Felemelő szépség vagy üres blöff? A Dead Can Dance életműve és visszatérő lemeze

A popzene egyik legkülönlegesebb zenekara, az ausztrál származású Dead Can Dance a nyolcvanas évek második felében kultikussá lett. A duó 16 év kihagyás után készítette el új lemezét; október 17-én pedig a Sportarénában koncertezik. Ebből az alkalomból újra végighallgattuk a régi sorlemezeket, bár némi félelemmel indultunk neki. Természetesen azt is megmondjuk, milyen lett az új.

A nagy gesztusok nagyon rosszul tudnak öregedni. Elég egy kis távolság, mondjuk csak eltelik néhány év, és ahogy messzebbről nézed a figurát, patetikusan égbe vetett karjait, áhitatos arcát, az egész könnyen nevetséges ágálásnak tűnhet. Ezért féltem az átlagosnál is jobban újrahallgatni a Dead Can Dance-életművet. Itt aztán tényleg csak nagy gesztusok vannak: misztikum, fenség, sötétség, sejtelem, és azt kell írni, hogy Szépség, mert nem sima "szépség" ez. Mi lesz, ha kiderül, hogy mindez nevetséges hülyeség volt, hogy kamaszkoromban áldozatául estem egy üres blöffnek?!

A jó hír az, hogy a Dead Can Dance első korszakán még több mint két évtizeddel később sem nagyon lehet fogást találni. Ekkor a középkori és reneszánsz zene, valamint különböző európai nép hagyományok (kb. a keltáktól Kelet-Európáig) által megihletve, illetve részben a goth rock, részben a korabeli elektronika által nyújtott lehetőségek igézetében alkottak - de úgy, hogy ha a szűken értett popzene határait feszegették is, azért tele vannak ezek a lemezek a hallgató agyába beleégő, szépséges és felemelő dallamokkal. (De tényleg, hosszú éveket töltöttem a Dead Can Dance nélkül, és amikor elővettem, rá kellett döbbennem, hogy több lemezüket fejből tudom még mindig.) Persze legfőbb fegyverük Lisa Gerrard szó szerint lenyűgöző hangja volt: gyönyörű, mindent tud úgy technikailag, mint érzelmileg, erőlködés képes hordozni az említett Nagy Dolgokat. A gyakorlatilag duóként működő Dead Can Dance másik tagja, Brendan Perry meglehetősen fapados orgánum hozzá képest - na jó: ki nem? -, mind terjedelmét, mind előadásmódját tekintve; ő az, aki az angolszász pophagyományokhoz köti az elszárnyalni akaró zenét. Még csak azt sem mondanám, hogy van neki karizmája; de a fene egye meg, egyáltalán az, hogy Lisa Gerrard mellett meg mer szólalni, azt sejteti, hogy ő Tud Valamit, és ezzel tulajdonképpen a legtöbb számát képes is eladni. A kíséret meg: vonósok, csembaló, harangok, üstdobok, fanfárok és egyéb fúvósok, na meg sejtelmes szintidallamok és -szőnyegek, misztikus csingilingik, goth gépdobok és basszusmenetek - egyrészt nagyon széles körből merítettek, másrészt egy igen markáns, rögtön felismerhető megszólalást hoztak létre.

A nulladik korszak, a mából nézve elég viccesen gothos Dead Can Dance (1984) után jöttek az első rendes lemezek. A Spleen And Ideal(1985) és a Within the Realm Of A Dying Sun(1987) egyes részei azért kissé fárasztónak tűnnek ma, néha túlteng a gótika a tényleges tartalomhoz képest. Na de van itt sok-sok jó dolog; tényleg csak a legjobbakat kiemelve: a valójában nem nagyzolós, hanem pontos című Mesmerism; a maga szépséges módján durvuló Avatar; a drámai Cantara; a Summoning Of The Muse pedig talán a legszebb ezekről az albumokról. A korszak védjegyszerű darabja amúgy a Dawn Of The Iconoclast, és nemcsak azért, mert a kilencvenes évek elejének egyik legfontosabb elektronikus zenekara mintázott belőle - bár a mából nézve talán túlzottan is védjegyszerű ez a dal. És nem véletlen, hogy az említett számokban mind Lisa Gerrard és nem Brendan Perry énekel - utóbbi dalai azért érezhetően halaványabbak.

Viszont a következő két lemezbe aztán már tényleg nem lehet belekötni. Az 1988-as The Serpent's Egg és még inkább az 1990-es Aionösszehoz és még annál is olyanabbra, tökéletesre fejleszt mindent, amit addig csinált a Dead Can Dance. Itt már semmi nincs túlhúzva: ami hosszú, az indokoltan az, a rövid számok is abszolút telítettek. Az eddigiek sűrítése mellett beleférnek olyan kalandozások, mint a Saltarello 14. századi olasz tánczenéje az egyik végen; az egyetlen motívumot ismételgető, hipnotikus Chant Of The Paladin a másikon. De ezek is belesimulnak az összképbe; tulajdonképpen nem is érdemes kiemelni ezekről a lemezekről semmit, hogy "na ez különösen szép", "ez még a többinél is hatásosabb". Inkább csak a kedvcsinálás végett: a Writing On My Father's Hand ejha de szép; az As The Bell Rings The Maypole Spins különös könnyedségével ugrik ki; a Brendan Perry-s Black Sun izgága vonósaival és fúvósaival; a Radharc pedig úgy zárja méltóan az Aiont és ezt a korszakot, hogy egyben ki is nyitja. Az egész pedig azért működik nagyon jól, mert az első hangoknál eldől, hogy bevon-e téged, és akkor nem lehetséges felvenni azt a távolságot, ahonnan a nagy gesztusok esetleg nevetségesnek tűnhetnének - vagy nem von be, és akkor hallgass inkább Pa-Dö-Dőt! Jó, ez vicc, de tényleg van egy ilyen hatása a Dead Can Dance-nek: legalábbis miközben szól, az ún. normális popzene olyan kicsinyes tinglitanglinak tűnik mellette.

Aztán valamikor 1990 és 1993 között eladták a lelküket az ördögnek, talán a végre megérkező amerikai sikerért cserébe. (Az első korszakot ennek a piacnak az A Passage In Time című válogatás mutatta be. Nyilván sztárzenekar nem lett a Dead Can Dance, de azért Billboard-listás helyezések már összejöttek ezután.) 1993-ban szerepeltek a Baraka filmzenéjében - elég megnézni az előzetest, hogy lássuk, itt az a "Természetközeli Romlatlan Ősiség vs. Juj Gonosz Modernség" üzenet működik, amit persze rá lehet erőltetni a Dead Can Dance zenéjére, csak éppen pont a mélységét áldozzuk fel ezzel egy buta és hamis közhely oltárán.

Aztán a szintén '93-ban kijött Into The Labyrinthhoppá, gyakorlatilag világzene lett. Jórészt elmaradtak a gothos vonások, jött egy csomó egzotikus hangszer és egzotikus ütős. Ami önmagában nem feltétlenül lenne baj, nemcsak sötét misztikus szépség van a világon. Ámde a sejtelmességet sejtelmeskedés, a szépséget szépelgés váltotta; dráma helyett laposságot, hosszan és fölöslegesen elnyújtott számokat kaptunk. A legrosszabb pedig az, hogy az egészből érződik az, amit korábban is veszélyeztette a Dead Can Dance zenéjét, de csak a kívülálló gonoszok foghatták rá: az az önelégültség, hogy "hú, mi mennyire szuper művészi zenét csinálunk ezekből a hú, mennyire egzotikus zenékből, skacok!"

Emlékszem, annak idején komoly energiát fektettem abba, hogy meggyőzzem magam: az Into The Labyrinth azért elég jó. Ma inkább azt mondanám, hogy nem annyira rossz; vannak jó részei, bár igazán jónak csak a kelet-európaias, rikoltozó Saldeket és a mókás kis hangokat tartalmazó Towards The Withint nevezném. Brendan Perry viszont néha egyenesen nevetséges, és Lisa Gerrard hangja is csak ideig-óráig tudja elfedni, hogy összességében ez egy meglehetősen fapados Dead Can Dance-verzió. Az 1996-os Spiritchaser pedig, nincs apelláta, minden idők egyik legrosszabb lemeze, olyan rémisztően buta, hogy szinte az a csodálatos, hogy azok, akiknek közük volt ehhez, valaha tudtak jó zenét csinálni. Aki nem hiszi, hallgassa csak meg ezt a latinos (!) számot.

Feloszlás, szólóprojektek, filmzenék, aztán 2011-ben összeállás, 2012 augusztusában új lemez, október 17-én pedig nem máshol tartják a Dead Can Dance második magyarországi koncertjét, mint a Sportarénában. A honlapon végighallgatható Anastasis nem ott folytatja, ahol a zenekar 16 éve abbahagyta, inkább az Into The Labyrinth világához tér vissza, keleties, görögös stb. zenéket felhasználva; annál a lemeznél itt több a vonós meg a szintizgetés (ha akarom, ez az első korszakra utal vissza). Valamint nagyon hallatszik az is, hogy a filmzenés projektekhez jó alaposan elolvasták a tök átlagos, egy kaptafára készült hollywoodi filmzenék trükkjeit leíró kézikönyv elejét. Valamiért addig már nem jutottak el, hogy a hatásvadászatnak elengedhetetlen eszköze a dinamika; a nyolc számot tartalmazó lemez idegtépően eseménytelenül vonszolódik majdnem egy órán át. Mivel még úgysem volt görög szójáték a Quarton, kölcsönveszem az Independent megfogalmazását: anasztázis, feltámadás helyett ez inkább sztázis, pangás.

Olyan rettentő szar, mint az Amnesia vagy a Return Of The She-King émelyítő, nyálkás giccse, kevés akad a lemezen, viszont egy olyan szám sincs, amit egy kicsit is jónak mernék nevezni. Furcsa módon több kritika azt írja, hogy inkább a Dead Can Dance régi rajongóinak fog tetszeni az Anastasis, de új közönséget nem nyer meg. Ezzel szemben az van, hogy ha valaki szerint ez jó, akkor az semmit nem értett meg abból, hogy miért volt jó tényleg a zenekar. Sovány vigasz, hogy láthatóan a tagok maguk is elfelejtették ezt. Csakis azért C-, mert különben a Spiritchasernek nem maradna betű az osztályozási rendszerünkben.