"Kopoltyúm van, mégis ember vagyok" - a Manoya a Quartnak

A Neo énekesnőjeként ismert Hodosi Enikő 2012 végén jelentette meg az első Manoya-lemezt (lelkes kritikánk itt olvasható). Az énekesnővel és producertársával, Lázár Tiborral beszélgettünk a férfi és női zenéről, a trendekről, a rádiókból hiányzó bátorságról és a hangok gyógyító hatásáról. (Lázár Tibor a Zagar dobosaként, illetve Occam nevű szólóprojektjéről is ismert.)

Szerintetek van olyan, hogy női zene? Ha igen, akkor a Manoya az?

Hodosi Enikő: Olyan biztos van, hogy egy dalban feminin vagy maszkulin energiák dominálnak. Ebből a szempontból a Manoya inkább feminin, még akkor is, ha történetesen egy férfi volt mellettem, aki segített a hangszerelésben és produceri munkákban. De hát zenéléskor az ember elsősorban a jobb agyféltekéjét, a kreatív, feminin részét használja. Kell a zenének, hogy a lélek domináljon benne, azaz lélegezzen. A szövegben már inkább felfedezhetőek férfiasan határozott, racionálisabb iránymutató gondolatok. Talán így áll be az egyensúly.

Lázár Tibor: Van zene, amiben van lélek és érzelem, és szerintem mindegy, hogy ezt nőinek vagy férfinek nevezzük. Az érzelmek kifejezése, főleg a pozitív érzelmeké évszázadokig nem volt férfi attribútum; de ma már egyre inkább az. De persze vannak olyan zenék, főleg Amerikában, amik inkább a lányoknak szólnak, őket szólítják meg; mi meg csak nézünk, hogy aranyosak, ahogy küszködnek a hangszerekkel, de hogy a szövegek miről szólhatnak, arról fogalmunk sincs - a lányoknak viszont nagyon sokat jelent. Ugyanígy vannak olyan zenekarok, amiket a fiúk meghallgatnak: "ez igen", a lányok meg csak néznek: "gratulálunk, srácok". De van a zenének olyan egyetemes mondanivalója, ami nemektől független, és engem inkább ez érdekel.

Azért gondolom inkább énekesnők inspiráltak.

Hodosi Enikő: Teljesen vegyesen. Szinte mindegy is, hogy nő vagy férfi énekel, utóbbival is tud nagyon érzelmes, nagyon "nőies" lenni a zene. Persze vannak olyan női előadók, akiknek nem is annyira a zenéje inspirál, csak legfeljebb egy-két album, egy-két dal; inkább az a vagányság, kiállás, az az érzelmi intelligencia, ami sugárzik az arcukról, kiszűrődik a zenéjükből. Ugyanígy műfajilag is nagyon vegyes az inspiráció; a komolyzene ugyanúgy, mint a könnyűzene. Mindketten szoktunk tartani magunknak komolyzenei magánórákat. Én inkább igazából táncolni szeretek ilyenekre; akkor nem gondolkodom, hogy hogyan lehetne komolyzenei lenyomatokat átültetni könnyűzenébe; inkább megpróbálom ezeket a testemmel leképezni.

Lázár Tibor: Én nem is szeretem ezt különválasztani. Ez is már óriási közhely kezd lenni, de egyre inkább érzem, hogy tényleg csak zene van, nincs könnyű- és komolyzene. Ezt kitalálták valamikor, amikor még lehet, hogy jobban volt értelme, de már egyre kevésbé látom a skatulyázás létjogosultságát. Vannak olyan zenék, amiket ötven év múlva úgy fognak emlegetni, mint most a komolyzenét; és én már ma is úgy hallgatom, mint egy klasszikus művet.

A lemez megszólalása trendektől független, vagyis nem igazán merül fel a kérdés, hogy egyáltalán trendi-e vagy sem. Közben meg azokban a zenekarokban, amikben játszotok, azért kell követnetek, hogy mik a trendek. Kellett valahogy függetleníteni magatokat ettől?

Hodosi Enikő: Nem, egyáltalán nem. Az igaz, hogy egy időben szándékosan távolt tartottam magam a kortárs zenétől: próbáltam kizárni azokat a hatásokat, amik az aktuális trendet képviselték, a havonta megjelenő világcsodákat. De persze hosszú távon ezt sem lehet csinálni, mert akkor csak homokba dugnám a fejem és azt mondanám, hogy na majd én megalkotok valami olyat, amit még senki nem csinált, és ezt természetesen nem lehet. Egyébként azt vettem észre magamon, hogy a gyerekkori hatások olyan nagy mértékben számítanak, hogy nagyon nehéz felülírni őket. Én a mai napig azokból táplálkozom, sokkal inkább, mint az éppen trendinek kikiálltott zenékből. Pedig azok között is van élvezhető, értékelhető produkció.

Lázár Tibor: Inkább a hangszerelésbe lehetne beleerőszakolni trendibb dolgokat, de az volt az alapelvem, hogy a dal hangulata és Enikő hangja legyen a meghatározó, azt lehet erősíteni, erre vagy arra vinni; de ha beleraktunk volna valamit csak azért, mert az éppen trendi, az lehet, hogy inkább elvett volna belőle. Még ha ki is vesszük azt a szempontot, hogy mennyire menő egy hangzás, akkor is borotvaélen táncolás, hogy minden működjön.

Hodosi Enikő: Ez inkább a remixek és remixerek feladata lehet. Nekik szinte elengedhetetlen a trendkövetés.

Egy kicsit meglepett, hogy több számotok is bekerült a rádióba.

Hodosi Enikő: Ez engem is meglepett. Főleg azért, mert ugye olyan világban élünk, ahol az ismerősökön, a megfelelő kapcsolatrendszereken nagyon sok múlik. Én azonban úgy voltam vele, hogy a Manoya induljon tiszta lappal, nulláról. Senkit nem kerestem meg és nem kértem meg semmire. Még a saját menedzserünk sem tudta sokáig, min dolgozom a Neo mellett, hogy mindjárt kész a Manoya szólóalbum. Ennek ellenére valahogy bekerült a Petőfi Rádióba egy-egy dalunk, a Rebirth, a Shine és most már egy harmadik dal is, és elég jó rotációt kaptak. Örültem neki.

Azért furcsa ez, mert túlságosan halknak tűnnek ezek a dalok a rádiós számok átlagához képest.

Lázár Tibor: "Műszakilag" nézve elég hangos a lemez, viszont nem harsány. Azért nehéz ilyen zenékkel bekerülni a rádiókba, mert félnek a rádiósok, hogy elkapcsolnak a hallgatók, mintha ezen múlna. Elég irreális dolgok döntenek a szerkesztőknél. Vannak olyan dalok, amik nem harsányak, nem követelik a figyelmet, mégis megszólítják az embereket. Sok olyan zene is van, amikről biztos, hogy nem kapcsolnának el, és mégis, egyszerűen nem játsszák őket. A bátorságot hiányolom leginkább a magyar rádiókból.

Hodosi Enikő: Sokan biztonsági játékot játszanak. Pedig nagy felelőssége van egy szerkesztőnek, ahogy az újságíróknak, kritikusoknak is, hogy hogyan formálják az emberek véleményét. Sokan vakon, válogatás nélkül követik és szeretik azokat a termékeket, amiket eléjük raknak, pedig a rádiós slágereken túl is léteznek zseniális számok, és egy nagyszínpadot soha nem látott zenekar is elképesztően tehetséges emberekből állhat. De a válogatás már megterhelő számunkra. És ez nem hiba, az emberek nagy része egyszerűen így működik. Nehéz megmondani objektíven, hogy egy dal, egy könyv azért lett felkapott, mert tényleg jó, tényleg értékes, vagy pedig azért gondoljuk jónak, mert felkapott és sikeres a maga nemében. Ezért mondom, hgy nagy felelősség ezt felülről koordinálni. Ha lenne egy objektív döntőbizottság...

Lázár Tibor: De ilyen nincs.

Hodosi Enikő: Igen, a zene önmagában szubjektív, persze. Végül is bármikor eltekerhető egy rádió adó vagy kikapcsolható a tévé...

Lázár Tibor: Az, ami mindenkinek jó, az mindig kompromisszum, nagyon ritkán különleges, újszerű, formabontó. A kompromisszumból mindig a középszer kerül ki győztesen. Azzal együtt, hogy vannak olyan nagy slágerek, örökzöldek, amiket ha meghallok, mindig örülök - de szerintem annak nincs értelme, hogy a rádiók nyolcvan százalékban ezt játsszák.

2011 végén beszélgettünk Tiborral, és akkor azt mondta, hogy a lemezhez "a dalok megvannak, nagyjából a hangszerelések is". Ehhez képest egy évre rá, 2012 végén jelent meg a lemez. Mi tartott ennyi ideig?

Lázár Tibor: Nem így kell megközelíteni, hanem úgy, hogy csak egy év telt el, és már meg is jelent a lemez! [nevet]

Hodosi Enikő: Főleg ahhoz képest, hogy mikor kezdtünk el beszélni arról, hogy ezt ketten megcsináljuk, mert ha rajtam múlik, én még évekig ülök a kis dalaimon. Sőt utána még elkezdünk együtt dolgozni az Occam-dalokon. Ez tehát egy hosszú folyamat volt, de nagyon kellett ez az egymásra hangolódás zeneileg és emberileg is, illetve az, hogy kitaláljuk azokat a metódusokat, amik működni tudnak közöttünk, vagy azokat a helyszíneket is, ahol jól érezzük magunkat zenélés közben, mert az sem mindegy. Úgyhogy választottunk egy egy négyzetméteres stúdiót, ahol nulla százalék oxigén van. [nevet] Kellenek az ilyen kihívások, a küzdelem nemesít...

Lázár Tibor: Azért nem a küzdelem volt a jellemző, elég ráérősek is voltunk. A finisben nem: amikor kitűztük, hogy mikor jelenik meg a lemez, akkor már dolgoztunk, mint az őrültek, de addig azért voltak egy-két hónapos szünetek is.

Hodosi Enikő: Persze, más ügyek is voltak, fesztiváloztunk, klippeztünk a zenekarainkkal, magánélet, család stb.

A lemez hangszerelése eléggé lecsupaszított. Volt olyan, hogy a munka során elburjánzott egy dal, aztán visszavagdostátok?

Lázár Tibor: Nagyon nagy kilengések nem voltak, egy kicsit hozzátettünk, egy kicsit elvettünk. Az előfordult, hogy írtam egyedül egy vonós hangszerelést, és Enikő azt mondta rá, hogy jó, csak egy szimfóniát csináltam belőle.

Hodosi Enikő: Nem is a szimfónia zavart, hanem ha nagyon más lett, mint, amit én belülről hallottam, amikor kitaláltam a dalt. Nem mindig hangolódunk azonnal össze, ugyanakkor nagyon örültem, amikor Tibi előállt egy-egy olyan ötlettel, amire én épp nem gondoltam. Például a Holy Drugs című dalban az ő ötlete volt, hogy legyen benne egy tuba, ami a maga telt, karakterisztikus hangján végigfúj egy dallamot, és azonnal más irányba tereli a szám hangulatát, mint egy hagyományos hangszerelés esetén.

Lázár Tibor: Inkább a hangsúlyokban voltak különbségek. Én például azt gondoltam az előbb említett dalban, hogy na itt bejön a refrén, akkor kell egy ilyen nagy vonós kar - aztán Enikő azt mondta, hogy de ez nem a refrén, ez a B rész. "De ez nem lehet a B rész, ez a szám csúcspontja." Ezen elvitatkoztunk, aztán kivettünk három-négy hangot, és úgy már jó is lett. Vagy: "Tibi, vedd ki ezeket a puttyogásokat, olyan idegesítő." "Nem veszem ki, ettől jó." De szerencsére odáig azért nem fajult a dolog, mint amikor a zenekar feljátssza a szólamait, aztán Axl Rose egyedül bemegy a stúdióba énekelni...

Hodosi Enikő: És utána olyan jó kibékülni. "Legyen az, amit te akarsz!" "Nem, az legyen, amit te akarsz!" [nevet] Egyébként több szempontból is szerencsés párosítás a miénk. Én megírom a kis dalaimat, és tényleg bármi lehet belőlük. Kiindulhatok például egy country- vagy bluesszerű alapötletből, amit megmutatok valakinek, aki más zenei háttérrel rendelkezik, mást hall bele. Ez kicsit olyan, mintha egy álmomat mesélném el, és neki ugye fogalma sincs, hogy a főszereplő személye kire utal, az esemény miben gyökerezik, nekem miért fontos, de éppen ezért tud objektívebben rálátni és rávezetni engem a megfejtésre. Teljesen más rálátása van, ettől lesz olyan érdekes.

Lehet azért mondani, hogy a tiéd volt a végső szó? A Manoya a te zenekarod, vagy zenekar egyáltalán?

Hodosi Enikő: Az alapfelállás ez, de Tibi azért eléggé...

Lázár Tibor: Ne kímélj, mondd nyugodtan!

Hodosi Enikő: Most az "erőszakos" helyett keresek egy másik szót, mert az azért nem vagy...

Lázár Tibor: Van olyan, amikor nem engedek dolgokból. Ha valamiben nagyon hiszek, akkor nincs pardon. Ezért nehéz kérdés, hogy ki mondja ki a végső szót. Enikőnek végül muszáj azt mondania, hogy jó; ha neki nem tetszene, az nagy baj lenne. De volt olyan, hogy nagyon mást akart és "behisztiztem". Meggyőződésem volt, hogy az úgy jó, és aztán kisvártatva belátta ő is.

Hodosi Enikő: A zenélés nemcsak a zenéről szól és nemcsak arról, hogy magunkból kiadjuk, ami érlelődik bennünk. Egy ilyen együttműködés olyan jellemfejlődés és önismeret lehetőségét hordozza magában, mint amikor az ember megoldandó feladatokkal teli párkapcsolatban él. Én egy idő után megtanultam örülni a kis konfliktusoknak is.

Lázár Tibor: És azért alapvetően rengeteg dologban egyetértettünk, és teljesen természetesen született a hangszerelések 90 százaléka. Csak azt elmesélni, hogy én elkezdtem az egyik szintidallamot, Enikő pedig befejezte, vagy fordítva, az nem annyira érdekes.

Hodosi Enikő: Sokszor olyan varázslatos dolgok születtek, hogy csak egymásra néztük, hogy hú, ez de jó. És az ilyen pillanatok minden nehézséget megérnek. Az mindegy is, hogy más majd mit szól hozzá, mi akkor szerénytelenül azt érezzük, hogy hú, ez zseniális. [nevet]

A Manoya hamarosan a lemezbemutató koncertet fog tartani (február 2-án a Trafóban, részletek itt). Ezután elkezdtek úgy működni, mint egy rendes együttes, lesz turné, új lemez stb.?

Hodosi Enikő: Az elsődleges szempont az volt, hogy ha már megszületgettek ezek a dalok, akkor valahogy felöltöztessük őket, ne tartsam meg őket magamnak. A lemezbemutató koncert nem a végállomása a történetnek; megpróbáljuk egy hosszabb-rövidebb, nem túlzásba vitt turné formájában bemutatni a dalokat. Nem havonta ötször-hatszor, inkább a "néha a kevesebb több" elv alapján próbálunk olyan atmoszférát teremteni egy-egy koncerten, olyan embereket összeszedni, olyan hangulatokat behívni, amiket közvetíteni akarunk. Ez nem az a zene, amit bárhol el lehet sütni és bárkire rá lehet erőltetni. Lesz majd új lemez is, nagyon sok dal van már a tarsolyomban, de most tudni kell hátradőlni, nagy lélegzetet venni. Ez a lemez egy életszakasz, majd meglátjuk, mi lesz utána. Nagyjából egy hónapja állt össze az élő zenekar. Ez sem a szokványos történet. A dalokból kiindulva ketten raktuk össze az egész lemezt, és utána választottuk ki azokat, akikről úgy éreztük, hogy emberileg és zeneileg is hozzá tudnak tenni, tudnak ezzel azonosulni. Nagyon jó kis csapat lett szerintem, nagyon várom, hogy menjünk együtt ide-oda. A Neóval is azok voltak a legjobb élmények, amikor úgy éreztem magam, mint egy osztálykiránduláson. Megyünk a buszban, és mindenki mer gyerek lenni, mintha nem is azért mennénk, hogy ott majd kiálljunk és megmutassuk magunkat, hanem maga az út a lényeg, a játék és az összhang. Ezt itt is szeretném érezni.

A borítón egy vízalatti kép látható. Mostanában ez sok helyen előkerül a zenében, de általában valamiféleképpen elmosott hangzást jelöl a vízalattiság, és ez a lemez éppen ellenkezőleg, nagyon is tiszta, tisztán szól.

Hodosi Enikő: Ez megint az én furcsa ötletem volt. Illetve először Tibi mutatott egy képet, amin egy vízzel elárasztott szobában lebegett egy nő, az indított el. Már nagyon régóta szerettem volna vízalatti fotókat készíteni, nem feltétlenül magamról vagy korallokról és murénákról. [nevet] Egyszerűen az egy más dimenzió, az ember tudja, hogy ha víz alá merül, akkor egy olyan különös közegbe kerül, ami sűrűbb, mint a levegő, mégis súlytalanul lebeghet. Nagyon sokat álmodtam olyat, hogy a vízben úszom és nem kell felmennem levegőért, mert kopoltyúm van, de mégis ember vagyok. [nevet] És ugye a víz az a közeg, ami a tudatalatti érzelmeket szimbolizálja. Ez is közös a vízalattiságban és a dalaimban. És egyébként meg nemrég volt szerencsém megismerkedni a névrokonommal, Hodosy Enikővel, aki úgy mutatkozott be, hogy "Szia, te vagy a Hodosi Enikő?" "Igen, és te?"" "Hát, én is!" [nevet] Ő egészen véletlenül a MOME-n tanult fotózást, és kiderült, hogy neki is évek óta vágya, hogy víz alatt készíthessen fotókat valakiről. Összetettük a kezünket, hogy itt a lehetőség. Úgyhogy belemerültünk ketten ebbe a projektbe, szó szerint. [nevet]

A hanggyógyászattal is foglalkozol. Ennek van köze a lemezhez?

Hodosi Enikő: Természetesen van, de annak idején, amikor erről többet beszéltem, sokkal nagyobb szerepet szántam a lemezen a hanggyógyászatnak. Aztán ebben is kompromisszumot kellett kötnünk Tibivel. Ő úgy érezte, hogy kevernénk a szezont a fazonnal, kevernénk két stílust, ami lehet, hogy a dalok kárára menne. Ezért azt a köztes megoldást választottuk, hogy olyan eszközöket tettünk bele, amik elfértek erőltetés nélkül, amiktől nem fogja egy popzenét szerető ember azt mondani, hogy "úristen, mi ez, mit mantrázik ez, mi az a hangtál meg ezek a furcsa, néha disszonáns szólamok" - amiknek egyébként mind van valami jelentősége. Abban igaza volt Tibornak, hogy ismerünk olyan zenéket, ahol a szerzők egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy mi hogyan működik, hogyan hatnak a rezgések a lelkünkre, az emberi testre, a szerveinkre stb., és mégis mindenki felvidul és jól érzi magát tőlük. Ez tényleg nagyon fontos szempont, hogy ez legyen a fejünkben, amikor bármit alkotunk. Ha csinálunk valamit, az átveszi a mi attitűdünket, rezgéseinket. A gondolatainkat, érzéseinket materializáljuk abban, amit készítünk, és ezért nagyon fontos, hogy éppen milyen lelkiállapotban vagyunk, mi az, amit tovább szeretnénk adni. Azt is tervezzük, hogy készítünk majd egy egyértelműbben meditációs változatot a lemezből, ahol fordítva indulunk el: nem a kész dalokból kiindulva jutunk el valami relaxáló, szerintem sokszor megnyugtató hangulathoz, hanem a rezgésszámokhoz tartozó fizikai hatásmechanizmusokra építünk rá dallamokat. Ez egyébként mára már egy vizsgálható, bizonyítható, empirikus metafizikai tudományág, ami alkalmas arra, hogy végigpásztázzuk és gyógyítsuk vele az összes emberi szervet.

Lázár Tibor: A zenének amúgy is van gyógyító hatása, és sokszor azt éreztem, hogy a dal már eleve így működik, és ha még direkt rakunk még bele ilyen elemeket, az már erőltetett lenne. Mert maga az attitűd az, ami megnyugtató vagy akár gyógyító. Érdekes, hogy én is egyre jobban kezdek hinni például a szavak erejében. Most kezdtem el figyelni, hogy mi a szövege azoknak a daloknak, amik már 15 éve a kedvenceim. És kiderült, hogy akkor is átjött az üzenet, ha nem figyeltem a szövegre - mert én nem szoktam, nekem az is csak egy hangszer.

Láttátok azt az angol nyelvű kommentet az iTuneson a Rebirth alatt, hogy "az ilyen dalok meggyógyíthatnák a világot"?

Hodosi Enikő: Nem láttuk! Ez azért csodálatos, hogy így hat, mert már nem is igazán kommunikáltuk ezt; az utóbbi egy-két évben én nem nagyon beszéltem erről, hogy van bennem egy ilyen szándék is. Mégis, közvetlenül a lemezmegjelenés után, amikor száz darab cd-t szabadáras vásárra bocsátottam, rengeteg olyan visszajelzés érkezett, hogy mélyen megérinti az embereket ez a zene, és van, akit megríkat, mások pedig könnyűnek érzik magukat, és ki sem veszik a lemezjátszóból. Mondanom sem kell, hogy ettől persze úgy éreztem: már bőven megtörtént az, amiért az ember mégiscsak megosztásra érdemesnek ítéli a kis műveit. Úgy látszik, hogy nagyon szépen teszik a dolgukat ezek a dalok. Én büszke is vagyok rájuk.