Srácok, hozzatok egy kiló kenyeret! - Lugosi László a Quartnak

Lugosi László a Beatrice gitárosaként írta be magát a magyar rock történelemkönyvébe, a legsikeresebb időszakban volt a zenekar tagja, ahonnét azonban bő két évtizede kilépett. Azóta keveset hallani róla, és csak a Beatrice ünnepi koncertjein tűnt föl egy-egy fellépés erejéig. Mit csinál most, és mit csinált a húsz év alatt? Ott lesz-e a Beatrice 35. születésnapján? Zavarja-e, hogy ezzel a névvel nem ő az egyetlen?

Nemrég hirdetésben kerestél zenészeket egy új zenekarhoz, eredményes volt a felhívásod?

Igen, sokan jelentkeztek, csak van bennem egy olyan, hogy jobb lenne, ha pesti lenne az illető, és ne kerüljön sokba a próbák miatti utazgatás. Én ugyanis egy maximalista barom vagyok, egy héten legalább ötször kell szerintem próbálni, és nem vagyok a híve annak a módszernek, amit a mai srácok csinálnak, vagyis hogy interneten küldözgetik egymásnak a zenéket, és két nappal később már játszanak is. Egy három-négy tagú zenekart szeretnék összehozni, és csak a dobost szeretném, ha fiatal lenne - egy basszusgitáros barátom van egyébként, benne bízom, de a többieket még keresem. Van két-három olyan fiatal srác, aki nagyon jó. Egyébként én elköltözöm Pestről, ha a helyzet megköveteli, elalszom a próbahelyen is, aludtam én mikrobuszban elég sokat. A Barkas nagyon hideg tud lenni éjszaka!

Mikor zenéltél utoljára zenekarban?

Hát, elég régen. '92-ben szálltam ki a Beatricéből, és utána még játszottam egy Hard Légió nevű zenekarban, ahol megjött az önbizalmam, mert három olyan fiatal sráccal dolgoztam, akikről nem hittem volna, hogy jó zenészek lesznek: két kőműves meg egy kéményseprő. De mégis nagyon jól muzsikáltunk, miután azt mondtam nekik, hogy adjatok egy hónapot, amikor azt csináljátok, amit én mondok. Engem feltöltött, hogy pedagógusként is helytálltam, meg egyébként is, már az első évben komoly közönségek előtt játszottunk, ilyen AC/DC-s stílusú, de saját dalokat. Volt viszont ott egy srác, akit nehezen lehetett kezelni: hiába volt baromi tehetséges, mindig az asztal alól kellett kiszedni a koncert előtt, én meg végül elfáradtam ebben, és onnantól már csak alkalmanként játszottam. Például a Szeparéban a Zöld Pardon mellett, de ott már nem ment, aminek pszichés okai voltak, kijöttem a gyakorlatból, elszoktam már addigra a hangerőtől és a színpadtól.

Mivel foglalkoztál akkor az elmúlt években?

Kerestem munkát. Volt, amikor fát raktam, aztán lambériát gyártottam, dolgoztam hangszerkészítőként, templomi orgonákat raktam össze, és betársultam egy hangszerüzletbe is, de ott is egy idő után többe került a leves, mint a hús. Sokszor meg is kaptam, hogy maga már öreg. Végül azt mondtam, hogy jó, akkor hazamegyek nyugdíjasnak, mert én nem vagyok hajlandó melózni tovább. Tudjátok, ha az ember nem azt csinálja, amire született, akkor azt nem csinálja jól. Én a végzettségemet tekintve asztalos vagyok egyébként, ezt a hangszerkészítés idején kaptam, és itthon meg is javítgatok sok mindent, de azért ezt iparszerűen nem akarom csinálni. Főleg, hogy naponta gyakorolnom kell négy-hat órát, ami nem olyan, hogy csak úgy abbahagyom, hanem ez egy vénás ügy, egy szerelem.

Hogyan fogadta a családod, hogy nem zenélsz, és nem is dolgozol?

Én megbeszéltem ezt velük, és hosszú ideig nem is volt ebből gond. Csak ahogy múltak az évek, egyre drágább lett minden, a fizetések maradtak egy helyben, vagy akár még csökkentek is, mint a feleségemé, ráadásul négy gyerekem van, akik közül hárman még itt laknak velünk. Ha igazságos akarok lenni, akkor szégyellem is a pofámat, és be van fogva itthon, mert tényleg úgy van, hogy srácok, hozzatok egy kiló kenyeret, mert nincs egy fillérem sem. Jogdíjat májusban szoktam kapni, de minden évben egyre kevesebb: most olyan kétszázezer forint körüli összegre számítok, pedig egy időben volt az egymillió is. Egyébként sincs olyan sok dal, amit én szereztem.

Szerinted melyik időszak volt a legsikeresebb az életedben?

Megmondom őszintén, én csaknem húsz évig szinte teljesen el voltam szigetelve, és nem nagyon találkoztam más emberekkel, de most már fenn vagyok a Facebookon, gyorsan megtanultam használni. Ott pedig rengetegen megtalálnak, és csak jó szavakat kapok. Miután kiszálltam a Beatricéből, volt egy nagyon rossz, hároméves időszak, amikor nagyon magam alatt voltam, és akkor mindig azzal vigasztaltam magam, hogy remélem, azért letettem valamit az asztalra. Részese voltam a Beatrice sikerének. Ehhez képest sose mondott nekem senki semmit, maximum a Nagy Ferótól megkaptam, hogy figyeljek már oda. Csak most találkozom ezekkel a visszajelzésekkel, amiktől néha könnybe lábad a szemem. Még a Tátrai Tibusz is azt mondja, hogy amióta ismer, követi a munkásságomat.

De miért is kellett neked kiszállnod a Beatricéből?

Röviden azért, mert elfáradtam, nagyon nagy volt a hajtás abban az időszakban. Én 78-tól '92-ig játszottam ott, de közben ugye volt egy többéves szünet. Az első időszakban ráadásul végig tiltottak minket, és amikor '81-ben feloszlottunk, akkor az azért volt, mert gyakorlatilag mindenhonnét ki voltunk tiltva. Akkor elmentem a Dinamitba, pedig hívtak az Eddába is. A Dinamitban egy évig játszottam, de nem volt egy túl jó időszak nekem. Én zöldfülű voltam hozzájuk képest, ők öreg profik voltak hozzám képest, és volt köztük valami feszültség, amit én megéreztem, és sokat is hibáztam. Az a zene nem olyan volt, amit én a Beatricében játszottam, ahol ráadásul a Miklóska Lajos engem a szárnyai alá vett, és nagyon sokat tanultam is tőle. A Lajossal ma is jó barátságban vagyok, de ritkán találkozunk.

És amikor '92-ben kiszálltál, nem is kerestek más zenekarokba?

Dehogynem, többen is, de mindenkinek nemet mondtam. Akkor volt egy időszak, amikor azt se tudtam, ki vagyok. Mellbe vágott, hogy tévéstábok kerestek, hogy mi lesz most a Beatricével, én meg olyan boldog voltam, hogy ezután majd így lesz, meg úgy lesz. Hát nem lett úgy, mert közben valójában nem volt kedvem hozzá, nem voltam képes a zenélésre gondolni. Közben szép sorjában születtek a gyerekek, és olyan dolgok történtek, hogy eszembe se juthatott ez. Akkor annak a háznak a lépcsőházát takarítottam, ahol laktunk.

Néha azért még játszottál a különböző jubileumi Beatrice-koncerteken. Márciusban jön a 35. születésnapi koncert, azon ott leszel?

Nem megyek el, pont a korábbiak miatt. Amennyire anyám helyett apám volt ez a zenekar, annyira kiábrándultam belőle, pedig én mindent megtettem, ami tőlem tellett. Nincs kedvem vitatkozni, hogy én mennyit érek, és elmenni szarért-húgyért játszani a születésnapon. Akkor inkább nem megyek. Ahányszor eddig elmentem, annyiszor éreztem megalázva magam. Most ráadásul az is felspannolt kicsit, hogy mások segítségével most felértékeltem magam. Szóval nem tagadom meg a múltam, ott voltam, játszottam, és pontosan tisztában vagyok vele, hogy mennyit köszönhet nekem a Nagy Feró ebben a történetben, pedig nem vagyok beképzelt.

Hogy kerültél annak idején vendéglátósként a Beatricébe?

Mi a Miklóskával a Rákettő nevű zenekarral játszottunk. Sose felejtem el, hogy egy szilveszteri bulin játszottunk épp, és arra leszek figyelmes, hogy elkezd előttem táncolni a Bitskey Tibor, méghozzá egy gyönyörű szőke csajjal. Akkor pillanatok alatt meg tudtam tanulni huszonöt új számot. És az egyik ilyen bulin jelentette be nekem a Miklóska, hogy szólt neki a Nagy Feró, ő pedig menne át a Beatricébe. Erre kértem, hogy ha még nincs nekik szólógitárosuk, ajánljon már be a Ferónak. És pár nappal később már mentem is meghallgatásra. Kaptam három dalt, hogy tanuljam meg, amiből kettő megvolt, de a harmadik egy baromi nehéz nóta volt, és nem tudtam megcsinálni. Azt a kettőt azért eljátszottam, ő meg fikázott eléggé, úgyhogy gondoltam, ez ennyi volt. De aztán csak ott maradtam, megpróbáltuk, hogy játszom együtt a többiekkel, és végül csak ott ragadtam. És akkor egyszer csak szólt a Feró, hogy ha nem szólal meg úgy a gitárom, mint a Fischer Lacié, aki előttem játszott ott, akkor repülök. A Fischernek valami szuper Gibsonja volt, én meg vettem egy új gitárt, amit szétszedtem, és beraktam a pickup alá két csappantyú mágnest az ajtóból, és olyan keményen szólt a gitárom, hogy csak na.

A saját zenekaroddal, ha összejön, mi lesz a cél?

Először az, hogy jöjjön össze az a társaság, amelyiknek meg tudom mondani, hogy merre hány méter. Végigjártam a lépcsőt, pontosan tudom, mi kell ahhoz, hogy sikeres legyen egy zenekar. Heti öt próbából, maximalista hozzáállásból és a zenészek külső inspirációiból én valami nagyon jó dolgot össze tudok hozni, pláne, ha olyan emberek kerülnek egymás mellé, akik szintén tudják, hogy mitől döglik a légy, akkor közösen tudunk valami olyasmit csinálni, ami nem olyan, mint a többi. Mert Magyarországon ma egy csomó egyforma zenekar van, egyik olyan, mint a másik. Én nem akarok beleragadni abba, amit most csinál a P. Mobil vagy éppen a Dinamit.

De miért ragaszkodsz a rockhoz? Más műfajban nem lenne több esély?

Nem ragaszkodok én semmihez, mindenféle zenét csinálok, de úgyis rockzene lesz belőle. Így működik a dolog. A Miklóska Lajos vezetett rá arra, hogy mindenféle zenét kell hallgatni, és majd leszűrődik bennem, aminek kell. Bennem nincs semmi bosszúvágy, de úgy érzem, hogy nem feltétlenül érdemlem meg én azt, amiben most vagyok. De azt is tudom, hogy ez a zenekarosdi sem megy egyik pillanatról a másikra. Én bízom benne, hogy tudok olyan zenét csinálni, amit mások is szeretni fognak: én írtam a Nagyvárosi farkast, a Meditációt, az Utálom a XX. századot is az enyém. Valószínűleg azért is szeretnek az emberek, mert magyar örökségű zenét játszom: apám például kántor volt. Alsónémediben nőttem föl, vidéki csákó vagyok. De tényleg nem vagyok bigott rockzenész: tudtam Stevie Wonder-es zenét is csinálni, vagy kicsit Earth Wind & Fire-ös zenét, vagy akár Panterásat is. Rengeteg ilyen kísérletem van itthon, aztán elrakom őket későbbre. Egy biztos, én sztenderdeket nem fogok játszani, mert kifejezetten gyűlölöm a tradicionális bluest.

Mondtad, hogy volt egy különösen rossz időszakod, akkor mi történt pontosan?

Ez akkor volt, amikor a hangszerboltot csináltam. Az volt az én agyelhagyásom: naponta megittam egy üveg Chevalier konyakot. Akkor még 1190 forintba került egy üveg, és nagyon finom, a legjobb brandyk egyike. Az alkoholt ugye meg lehet szokni, de hála istennek megijedtem ettől az állapottól, meg nagyon kötekedős is lettem tőle, úgyhogy egy nap azt mondtam, hogy itt a vége, befejeztem. Nem lettem alkoholista szerencsére, tehát ez nem volt olyan nagy erőfeszítés, viszont a cigiről például nem tudnék leszokni. Azóta, hogy abbahagytam a piálást, szeretet és béke van itthon, hála istennek, nem vagyunk veszekedősek. Már mindenen túl vagyunk.

Koncertre nem szoktál járni?

Nem. Fáj nekem az, hogy más fent lehet a színpadon, én meg nem. Utoljára a Beatricével játszottam a PeCsában talán két éve, mielőtt eldöntöttem volna, hogy ez nem kell többet. Nem bírom már a bunkóságot elviselni.

Vendéglátózni sem akarsz?

Már nem. Én vendéglátózással kezdtem, mielőtt a Beatricébe kerültem. Rengeteg helyen játszottam vidéken. Eljátszottam én mindent akkoriban, amit kértek. Soha nem felejtem el, amikor egy csávó Ócsán beleköpött a tenyerébe, és úgy ragasztotta fel a papír ötvenest a homlokomra, ott folyt le a nyál két oldalt. Minden megvolt, amin tudom, hogy már túl kellett lennem.

Ha kiírtad volna, hogy Lugosi László, gitártanítás, az nem működött volna?

Nem tudok tanítani. Próbáltam pedig, de nincs hozzá türelmem. Meg azt se tudnám megmondani, hogy mondjuk egy kisgyerektől mennyi pénzt kérnék. Az más, mint amikor fiatal emberekkel kellett dolgozni, mint a Hard Légióban volt, nem pedig gyerekekkel. Ez volt az az egy hónapos kérés, amikor azt kellett csinálniuk, amit mondtam. De én azt el se tudom képzelni, hogy itthon ülök, és jönnek a tanítványok. Én egyébként saját magamat képeztem ki, nem vagyok egy kottabajnok. Van jó hallásom, ízlésem, és szorgalmas voltam. De erre egyébként büszke is vagyok.

És ki az, aki jó szerinted?

Külföldiek közül Steve Vai a király, meg Jeff Becket is szeretem, vele egy napon is születtünk, csak ő idősebb. Újabb zenekarok közül a Pantera, a Rage Against The Machine, a Faith No More, a System Of A Down - hú, de jók! Meg van más is, de azoknak nem tudom már megjegyezni a nevét. De Magyarország is tele van jó gitárosokkal: ugye Tátrai Tibor a legjobb, de aztán ott van még Madarász Gábor, a Mohai Tamás, a László Attila, a Maróthy Zoli mind-mind nagyon jók.

Viszont rossz neved van, mert elég sok Lugosi Laci van.

Igen, de inkább mondjuk úgy, hogy sok lett. [nevet] Amikor először találkoztam a Lugossy Lacával a Bizottságból, és mondta, hogy valamelyikünknek meg kéne változtatnia a nevét, akkor azt válaszoltam, hogy az a valaki te leszel, hiszen a Bizottság azért jóval utánunk jött. Így lett belőle feLugossy. Amúgy a Bizottság pont jó volt úgy, ahogy volt. Aztán akkor már volt a Lugossy László nevű filmrendező is. Engem folyton kérdeztek, hogy hány s, hány ipszilon, mindig mondtam, hogy egy s, egy i. Bár sokszor megkaptam az ipszilont, de én magam nem úgy írtam sosem. És a fotós Lugosi "Lugó" Lászlóval sem zavarjuk egymás köreit, pedig engem is Lugónak becéznek.