"Mama, én ezt nem fogom tudni megírni." Horváth Attila a Quartnak

Ha volna két életem, Homok a szélben, Nézz az ég felé. Ezeknek a slágereknek (sok más egyébbel együtt) Horváth Attila írta a szövegét, és pályája kezdetének negyvenedik évfordulóját életmű-koncerttel ünnepli meg. Interjúnkból kiderül, hogyan alkotta meg a magyar rock nyelvét, aztán hogy miért volt mosolyszünet Balázs Fecóval, és hogy hogyan lett éjszakai ember.

A szövegírókat általában háttérembernek szokás tartani, te is így gondolsz magadra?

Abban az értelemben igen, hogy nincs az arcom a közönség előtt, de egy zenekaron belül én általában tagnak számítok.

Akkor elég sok zenekarnak vagy a tagja. Sajátod sosem volt?

Amatőr szinten igen, a hatvanas évek második felében. '70-ben aztán abbahagytam a színpadi zenélés, mert akkor már elhatároztam, hogy jobban érdekel a dalok írása, mint maga a zenélés. Egyébként több hangszeren is játszottam: tanultam zongorázni és gitározni, a zenekaraimban általában basszusgitáros voltam. Az úgynevezett főzenekarom, a Soul Bridge az amatőr szcénában viszonylag ismert volt, de az is főleg a tagjai miatt, hiszen rajtam kívül a későbbi tévés személyiség, Kapuvári Gábor játszott benne, aztán Petőházi Pista, aki tévés hangmérnök. Ami még fontos, hogy a Soul Bridge-dzsel az akkor megszokottnál több saját számot is játszottunk, legalább annyit, mint amennyi feldolgozást. Én itt ízleltem meg azt, hogy valakivel együtt írunk számokat: én a szöveget, ő pedig a zenét. Elég hamar felismertem, hogy számomra ez a legizgalmasabb területe a zenélésnek. Aztán érettségi után hamar szétment a zenekar.

Te pedig feladtál egy hirdetést, hogy jó napot kívánok, szöveget írok?

Nem, hanem én akkor már elég jó viszonyban voltam Som Lajossal és Balázs Fecóval, akik pontosan akkor kerültek együtt a Neoton zenekarba. Szerencsés véletlen volt, hogy az a két profi zenész, akit ismertem, az pont egy zenekarban játszott. Próbáltunk is velük közösen dalokat írni, de a Neotonban erre nem volt sok lehetőségünk, mert ott már le voltak osztva a lapok. Ráadásul akkor mi már egészen másféle zenéket hallgattunk, és valami keményebb zenét szerettünk volna játszani, a Deep Purple-, Uriah Heep-vonalon. Mindhárman ezeket a zenéket hallgattuk, no meg Led Zeppelint, ami akkor már régi szerelem volt, egy kis Pink Floyddal kiegészítve, mert a Dark Side Of The Moon tarolt akkoriban. De leginkább az fogott meg, hogy ez a viszonylag keményebb muzsika a Hammond orgona és a többszólamú vokálok miatt találkozott egy lágyabb impulzussal. Aztán '72-ben a Fecóék a Neotonnal Amszterdamban szálltak át egy afrikai turnéról hazafelé, és véletlenül elcsíptek egy Black Sabbath-koncertet, akkor eldöntötték, hogy kiszállnak. Velük együtt a dobos, Debreczeni Feri is kilépett, de őt elvitte az Omega, úgyhogy végül az új zenekar, a Taurus a Som Lajos, Balázs Fecó, Radics Béla, Brunner Győző felállásban alakult meg. A bemutatkozó koncerten, május elsején már tízezren voltak az Ifiparkban.

Ennyien hogyan ismerhettek egy vadonatúj zenekart?

A Taurus volt az LGT után a második szupergrup, vagyis csupa olyan zenészből állt, akik már korábban is ismertek voltak. Radics Béláért már akkor is tömegek rajongtak, és hiába nem szerepelt a médiában, ő volt a No. 1 kultikus figura a magyar rockban. A tét igazából az volt, hogy csak a Béla miatt szeretik-e meg a Taurust, de szerencsére a zenekart szerették meg.

Létezhet ma egyáltalán olyan ikonikus alak a magyar rockban, mint amilyen Radics Béla volt?

Nem, hiszen a közeg és a kor teljesen más. Lettek azóta a Bélánál jobb gitárosok, de ennyire ikonikus figurák nem létezhetnek, és ez nem csak a magyar zenében van így. Már a Taurus-időkben sokat beszélgettünk arról, hogy a rockzene kis klubokból indulva nőtte ki magát stadionműfajjá, ami elindított egy gazdasági érdekeket is szolgáló versenyt, amely egyszersmind technikai verseny is volt a hangszergyártó és színpadtechnikai cégek között. Egyre nagyobb stadionokban egyre nagyobb koncerteket rendeztek, és már akkor azt mondtuk, hogy ez a verseny előbb-utóbb ki fog egyenlítődni, és ugyanazt a szintet mindenki hozni fogja. Akkor majd megint az lesz az érdekes, hogy mi az üzenet, miről szólnak a dalok. Ha pedig ez így lesz, akkor majd elfogy a nagy közönség is, hiszen stadionban intim kommunikációt nem lehet folytatni, ha százötven méterről látok pálcikaembereket a színpadon. Vagyis szép lassan visszatér a rockzene a kis klubokba, és ma már láthatjuk is, hogy ez így is van.

Te akkor elég közelről követhetted Radics Béla pályáját, úgyhogy adja magát a kérdés, hogy miért alakultak így a dolgai?

Bélának abszolút nem volt érzéke sem ahhoz, hogy idomuljon a megfelelő emberekhez, akikhez be kellett menni tárgyalni, sem pedig az adminisztratív dolgokhoz. Amikor saját zenekara volt, az Alligátor, akkor azt hitte, hogy majd magától gurulnak a dolgok, és majd az ő hírneve elviszi a produkciót. Aztán a hetvenes évek vége felé már elszakadtunk egymástól, de volt két kísérlet, amikor megpróbáltuk visszahozni: egyszer '77-ben, a Tűzkerék-Taurus-Piramis koncerten, aztán egy kisstadionbeli Piramis-koncert előtt, ami sajnos nagyon nem jól sikerült, akkor már padlón volt. Mi akkor szembesültünk vele, hogy zenészként már nem lehet vele mit kezdeni, ő pedig akkor visszavonult a zenéléstől és a társaságtól is, és rá két évre meg is halt.

Mennyire igazak azok a legendák, hogy Radics Bélával nehezen lehetett együtt dolgozni, mert a saját szerzeményei sem érdekelték?

Semennyire, ezért legendák. Kiválóan tudtam vele együtt dolgozni, és kifejezetten jó közösségi ember volt, amikor jól érezte magát a zenekarában. Teljesen emberi, normális módon lehetett vele akár kocsmázni is, szó nem volt arról, hogy folyton részeg lett volna. Dalszerzéskor meg kifejezetten inspirálta, hogy saját szerzeményei vannak, amiből új dalok születnek, amiket rögtön megszeret a közönség. Mindannyian tudtuk, hogy Radicsnak a Taurus lett volna az igazi lehetősége - ez nagyon sok ok miatt nem következett be, de Radics Béla nem szerepel köztük. A legfontosabb ok az volt, hogy a pillanatok alatt elért tömegsiker két problémát is okozott: az egyik az volt, hogy a hatalom úgy megriadt ettől, mint a tűztől, és hamar kiderült, hogy a Taurusnak soha nem lehet lemeze. A másik pedig az, hogy hiába volt borzasztó népszerű volt az egész zenekar, nem tudott annyi pénzt keresni, hogy fenn tudja tartani saját magát: a Taurus akkoriban ott volt az ország három legnépszerűbb zenekara között, úgyhogy egyáltalán nem volt mindegy, milyen felszerelésen és hangszereken játszott. Ez olyan horribilis pénzeket emésztett fel, amit anyagilag nem lehetett bírni, kivéve, ha megjelenhetett volna a zenekarnak lemeze, mert akkoriban a lemezeladásokból sokkal jobban lehetett keresni, mint a koncertezésből, mert a gázsik olyan alacsonyak voltak. Most pedig ez pont fordítva van.

Miért evidencia, hogy nem lehetett a Taurusnak lemeze? Egy sikeres lemezzel a hanglemezgyár is jól járt volna.

Erről még később, a Piramis-időkben is óriási viták voltak, hiszen egyrészt félt az egyetlen lemezgyár a jelenségtől, ugyanakkor profitra is kellett törekednie, és persze, hogy a népszerű zenekarokból lehetett sok bevételt termelni. Ez egy skizofrén helyzet volt. Nem véletlenül akkor jutott eszébe Erdős Péternek, hogy magyar világsztárt akart, de véletlenül sem a rockzenekarok közül, hanem a problémamentes, populáris vonalban, amiben az ABBA tudott világsztár lenni: legyen a Neoton, Szűcs Judith, vagy bárki, csak problémamentes legyen. Egyébként fontos, hogy ezek nem Erdős Péter saját gondolatai voltak. Ez úgy derült ki, hogy egyszer az Újpesti Dózsa stadionjában léptünk fel a Piramissal, ahol hozzánk csapódott egy belügyes figura, akiről senki nem tudta, kicsoda, de benne volt minden balhéban, ivott velünk, házibuliba is jött - azt hittük, valakinek a valakije. Aztán hajnaltájt, amikor mentünk volna haza aludni, elmondta, hogy azért kísért bennünket végig, mert a BM nem engedheti meg magának, hogy az ő rendezvényén tartott koncerttel összefüggésben bármilyen balhé legyen. Elkezdtünk vele beszélgetni, és akkor elmondta, hogy tervek készültek arra, hogy az egész jelenséget megszüntessék, mert csak baj van vele. Lett volna összesen két-három zenekar, amelyeket az állam felkarol és támogat, mert ha a fiatalságnak igénye van erre, kapják meg, az összes többit pedig feloszlatják és betiltják. Erdős Péter is innét vette az ötleteit, nem saját maga találta ki. A Piramis is hiába volt népszerű zenekar, egyfolytában vegzálták azzal, hogy létrehozta a csöves jelenséget, az pedig senkinek nem jutott eszébe, hogy a Piramis csak rámutatott egy létező társadalmi jelenségre: a jövőkép nélküli, kallódó fiatalokra, akikkel senki sem foglalkozott. Nem véletlenül volt kitiltva a Piramis teljes megyékből.

Te ezekből mennyit éreztél?

Én semmit. A legtöbb szempontból ugyan nem tetszett, hogy a dalokat mindig az előadóval azonosították, itt viszont jól jött ez: sosem hívtak rapportra, sosem kellett kínos kérdésekre válaszolnom, csak a zenekarnak.

A te dalaid mindig gond nélkül keresztülmentek a sanzonbizottságon?

Eleinte, amikor még kezdő voltam, rutinszerűen kötöttek bele szövegekbe, de azok nem politikai indokok voltak. Később pedig már trükkjeink voltak: amikor úgy éreztük, hogy valamelyik dal problémás lehet, szándékosan beleírtunk pluszban olyan sorokat, amiket amúgy nem akarunk betenni a szövegbe, de az elvtársak odabent felkapták rá a fejüket, és mondták is, hogy ez így biztosan nem fog átmenni. Mi meg másnap kihúztuk ezt a részt, és visszamentünk azzal a szöveggel, amit eredetileg is szántunk a dalnak, és erre mondták, hogy na látják, mennyivel jobb így. Két-három ilyen után már lazult is a figyelem, meg azt se feledjük, hogy a Kádár-rendszerben sem volt ám mindenki meggyőződésből pozícióban, és az ilyeneknek még tetszett is, ha kicsit packáztunk a hatalommal.

Ha a Taurusnak nem lehetett lemeze, a Piramisnak miért lehetett?

Egyrészt az már hat évvel később volt, másrészt a Piramistól már annyira nem ijedtek meg. Az első döbbenet, amit a Taurus okozott, az addigra elmúlt, és akkor már megtanulták valamennyire kezelni ezt a dolgot, tehát a Piramis idejében már nem volt ilyen merev ellenkezés a rockzenével szemben. Kivéve azokat a zenészeket, akik nagyon határozottan mentek előre fejjel a falnak: ezért nem lehetett lemeze a P. Mobilnak vagy a Beatricének. Külön bizottság volt a lemezgyárban és a rádióban is, akik árgus szemmel figyelték a szövegeket, és egy külön, egyszemélyes bizottság volt az Erdős Péter is, aki sokszor a sanzonbizottságot is felülbírálta. Őt viszont nem lehetett megkerülni.

Neked akkor volt valami "rendes" munkahelyed? Vagy, hogy nézett ki egy szövegíró napja?

1980-ig volt munkahelyem, és addig úgy nézett ki egy napom, hogy reggeltől délutánig dolgoztam, utána mentem a haverokkal sörözni, este pedig vagy koncert volt, vagy buliztunk, vagy próba volt, és valamikor késő éjszaka, amikor hazaértem, kezdtem el dolgozni a szövegeken. Ezekben az években annyira belém ivódott, hogy számomra minden, ami fontos az életben, az éjszaka történik, hogy azóta is nappal alszom és éjszaka vagyok fenn. '80-ban felvettek a Művészeti Alaphoz, ami nagy dolog volt, mert beírták a személyimbe, hogy Magyar Népköztársaság Művészeti Alap tag, ami hivatalosan munkahelynek számított, minden szempontból. Ha meg a rendőr belenézett a személyimbe, csak addig jutott el a munkahelynél, hogy "Magyar Népköztársaság...", és már tisztelgett is és békén hagyott. De nem ez mondatja velem, hogy jó dolgunk volt akkor, és az összes rendszerváltás utáni kormány példát vehetne arról, hogyan kezelte az átkos Kádár-rendszer a művészeket.

Amikor éjjel hazamentél, már a fejedben volt a dallam, amire szöveget írtál?

Leginkább felvételről dolgoztunk, de eleinte még nem nagyon voltak kazettás, hordozható magnók. Úgyhogy volt, amikor végigültem a próbákat, és így meg tudtam jegyezni a dallamot. A legérdekesebb az első ilyen próba volt a Taurusszal, amikor a többiek összeraktak egy dalt, és még annyira nem tudtam megjegyezni, ezért megkértem, hogy kottázzák le. Erre a Brunner Győző elcsodálkozott: "Te tudsz kottát olvasni? Gyerekek, ebből tényleg szövegíró lesz, mert ő zenész is." Onnantól kezdve nem is volt semmi gond, pedig addig én azért tartottam a Győzőtől, aki elég profi szemlélettel vezette a zenekart, és őt nem érdekelte, hogy mi haverok voltunk a Sommal és a Fecóval. Mert ez nem barátság, hanem üzlet.

Na de neked mi volt ebben az üzlet?

Nekem semmi, azért kellett dolgoznom napi nyolc órában. Számomra ez hobbi volt, eszembe sem jutott, hogy most nekem ezért pénzt kéne kapnom. A legfontosabb az, hogy nem azért kezdtem szöveget írni, mert pénzt akartam keresni, hanem mert úgy éreztem, hogy ez az életem.

Pedig akkor, a hatvanas évek második felében még nagyon kevés magyar dalszövegíró volt a rockzenében.

Bár csak amatőr szinten, de nagyjából egy időben kezdtem saját dalokat írni Bródy Jánossal és Adamis Annával. Bródy nagyon nagy hatással volt rám, hiszen egyrészt kitalálta, hogy ez a zene hogyan szólalhat meg magyar nyelven. Az egy angolszász zene volt és nem nagyon értettük, miről szólnak a Beatles- meg a Stones-dalok. Én meg korábban verseket írtam, és tanultam valamennyit angolul is, úgyhogy megpróbáltam lefordítani pár akkori angol dalszöveget: voltak köztük jók, meg kevésbé jók is, de azért így is érződött, hogy attól az akkori magyar táncdalszövegekhez képest ezek fényévekre voltak. Legalább száz év különbség volt a kétfajta nyelvezet között: az akkori táncdalok valamiért ilyen Petőfi-utánérzéses, álromantikus, nem létező nyelven szólaltak meg. Bródy pedig rájött, hogy ezzel a fiatalságot nem lehet megszólaltatni, hanem csak azon a nyelven, amelyen a fiatalok beszélnek. Ez nagyon hatott rám, és ezt kicsit tovább is vittem később: nemcsak azon a nyelven kell beszélni, amelyen a fiatalok beszélnek, hanem úgy is. Minden dal, ami a színpadon elhangzik, közvetlen kommunikáció a közönség és az előadó között, és itt ügyelni kellett arra, hogy még mindig ugyanannyi idősek voltak az előadók, mint a közönség.

Akkor is ugyanilyen szakadékok voltak a generációk között?

Igen, de ez kétélű fegyver. Arról viszont nem nagyon esik szó, hogy a rockzene milyen fontos szerepet játszik a korosztályi ellentétek elsimításában. Eleinte persze csak mélyítette ezeket, hiszen akkor a szülők kitértek a hitükből, amikor a gyerekük rockzenét kezdett hallgatni, ez azonban idővel megváltozott. Jellemző példa, hogy 12 évesen akkoriban kinek jutott volna eszébe, hogy odamenjen a polchoz, és levegyen egy operett lemezt, amit a szülei hallgattak állandóan, és önmagától felfedezze. Ma viszont természetes, hogy a kamasz gyerekek a szüleik lemezei között találnak olyan kincseket, amik tényleg meg is érinti őket. Ezen keresztül pedig jobban meg is érti a szüleit. Ezért mondom, hogy ha a rockzene semmi mást nem ért el, csak ezt, már akkor is a legfontosabb kulturális forradalom, amit a világ csak végigélhetett.

Az olyan, akkor népszerű dalszövegírók munkásságát mennyiben tudtad értékelni, mint S. Nagy István vagy Szenes Iván?

S. Nagy később a Piramisnak is írt dalokat, és volt annyi tehetség benne, hogy elsajátította azt a fajta nyelvet, amit én a programadó, legismertebb Piramis-dalokban megfogalmaztam. Meg tudta ő is szólítani a srácokat. De írt ő más rockzenekarnak is dalokat az Eddától az Omegáig, és semmi baj nem volt vele, csak ő közben írt táncdalokat is, amiket se komolyan nem vett, sem a minőségre nem figyelt oda. Az csak arról szólt, hogy "Hoztál egy dalt? Oké, menj, igyál egy kávét, és mire visszajössz, kész a szöveg." Olyan is lett, amilyen, de pénz ezért is járt. Szenessel, mint szövegíróval semmi bajom nem volt, azonkívül, hogy az egy teljesen más műfaj volt. Ő a színház és az operett felől érkezett a táncdalok felé, és tovább nem is ment, eszébe nem jutott a beat vagy a rockzene felé orientálódni, az nem az ő világa volt.

Hogyan jutottál oda, hogy Piramis-szövegíróból olyan keresett közreműködő lettél, aki a magyar rock színe-virágának írt szövegeket?

Eleinte az én zenekaraim osztódással szaporodtak: a Taurusból lett a Piramis és a Korál is, és mindkettő volt annyira elismert és népszerű zenekar, hogy a szakmában teljesen világos volt, hogy én állok azok mögött a szövegek mögött, amik úgy meg tudták szólítani a fiatalokat. Úgyhogy jöttek a felkérések, én pedig csak olyat vállaltam el, amikor nem egy-egy dalról volt szó, hanem egy teljes lemezről. Például a Bojtorján együttesnél ki kellett találni, hogy szólaljon meg magyarul egy country lemez. Addig csak a Fonográfnak volt pár, country stílusjegyeket is magán hordozó dala itthon, maga a country műfaj addig még nem szólalt meg magyarul. Később aztán divat is lett a country itthon, de ez annak volt köszönhető, hogy mi a Bojtorjánnal kitaláltuk, hogy ez hogyan szólaljon meg magyarul, és ez működött. Szóval, ha én szöveget írok, akkor nem dalokat akarok írni, hanem teljes jogú csapattag akarok lenni, és ha egy zenekarnak Horváth Attila a dalszövegírója, akkor Horváth Attila írja az összes számot, vagy legalábbis a nagy többségüket, sőt, Horváth Attila találja ki, hogy ez a zenekar miről szól. Én építem fel a gondolatvilágot, nyelvezetet, tartalmi-ideológiai hátteret, amit az adott zenekar közölni akar a színpadról. Ugyan elismerem azt is, amikor csak a hangszerek nyelvén akarnak közölni valamit, de az az igazi számomra, amikor a zenei élmény mellett másra is figyelni kell.

Nem skizofrén állapot az, ha egyszerre több zenekarnak is bele kell helyezkedned a lelkivilágába?

Csak annyira, mint amikor egy drámaíró megírja, hogy mit mond a Bánk bán, a Tiborc, a Melinda meg a Gertrudis: azt mind a drámaíró mondja, de úgy kell megírni, hogy a szereplők szájából legyen igaz és hiteles. Ez a fajta képesség van meg bennem is, és pontosan tudom, hogy amikor a Piramisnak írok, akkor nem leszek Cserháti Zsuzsi, és viszont.

Volt olyan projekt, amit megbántál, hogy nem vállaltál el, vagy pont, hogy elvállaltad?

Olyan, amit nem vállaltam el és megbántam volna, nem volt, pedig sok mindent nem vállaltam el. Olyan viszont volt, hogy megbántam, hogy elvállaltam, hosszú távon nem volt, de közben rengetegszer éreztem úgy, hogy édes jó istenem, ez miért kellett nekem. Amikor például már két hete kínlódtam egy nótán, akkor az ilyesmi óhatatlanul is felmerült bennem. Sokszor éreztem így a László Attilával kapcsolatban, akivel a Cserháti Zsuzsi és a Charlie lemezein dolgoztunk együtt, sőt, még ma is dolgozunk: ő a hangszeres jazz világából jött, és éveken keresztül nem volt hajlandó megérteni, hogy ebben a műfajban ez nem úgy van, hogyha megírt egy zenét, akkor az az övé, hanem ez itt közös, amihez kompromisszumokat kell kötnünk. A jazzben baromi fontos, hogy két tizenhatod után egy nyújtott nyolcadot játszom, a rockban viszont az a lényeg, hogy a szöveggel együtt énekelhető legyen, ő meg leszúrt, hogy ne írjak oda egy nyolcadot, mert ő zeneszerzőként azt nem úgy képzelte el.

Bereményi Gézának volt olyan szakasza, amikor szétváltak Cseh Tamással, neked is voltak ilyenek?

Ez olyan, mint a házasságban, ahol szintén vannak hullámvölgyek. Nekem is volt mosolyszünetem a Balázs Fecóval: nem volt ott komoly konfliktus, csak mivel vele dolgozom legrégebb óta, kicsit elfáradt a kapcsolatunk. Akkor évekig nem is nagyon találkoztunk.

A honlapodon kint van egy régi Woodstock- és egy Neil Young-cikked, ennyire fontosak ezek neked?

Ezeket még régen írtam az Interpress Magazinba. Azt hiszem, elég színvonalasak és részletes tanulmányok lettek, és nem baj, ha elolvassák őket minél többen. Neil Youngot pedig baromira szeretem, és az értékéhez képest itthon nagyon kevesen ismerik.

A bécsi koncertjén ott voltál négy éve?

Nem, de nem is bánom. Bob Dylan is nagy idolom, őt pedig sajnos láttam a Kisstadionban. Természetesen felvételről rengeteg Neil Young-koncertet láttam, de a Bob Dylan-koncertnek az volt a tanulsága, hogy az ember ne akarja ledöntögetni a saját szobrait. Ahogy megjelent, ahogy önmaga paródiája volt, ahogy arról sem volt fogalma, hogy éppen hol van, az egész nagyon kiábrándító volt. Viszont ha az ember betesz egy dvd-t, ott a legjobb pillanatok vannak összegyűjtve.

Elég komoly honlapod van, pedig a te generációd nem nagy barátja az internetnek.

Én régi komputerhasználó vagyok és nagy szerelmem. Sőt, pár évig én komputergrafikusként is dolgoztam a nyolcvanas évek második felében, és több pénzt kerestem vele, mint addig a szövegírással összesen. Ez akkor volt, amikor a rockzene Magyarországon nemhogy padlón volt, de meg is halt. Akkor jöttek ezek az általam McDonald's zenének tartott, egyszeri fogyasztásra készült stílusok, amelyek olyan mértékben uralták a médiát, hogy elment a kedvem az egésztől. Felkérések voltak, de azt mondtam, hogy a szövegírásnak itt vége, eddig tartott. Akkor három évig nem írtam egyáltalán szöveget, hanem komputergrafikus voltam: angol-amerikai megrendelésre írtunk játékprogramokat, és én csináltam a háttérgrafikákat, és volt köztük, ami 98 százalékos értékelést kapott a külföldi magazinban. Talán ehhez is volt valamiféle tehetségem.

Még azért a "McDonald's zene" előtt volt a punk, a magyar underground meg az új hullám is, ezek hogy érintettek?

Az undergroundot mindig szerettem, a punkot, mint mozgalmat értettem, a zenei kifejezési formáit viszont már kevésbé szerettem. Az én nagy ellenségem, amire nagyon haragudtam, az a new wave volt, azzal ki lehetett volna kergetni a világból. Nekem úgy tűnt, hogy szándékosan küldenek fel olyan embereket a színpadra, akik színpadképtelenek, nem tudnak zenélni, sem pedig mozogni, a dalaik hallgathatatlanok, közölni pedig nem közölnek semmit. Én értem, hogy ez miért volt így: míg korábban csak szép embereket küldtek a színpadra, könnyen fogyasztható dalokkal, és erre jött ez a válasz, hogy mindennek az ellenkezője. De mindketten egy vadhajtás volt. Aztán nagyon sokukról mégis kiderült, hogy tudnak zenélni, ki is léptek ezek közül a keretek közül, és komoly karriert csináltak.

A zenének lett azóta egy olyan, rendkívül népszerű ága, amely lemondott nemcsak a szövegekről, de még a rendes hangszerekről is.

Hát akkor ez már nem a zenének egy szakasza, hanem az ifjúsági szórakoztatóiparé, úgyhogy én erről nem akarok beszélni, mert az nem az én fogalmaim szerinti zene.

Mindig inspirál a zene? Sosem érzed úgy, hogy minden, amit gondoltam a világról, már le van írva?

A zene mindig inspirál, és közben mindig azt gondolom, hogy minden, amit le lehetett írni a világról, az már le van írva. Én már legalább húsz éve minden egyes lemezhez úgy állok hozzá, hogy mondom a feleségemnek, hogy mama, én ezt nem fogom tudni megírni. Kész, vége, eddig tartott. Aztán csak megírom mindegyiket.

Olyan nem volt, hogy úgy érezted, hogy ezt a szöveget inkább te magad szeretnéd elénekelni?

Nem, mert én dalszövegíró vagyok, és nem szeretnék énekelni.

De hát a népszerűség az egy jó dolog. Nem véletlenül a Révész Öcsi vitte el a csajokat...

Nem mindig ő vitte el őket egyrészt, meg ez most már nem is szempont. Az a része meg a népszerűségnek sosem érdekelt, hogy nekem szebb húst adjon a hentes.

Ha most az összes számot végighallgatnánk, aminek te írtad a szövegét, akkor meddig kéne itt ülnünk?

Hát ha nem számítjuk a színházi munkákat, meg a nem fontos dolgokat, amik nem jelentek meg, akkor olyan ezer számról van szó, és ez átlag négy perccel számítva négyezer perc. Magamtól nem szoktam hallgatni őket, mert hallom így is épp eleget: rádióban, vagy akár házibuliban, sőt, néha kívülről hallottam, ahogy házibuliban régi magyar rockot is hallgatnak a fiatalok.

Ezt az április 27-i koncertet mi hozta létre?

'97-ben, a szövegírói pályám huszonöt éves évfordulóján megjelent a dalaimból egy válogatáslemez és egy könyv, amely az addigi szövegeim teljes gyűjteménye volt. Akkor merült fel először, hogy jó lenne csinálni ebből egy koncertet, és ez azóta is időnként előkerült, de soha nem lett belőle semmi, mert annyira gigantikus vállalkozás, hogy megvalósíthatatlannak tűnt. Aztán a Kersák Hugi most karácsonykor felvetette, hogy mi lenne, ha most megcsinálnánk, én meg ráhagytam, hiszen biztos voltam benne, hogy ebből sem lesz semmi. Ő viszont rendesen elkezdte szervezni és pillanatokon belül rá kellett jönnöm, hogy ezt most már nem tudom nem komolyan venni.

Neked van ezzel a koncerttel bármilyen dolgod?

Az volt a feltételem, hogy nekem semmi dolgom ne legyen vele. Eleve hülyén nézne ki - mintha látványosan magamnak adnék egy meglepetéstortát születésnapomra. De egyébként sincs semmi szervezési érzékem, ráadásul pénzügyekkel eszembe sem jutna foglalkozni, szóval nem is tudnék egy ilyen koncert szervezéséhez hozzájárulni. Szerencsére nem is kell, csak annyiban kérték a segítségem, hogy kiválasszuk, milyen dalok hangozzanak el és kiket szeretnék meghívni. Úgyhogy belevágtam.

Piramis tényleg nem lesz?

Nem, mert a tagok a 2006-os koncert után megállapodtak, hogy abban a felállásban többet nem lesz Piramis. Természetesen sajnálom ezt, és próbáltuk is összehozni. Beszélgettünk, de sajnos csak külön-külön: még odáig sem tudtunk eljutni, hogy legalább egyszer leüljünk együtt az egész zenekarral. A tagok mind boldogan jönnek, de együtt nem fognak színpadra állni. Úgyhogy máshogy kellett ezt megoldani, és akkor nem is kell, hogy mindenki jöjjön, mert akkor óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy miért nincs Piramis, ha mindenki ott van. Szóval Révész Sanyi nem lép fel, és Som Lajos sem, bár ő ott lesz a koncerten, színpadra is lép majd, de zenélni nem fog. Őt nem lehet kihagyni, mert ha Som Lajos nincs, akkor Horváth Attila sincs.

És ahhoz dohányosként mit szólsz, hogy most már nem lehet dohányozni a szórakozóhelyeken? Írhatnál egy jó számot arról, hogy cigizni sem lehet már.

Én ettől teljesen ki vagyok akadva. Szerintem nem fogok sehova se járni, mert ez nikotinfasizmus, ami itt folyik, és ez undorító. Rettenetesen fel tudom húzni magamat ezen, mert alapvető szabadságjogomat tiporják sárba. Katasztrófa az ilyen gondolkodás, hogy ezt meg merik engedni maguknak! Ez kifejezetten fasiszta törvény, nem tudok mást mondani. Abszolút egyet tudok érteni azzal, hogy ezt valamilyen formában szabályozzák, különítsék el azokat, akik nem szeretnek füstös helyen lenni, legyen a dohányzásnak egy kultúrája, ezeket mind támogatom. De ez nem azt jelenti, hogy akkor tiltsuk be a dohányzást. Arra meg nagyon kíváncsi leszek, hogy fogják tudni ezt a törvényt betarttatni.

Ha jól értjük, akkor bármelyik párt, amely programjába venné a dohányzás visszaállítását a szórakozóhelyeken, az a teljes támogatásodra számíthatna?

Ebben a kérdésben igen.