Felpofozott elektronika - a Muse új albuma

Arcolvasztó flamenco-metált, gengszterrap-jazzt és dubstepet ígért a Muse hatodik lemezére. Mit kaptunk meg ezek közül? Kritika.

Az 1994-ben alakult Muse legalább annyit küzdött azért, hogy lemezszerződéshez jusson, mint utána azért, hogy az embernek ne a Radiohead ugorjon be róluk elsőnek. Az 1999-es Showtime még igazából csak annyira volt érdekes, mint egy évvel később a Coldplay Parachutesa: lehetett érezni, hogy ebből még kisülhet valami figyelemreméltó és a későbbiekben meghatározó dolog. Csak amíg Chris Martinék a giccset a legkevésbé sem tagadó arénarock felé vették az irányt, addig Matt Bellamy zenekara hosszas, több lemeznyi kísérletezés után csak 2006-ban, a Black Holes And Revelationsszel; jutott el oda, hogy sikerüljön kultzenekarok eszközeivel és hatásaival valami feszesen érdekeset létrehoznia. Ez az egység azonban csak addig az egy lemezig tartott, a 2009-es The Resistance Radioheadet már zavarba ejtően csak nyomokban tartalmazott.

Az idei olimpia nyitódala, a Survival azt mutatta, hogy Matt Bellamyn kicsit túlságosan is eluralkodott a Queen-mánia, ugyanakkor szokásához híven elég sok kibogozhatatlan marhaságot sikerült közölnie az új album stílusáról a twitteren, például, mint annak idején idéztük is: "keresztény gangsta rap jazz utazás, ambient lázadó dubsteppel and arcolvasztó metal-flamenco-cowboy-pszichedéliával". Ez a katyvaszos megfogalmazás azonban bizonyos mértékben jogos, az itt meghallgatható The 2nd Law ugyanis a Muse pályafutásának eddigi legvegyesebb hangvételű lemeze. A zenekarnak eddig mindig sikerült jól eltalálni a húros és a billentyűs hangszerek arányát. Itt viszont pár dal erőteljesen fel van pofozva a Muse által még soha nem használt mennyiségű elektronikával, ezzel próbálva elérni katartikus hatást.

Ez a lemez annyira összetett, hogy nem lehet most megkerülni a számonkénti külön jellemzést: a nyitó, különösebben még nem is érdekes Supremacy-ban van ugyan egy finomabb-progresszívebb gitárszóló, mintegy a szép emlékű The Resistance maradványaként; aztán a folytatásban a zenekar mindenfajta különösebb koncepció nélkül elkezd csapongani. A Queen-hatások le is csengenek az említett Survivallel és a dubstepes Madness-szel, sőt, az ez utóbbi végén levő áriázásban Bellamy a George Michael- és Queen-utalások mellé egy finom Bono-imitációval is megpróbálkozik, egyébként nem is rosszul. Aztán itt van a már-már parodisztikusan funkys beütésű Panic Station, amiben tényleg csak az a szomorú, hogy nem a Red Hot Chili Peppers írta meg. A Follow Me az eltúlzott elektronika első számú áldozata: túljátszott ritmusok, elektronikus prüntyögések, minderre Bellamy próbál ráerőszakolni a hangjában valami szenvedélyességet. A kevesebb itt többet ért volna. Az Animalsben hirtelen visszakapjuk azt a Muse-t, amin még a legvisszafogottabban érződött a Radiohead-hatás (érdemes eljátszani a gondolattal, mi lett volna, ha a zenekar ilyesmire alapoz egy teljes lemezt: a legkevesebb nyúlással érte volna el a legsajátosabb arculatot). A Radiohead-érzés folytatódik az Explorersben, talán a legleplezetlenebbül az album dalai közül, de egész kellemes lesz ettől a dal. Ellenpontjaként érkezik a Big Freeze, ami viszont habár korrekt szám, szinte leplezetlen lopás: bizony ez a U2: Where The Streets Have No Name, az eredetinél jóval tömörebb hangzással.

Az ezután következő két dal Christopher Wolstenholme basszusgitáros szerzeménye, és mind a kettő zseniális: az egyszerre akusztikus grunge-os és poszt-rockos Save Me az album legszebb dala, a Liquid State pedig szintén a grunge felől kacsintgató, sötétebb tónusú valami. Wolstenholme egyébként teljesen más tónusban is énekel, mint Bellamy, szóval fura kakukktojások ezek a Muse-lemezen, ugyanakkor erősen szólólemezért kiáltanak. Ezután már csak a címadó tételek vannak hátra. És ekkor esik le, hogy az egész album koncepciója a túlzott elektronika lett volna - még szerencse, hogy az ígértnél összességében jóval kevesebb volt belőle. A The 2nd Law: Unsustainable-ben és a The 2nd Law: Isolated Systemben ugyanis leginkább nem történik semmi, bár az utóbbi legalább egészen szépen teljesedik ki.

Szóval elég fura mutáns ez az új Muse: összességében inkább jó anyag, de éppen a legkevésbé azért, amiért a zenekar szerette volna. A legfontosabb tanulság az (és ez azért már nem először bizonyosodik be), hogy nem kell annyira erőltetni azt az elektronikát, jön az magától, ha kell. B