, amire ők még jobban megőrültek, és így tovább, nagyon hamar elszabadult az őrület, és mi ezt szeretjük. Velünk is van olyan, amikor olyan közönség előtt játszunk, amely meg se mozdul, és végig csendben marad - ezek például teljesen más jellegű koncertek. Ha láttál bennünket a Primaverán, ott például nagyszerű volt a közönség, teljesen felpörgetett bennünket, ahogy fogadták a számainkat, szóval igen, a mi harmadik tagunk a közönség. A negyedik tagunk pedig Louis, a hangmérnökünk, akit mindenhová magunkkal viszünk, és be is szoktam mondani a koncerten, hogy mennyire fontos nekünk. És ezt most nem csak azért mondom, mert itt eszik a szomszéd asztalnál, és mindent hall! [nevet]

Éppen ezért viszont nehezebb is helyzetetek, hiszen nem lehet előadni a ti zenéteket úgy, hogy nem pörögtök száz százalékon, mert mondjuk technikai problémáitok vannak, vagy csak épp nincs jó kedvetek. Vagy nem így van?

Igen, pláne, hogy technikai problémák mindig vannak. Tegnap például eltörtem a gitáromat a második szám alatt, ami azt jelentette, hogy a koncert nagy részét egy szar tartalékgitáron kellett végignyomnom. Mégis, a közönség olyan fantasztikus volt, hogy ez egyáltalán nem zavart senkit. Egyébként is, nagyon ritka az olyan koncert, amikor minden klappol, szóval minden körülmények között a lehető legtöbbet akarjuk nyújtani.

Az első lemezetek úgy készült el, hogy teljesen bizonytalan volt az együttes további sorsa, sőt, fel voltatok készülve a feloszlásra is. Most, három-négy évvel később hogy látjátok a Japandroids jövőjét?

Most láthatóan működik a zenekar, nem is véletlenül vagyunk itt. De mindig csak rövidtávra tervezünk. Sok zenekar van, amelyik öt-hat lemezre is szerződést köt, és tudja, hogy nem csak egyszer játszik mondjuk Budapesten, hanem három-négy-ötször is akár, úgyhogy nem biztos, hogy nagyon odateszi magát, mert még úgyis jön ide többször. Mi viszont, ha egy ilyen helyen játszunk, úgy állunk hozzá, mintha ez lenne az egyetlen alkalom, épp ezért kurva jól kell nyomnunk. Nem adhatunk olyan koncertet, amit akár telefonon is elintézhetnénk.

Igaz, hogy mindketten utáltok stúdiózni?

Igen. Mi élőben szeretünk zenélni, ezért akarunk együttesben játszani. Olyan lemezeket szeretnénk csinálni, mint amilyenek a legjobb koncertjeink, ami egy stúdióban elég nehéz, hiszen nincs közönség, nincs energia. Egy stúdióban sokkal könnyebb csak mímelni valamit. A legtöbb zenekarnál ez pont fordítva van: számukra a stúdiózás, a lemezfelvétel az elsődleges, a turnézás pedig csak szükséges a promócióhoz és pénzt is hoz, de nem igazán szeretik csinálni. Ha megtehetnénk, kizárólag turnéznánk, de egy idő után az emberek új számokat akarnak hallani, ami teljesen érthető.

Ezért van ilyen kevés számotok? Albumonként nyolc dal legalábbis nem túl sok.

Egyes embereknek van tehetségük a dalíráshoz, de a dalaikat élőben már nem tudják olyan jól eljátszani. Vannak zenekarok, amelyek nagyon jó lemezeket adnak ki, koncerten viszont semmi különöset nem csinálnak, korrektül lejátsszák a számaikat és kész. Nekünk viszont az élő fellépéshez van tehetségünk, és imádjuk is csinálni. Úgy gondolom, hogy mi nem vagyunk túlságosan tehetséges dalszerzők, és a stúdióban sem vagyunk túl jók. Ezért van csak nyolc dal a lemezeinken, mert nekünk ez nagyon nehezen megy. Velünk sosem lesz olyan, hogy írunk húsz számot, hogy aztán annak csak a felét válogassuk ki a lemezre. És ezért is játszunk sok feldolgozást: szeretünk zenélni, dalokat írni viszont kevésbé.

Az utóbbi években már egyáltalán nem ritka a kétszemélyes gitár-dob felállás, sokféle zenekart lehetne említeni a White Stripestól a No Age-ig. A hasonló duók mennyiben voltak rátok hatással?

Sok ilyen zenekar van valóban: az általad említetteken kívül ott a Death From Above 1979, a Kills, a Lightning Bolt, a Black Keys vagy nagy kedvenceim, a Royal Trux. Mi viszont eredetileg nem akartunk kétszemélyes zenekar lenni, csak egyszerűen nem találtuk meg a megfelelő zenészeket.

Pedig most már biztos sokan játszanának veletek.

Igen, de már annyira megszoktuk, hogy csak mi ketten játszunk, hogy furcsa lenne bevenni még valakit. Amúgy én szeretem a White Stripest, mert bírom a dalaikat, és mert bebizonyították, hogy kétfős zenekar is lehet sikeres. Viszont mi sosem szerettünk volna úgy szólni, ahogyan ők, hanem mindig is a négy vagy ötfős zenekarok voltak a példaképeink, mint a Rolling Stones vagy a Gun Club, és azt akarjuk, hogy úgy hangozzon a zenénk, mint az övéké. A White Stripesnál viszont úgy érzem, hogy nem ez volt a cél, ők úgy is akartak szólni, mint egy kétfős zenekar. Ez a különbség köztünk.