Nem csak a dobtól indulok be - Rúzsa Magdi a Quartnak

11 címmel jelenik meg Rúzsa Magdi harmadik stúdióalbuma. A vajdasági énekesnővel ez alkalomból beszélgettünk arról, hogy sablonosnak érzi-e a korábbi lemezeit, és hogy mit szégyell a múltjából. Az is kiderült, nem kell öregnek lenni ahhoz, hogy az ember életéből színpadi mű készüljön.

Hónapokkal ezelőtt kezdtük szervezni ezt az interjút, ám el kellett halasztani, mivel az új lemez is csúszott. Mi történt?

Egyrészt rájöttünk, hogy még időre van szükségünk, illetve koncepcióban is sokkal jobb volt a november. Egyébként is jobb a karácsony előtti időszakban megjelentetni egy lemezt.

Vagyis nem a novemberi megjelenéshez találtátok ki a lemezcímet (11), hanem fordítva?

Igen. Nekem a tizenegyes a szerencseszámom gyerekkorom óta, mert sokáig kézilabdáztam, és ez volt a mezszámom. Aztán arra is rádöbbentem, hogy szembejönnek olyan dolgok az emberrel, amelyeket jelként is fel lehet fogni: pont tizenegy dal lesz a lemezen, és azt is kiszámoltam, hogy amióta a szakmába kerültem, tizenegy emberrel dolgoztam együtt. Az csak később esett le, hogy a lemezt Leányfalun vettük föl, ahová mindennap a 11-es úton mentem ki és vissza, vagyis egyfolytában jöttek velem szembe a tizenegyesek, nem is beszélve arról, hogy én is a tizenegyedik hónapban születtem. Ez csak jelenthet valamit, úgyhogy így lett.

Pontosan négy év telt el a legutóbbi sorlemezed óta, ez itthon elég hosszú idő.

Valóban hosszú, de nekem azért volt közben albumom, a Magdaléna, amely kirándulás egy teljesen másik műfajba. Viszont azt gondolom, pont annyi idő telt el, amennyi szükséges volt, én is sokkal érettebb lettem, és megéreztem, mi az, amire szükségem van zeneileg. Ez most nagyon egységes lemez lett, különösen jók a szövegek - én is írtam szövegeket és dalt is, végre igazán részt tudtam benne venni. Néha érdemes valamin tovább ülni, ha a végeredmény ezáltal jobb lesz.

A lemezen szerepel Presser-szerzemény, Geszti Péter is írt szöveget, míg például az előzőn a nagy öregek mintha háttérbe szorultak volna. Miért alakult így?

Mostanra nagyon összeszokott csapat alakult ki. Ami magát a lemezkészítést illeti, én csak Madarász Gáborral, vagyis Madival dolgoztam együtt, de persze a zenekar többi tagja játszotta fel a lemezt. Kaptam egy gyönyörű dalt Pressertől, és nagyon egymásra találtunk Kowalskyval, aki jó szövegeket írt, van olyan dal is, amelyben mindkettőnk szövegrészei megtalálhatók, és észre sem lehet venni, hogy két különböző szerzőtől vannak. Geszti is írt még egy jó szöveget, szóval ez nagyon jó csapat volt.

Zeneileg mi változott az előző lemezhez képest?

Nagyon sok minden kijön, ami már korábban is bennem rejlett, csak addig nem volt módom rá, hogy megjelenjen. Szerintem én kicsit alteresebb szövegeket írok, mint az a popszakmában megszokott, mert szeretem, ha egy szövegben van mélység. Ez abszolút pozitív album, noha van benne fájdalom és nehézség, de ugyanakkor rengeteg vidámság és szerelem is. De a hangszerelés szempontjából is más lett, mint az előző.

Ez a változás minek köszönhető? Más jellegű zenéket hallgatsz mostanában?

Igen, az elmúlt három évet azzal töltöttem leginkább, hogy szívtam magamba az információt, és mostanra alakult ki bennem igazán az igény erre. Ezen kívül annak is köszönhető, hogy Madi nagyon ráérzett arra, mi az, amit én keresek folyamatosan. Pont ezeket az apróságokat fogta meg, hogy például szeretem, ha egy dalnak lelke és hangulata van, nem pedig csak úgy elénekli valaki. Van például olyan szám a lemezen, amelyet a gitárszóló miatt imádok, noha az énekes általában a saját részével van elfoglalva, itt viszont mindig azt várom, mikor jön már a szóló. Végre olyan lett a lemez, hogy nem vettem ki fontos részeket, mindent benne hagytunk, és nincsenek sablonok, amelyek rá vannak húzva az előadóra ahhoz, hogy könnyebben fogyasztható legyen.

Úgy érzed, hogy a korábbi lemezeiden voltak ilyen sablonok?

Igen, korábban még én magam sem voltam annyira művészi, hogy igényeljem, amit most már igen. Ezért kellett az az idő, amelyet a színpadon töltöttem, és megismerjem a közönség igényeit, meg saját magamat is. Jó, hogy ennyi idő eltelt, mert teljesen mások már a gondolataim, mint három évvel ezelőtt.

Azok közül a zenék közül, amelyeket hallgattál az utóbbi időben, volt olyan, amellyel szerinted meglepnéd a közönséged?

Hát ha én most ezeket mind felsorolnám, nagyon sokan meglepődnének. [nevet] Nagyon sok dzsesszt hallgatok, de egyébként mindenféle zenét. Van egy nagy kedvencem, akit nemrég fedeztem fel, Aziza Mustafa Zadeh azerbajdzsáni énekesnő, mellesleg zongorista és komolyzenész. De szeretem Mike Sternt, Cassandra Wilsont és újabban a gitáros lemezeket: Al Di Meola, Randy Crawford. Nagyon szeretem a rockzenét is, de szerintem pont az a fontos, hogy sok mindent hallgasson az ember. Például Dominic Miller vagy Jeremy Spencer könnyedebb zenét csinál, de ők is nagy kedvenceim. Az új lemezen azért már érezhető az is, hogy ez a lány nem csak attól indul be, ha jó hangos a dob, és szól a gitár.

Említetted az előbb a Magdaléna című színpadi estedet, az kinek az ötlete volt?

Ezt Geszti Péter találta ki eredetileg, miután meséltem neki néhány történetet magamról, és egyből mondta, hogy basszus, hát ezt meg kellene csinálni. Ki is találta, hogyan lehetne az én életemben valóban megtörtént dolgok alapján csinálni egy színpadi művet, amely arról szól, hogy bárhonnét jöhetsz, ha van hited, megtalálhatod az utad. Persze én mindig elmondom, hogy a Magdaléna csak arról szól, hogy eddig mi történt a Rúzsa Magdival, hiszen reméljük, hogy lesz folytatás is. Sokan kérdezték, hogy nem vagyok-e túl fiatal ilyesmihez, de szerintem ha az embernek van mondanivalója, és az hiteles, akkor miért ne működhetne. Én eddig a legkomolyabb gondolatokat egy kilencéves kisfiútól hallottam. Egyébként rengeteget tanultam a Magdalénából zeneileg is, vagy azt, hogy hogyan kell kommunikálni a közönséggel, amely ilyen távolságban ül, mint te most, és mégis természetesnek kell maradni. Eredetileg csak néhány előadást terveztünk, aztán annyira beleszeretett a színház, hogy egész évad lett belőle, és olyan sikeres lett, hogy úgy döntöttünk, legyen ebben az évadban is. Ami még nagyon fontos, hogy én is az előadások alatt dolgoztam fel sok mindent, amit addig valósággal szégyelltem.

Mit szégyelltél?

Az, hogy valaki szegény közegből jön, hogy kint kapál az ember - csupa olyan dolog, ami miatt rengeteg gátlás volt bennem. Ha elmentem valami rendezvényre, lehetőség szerint megkerestem az utolsó asztalt, és az utolsó széket, amely háttal van mindenkinek. Most meg rájöttem, hogy már egyáltalán nem szégyellem ezeket a dolgokat, és teljesen másként állok magamhoz is. Az pedig, ha egy vidéki gyereknek pont ez ad lökést ahhoz, hogy látja, hogy a Rúzsa Magdinak sem tettek a feneke alá mindent, különösen jó.

De már régóta nem falun élsz, ugye?

Igen, hét éve, de ettől még mindig egy vajdasági lány vagyok. Imádom Budapestet, mindig megnézem az épületeket, én boldog vagyok itt. Ha hazamegyek, akkor jó otthon lenni, de egy idő után már várom, hogy jöhessek vissza. Én mindig nagyon szerettem a nyüzsgést, és középiskolába is azért jártam Szabadkára, mert ott azért nagyobb volt a pörgés, Budapesten meg pláne.

Elég sokféle stílusba belekapsz - ez azért van, mert ennyiféleképpen kell kifejezned magad, vagy ennyire kicsi a magyar piac, hogy több közönségréteget is meg kell fognod?

Ez nagyon érdekes, mert mindig azt érzem, hogy nem tudok leállni, és kell valami új hegy, amelyet meg kell mászni. Vannak, akik szeretnek kényelmesen eldőlni, de én nem: amikor elkészült az új lemez, és jöttem haza a stúdióból, akkor is azon kezdtem gondolkozni, hogy most mit fogok én csinálni? Biztos lesz még sok minden, mert ha valami hitelesen megy, az jó. Épp ezért például áriákat nem fogok énekelni, mert az nem lenne hiteles, de még sok más kalandra van lehetőség.

27 éves leszel rövidesen, és sok mindent elértél, amit egy hasonló korú lány elérhet a szakmában Magyarországon. Milyen konkrét céljaid vannak még?

Ezeket még nem mondhatom el. Ha eljön az idő, jelentkezni fogok, de vannak még izgalmak, amelyekre vágyom. Szeretnék például megtanulni hangszeren játszani: elsőként szájharmonikázni, remélem, hogy Ferenczi György megtanít majd. Aztán gitározni is, mert ilyen téren is szeretnék fejlődni. Továbbá műfajbeli kacsintgatásaim is lesznek még, de azért nem szabad túlzásokba esni - most itt a Magdaléna és a rock, de az új mindig kelleni fog.

Szót emeltél a határon túli magyarok ügyében. Elégedett vagy azzal, ami ezen a téren történt?

Annak nagyon örülök, hogy eljutottunk arra a szintre, hogy a határon túli magyarok rövidebb idő alatt juthatnak hozzá az állampolgársághoz, én ezért végigküzdöttem három évet. Érzelmi szempontból ez nagyon fontos a határon túli magyaroknak. Az ő ügyük engem mindig foglalkoztatni fog, ennél jobban viszont nem akarok belemenni a politikába.

Te még a Megasztár korábbi szériáinak egyikében tűntél fel. Szerinted miért van, hogy egyre kevesebben tudnak a tehetségkutatós versenyzők közül tartósan megragadni a szakmában?

Egyre több a tehetségkutató, és szerintem az embereknek már nincs idejük ennyire. Az első Megasztár-ok idején még igazi őrület volt, és még talán az első X-Faktor-ra is odafigyelt mindenki, de azóta annyi új tehetségkutató van, hogy erre már nem úgy tekintenek. Ha mindennap kapsz egy szelet rétest, lehet, hogy a hatodik napon már nem örülsz annyira, hiába finom. Kis ország a miénk, itt nincsenek ebben akkora lehetőségek, mint mondjuk Amerikában.

A régebb óta pályán lévő zenészek sokszor negatívan nyilatkoznak a tehetségkutatókban feltűnt sztárokról. Gyakran találkozol ilyen reakciókkal?

Még annak idején találkoztam a jelenséggel, de ez azóta csillapodott. A zenészeknek abból a szempontból igazuk van, hogy ők azt látták, a semmiből jött emberek kaptak hirtelen hatalmas reklámot, ami nekik éveken keresztül nem sikerült. Viszont a szakma felfrissítése szempontjából igenis szükség volt a tehetségkutatókra, mert sokan megérdemelték a lehetőséget. Ami nehéz, hogy ezeknek az embereknek sokszor menet közben kell megtanulniuk a szakma alapjait, hiszen előfordul, hogy minden tapasztalat nélkül csöppennek bele ebbe a világba. Nekem szerencsém volt, mert már a Megasztár előtt is zenélgettem kicsit. Arra meg jól emlékszem, hogy mielőtt betörtek volna a tehetségkutatók, akkor volt az a néhány csapat, amely részt vett a magyar zenei életben, és kész, mellettük másnak nem nagyon volt esélye.

Meg szoktad még nézni az Eurovíziós Dalfesztivál döntőjét?

Igen, az mindig érdekel. Gyerekkoromban, Szerbiában ennek amúgy is nagy hagyománya volt, és ők jól is szoktak szerepelni. Azt lássuk be, hogy a szerb sokkal dallamosabb nyelv, amelynek valahogy más a hangzása, a magyar sokkal furcsább egy idegen fül számára. Másrészt a volt jugoszláv országok körében nagyon jól működik a körbeszavazás is, amire mi nem számíthatunk.

Ennek ellenére te öt éve egészen jól szerepeltél: minek tulajdonítod, hogy az utóbbi öt évben te voltál az egyedüli magyar induló, aki bekerült az első tízbe?

Ezt nem tudom megmondani. Lehet, hogy nem volt megszokott az én előadásom, én erre tudok gondolni. A kilencedik hely szerintem nagyon jó eredmény volt, főleg, hogy sokan azt jósolták, a döntőbe sem fogok bejutni. A végén pedig kaptam egy szerzői különdíjat is.

Akkor kaptál egy kis nemzetközi figyelmet, azt nem szeretted volna jobban kihasználni?

Igen, lettek volna külföldi lehetőségek, de csak azért nem akartam kimenni füstös klubokba, hogy elmondhassam, már turnéztam Németországban. Idehaza viszont olyan körülmények között dolgozhattam, amelyeket megfelelőnek éreztem. Egyébként is olyan pici ez a szakma, először jó, ha meg tudja magát tartani valaki itthon, mielőtt a külföldi befutáson gondolkozna. Ha a szívemre teszem a kezem, egyértelmű, hogy nagyon kicsi a lehetőség. Eljárni koncertezni persze nagyon jó dolog lenne, de ahhoz, hogy világsztárságon gondolkodjak, túlságosan reális ember vagyok. Én nagyon jól érzem magam itthon, és jól elleszek, ha ezt a szintet meg tudom tartani.