A kosz nem ragad, nem bűzlik - a Nick Cave And The Bad Seeds új lemeze

Nick Cave és a Bad Seeds tizenötödik lemezén ott van az olcsó motelek neonfénye, de nincsenek garázsrockos túlzások - sem bajusz.

Nick Cave And The Bad SeedsBad Seed Ltd.2013

Valamikor a kilencvenes évek közepén anyukám Kiskegyed magazinjában találtam egy cikket Nick Cave-ről, és az újságírói fordításnak köszönhetően megtudtam, ennek a számomra teljesen ismeretlen ausztrál palinak van egy zenekara, amit úgy neveznek, hogy Rossz Ondósejtek. Csak annyit éreztem, akármit is jelentsen ez, nagyon izgin hangzik! Mégis közel egy évtizednek kellett eztán eltelnie ahhoz, hogy a Where The Wild Roses Grow-n túl is foglalkoztatni kezdjen Cave. Cserébe viszont a fél egyetemet elkötelezett Bad Seeds-rajongóként jártam ki, és PJ Harvey-t sokáig csakis azért nem voltam hajlandó nemcsak hogy komolyan, de egyáltalán számításba sem venni, mert a Henry Lee és a mögötte lévő, addigra egyébként már régen a múltba vesző szerelmi viszony sajnos féltékennyé tett. Tulajdonképpen a keményvonalasságot is csak azért nem vállalhatom el, mert az én kiinduló és aztán viszonyítási alapoknak meg is maradó albumaim a nullás évek első feléből valók, vagyis elsősorban mindig is a zenekar ún. nyálas korszakáért voltam odáig. Azért a No More Shall We Partért (2001) és Abbatoir Blues/Lyre Of Orpheusért (2004), amiknek a korai időszak, vagy a Birthday Party, pláne a Boys Next Door elődzenekarok összevisszaságához és fékek nélküli nyerseségéhez nyilván nem sok közük van - mégis ugyanúgy esszenciálisan Bad Seeds-cuccok, mint a nyolcvanas évek hőskorszakának vagy a kilencvenes évek nagy sikeralbumainak számai.

Mert ugyan Nick Cave-ék az elmúlt harminc évben sokszor váltottak éles kanyarokat, megmozdulásaiknak egy eleme mindig állandó maradt: a pózolás és túlpózolás, a végletes manírosságra való hajlam, ami a frontembert egyszerre tette és teszi könnyen ikonizálható és/vagy azonnal ellenszenvessé váló alakká. Mindez nemcsak színpadiasság, de egyben a rámutatás is, hogy ez színpadiasság; magasba emelt irónia, ami sokszor már inkább tűnhetett önmagát túl komolyan vevésnek, mintsem szereptávolításnak. Mindegy, miben, a lényeg a gesztusok felnagyítása: akár a sötét történetmesélésben, a bibliai példabeszédekben, akár csak azzal, ahogyan táncolás közben Cave felsőteste és a lábai látványosan nincsenek szinkronban egymással. Ha pedig az énekes szerelmes volt, a giccs határait feszegette és élcelődött rajta - hogy aztán néhány évvel később azért azt is megmutassa, egy ugyanolyan színpadon elnagyolt gesztusok nélkül, szimplán csak tök szépen is lehet szerelmet vallani.

A keresetlenségével genya történetmesélő (akit aztán Cave a Jesse Jamesben is életre keltett) helyébe a Boatman's Call-lal (1997) egy egyrészt önmagára koncentráló, másrészt a világot inkább csak egy kis ablakon keresztül néző, és az azon át látottakon háborgó megfigyelő váltotta fel. Az így született lemezeket nyilván el lehet intézni azzal, hogy zongorás fejvakarások és köldökpiszkálások, de ha csak a No More Shall We Partot nézzük (2001), van rajta egy Fifteen Feet Of Pure White Snow és egy As I Sat Sadly By Her Side, amikhez nemcsak baromi klasszul felkavaró klipek készültek (előbbit a Quart is nagyon szerette), de annak is bizonyítékai, hogy ahhoz, hogy egy Bad Seeds-anyag erős és dinamikus legyen, nem feltétlenül muszáj gyilkosságról énekelni. Az is elég, ha valami, mondjuk egy irtó vastag hóréteg nehezedik rád, és ennek a súlyával a mellkasodon próbálsz meg kiabálni.

Ehhez képest nem is a Nocturamával (2003), hanem a 2004-es dupla albummal jött az újabb elmozdulás. A túlzás itt is megvolt, gospelkórusokkal, emelkedettséggel, ám mégsem zavarba ejtő pátosszal. És bár az Abbatoir Blues/The Lyre Of Orpheus tele volt sok szomorkodással is, úgy hatott, mint a sokáig benntartott levegő után a megállíthatatlan kiszakadás. Ezzel egészen új dolog is érkezett: valami optimizmusféleség, vagy inkább valami olyan várakozás, amiben maga a várakozás a legjobb rész. Szóval valami, ami szerint például a szerelem akár még klassz is lehet, és nem kell mindenképpen gyászjelentéssel vagy börtönnel végződnie.

2007-ben aztán nemcsak a sok fejtörést okozó bajusz jelent meg a Bad Seeds életében, hanem a zenekar felének új mellékprojektje, a Grinderman is. Méghozzá nagyon erőszakosan, a bemutatkozó lemez már az első dalával olyan mocskosan rúgott beléd, hogy nehéz elképzelni, hogy pár éve ugyanennek a nagypofájú frontembernek a hangját még templomi kórusok támogatták a háttérből. A baltával kifaragott rockzenekar attitűdje pedig aztán a következő, azaz a tizennegyedik Bad Seeds-lemezre, a Dig, Lazarus, Dig!!!-re (2008) is ráragadt, és ugyan került a lemezre visszafogottságában szuper Midnight Man is, ez az album újra velejéig a ripacskodásokról, ezúttal a férfias témák túlhangsúlyozásáról szólt.

Nick Cave és felesége, Susie Bick az új lemez borítóján

A Grinderman egy újabb lemez után szétment, most úgy tűnik, ismét összeáll, a Bad Seeds történetében azonban történt valami más is. Blixa Bargeld 2003-es kilépése után 2009-ben ugyanis ismét új időszámítás lépett életbe a zenekarban, így a most megjelent Push The Sky Away lett az első olyan lemez, amit már az alapítótag Mick Harvey gitárjai nélkül vettek fel. Ami nem változott, hogy Cave jócskán ötvenen túl is még mindig, hát, elég szexisen nagyon vékony, és igaz, hogy talán lassan már tényleg át kell fésülnie a tincseket a feje egyik oldaláról a másikra, de azért a haja is tulajdonképpen olyan, mint volt nemcsak 5, de 15 vagy 25 éve is.

A stricis bajusszal együtt azonban a Dig, Lazarus, Dig!!! magasba emelt pszichedelikus és garázsrockos túlzásai is eltűntek. Az olcsó motelek neonfénye átmenekült, de amíg az előző lemezen a kosz ragacsos volt és ontotta magából a bűzt, a Push The Sky Away piszka már visszafordíthatatlanul rád száradt: a kellemetlen szagok rég nem is ütnek át rajta.

A két klipesített dal, a We No Who U R és a Jubilee Street mellett azonban nehéz kiemelhető pontokat találni a lemezen. Mintha csak valami súlyos hangulatot adna, nem pedig a saját talpukon is megálló dalokat, amik amúgy nyugtalanítanak is. És bár a filmzenés összevetés olcsó hasonlat, de nem lehet nem elsütni, főleg, hogy Warren Ellis hegedűinek ilyen hangsúlyos szerep eddig inkább a Cave-vel közös tényleges filmzenéken jtutott, például az egyébként is csodálatos Jesse Jamest még fantasztikusabbá tevő számokban. Azzal a különbséggel nyilván, hogy a Push The Sky Awayen ének is van - és sokszor bizony pont itt kezdődik a gond. Elkezdődik egy tök jó dallam, egy klassz hangszereléssel kiválasztott téma, menőn nyugtalanító dobok a háttérben, hú, ez szuper, még akármi is lehet belőle - és akkor Nick Cave beleerőszakol a dalba, hogy több mint hét percen át a Higgs-bozonról bluesoljon.

Nem új elem ez sem, persze, Nick Cave sohasem a sima, bármilyen zenét megszelidítő énekmódjáról volt ismert, inkább arról, hogy abszolút a maga uralma alá hajtja a hangszereket. Mégis, most ez a módszer simán csak vontatottan, unalmasan működik. Nem válik fárasztóvá, mert maguk a részletek meg tudnak fogni: a Wide Lovely Eyes baljós cicergései, a We Real Coolba a refrén mellé érkező zongora-vonós meleg témái, meg még sok-sok ilyen apróság. Ám ha a darabokat összeteszem, nem állnak össze valami nagyobb és élvezetesebb képpé. Így a lemez többször tűnik színtisztán csak fáradtnak, mint valaminek, ami belefáradt valamibe, akármibe, egy sejthető háttérbe. Mintha megragadna ott, hogy atmoszférát akar teremteni. Ami akár jó is lehet amúgy, de ha mellé tesszük, hogy milyen remekül működik a jól felépített Jubilee Street, ami több ponton is gallérjánál fogva húzza és löki a hallgatót, klasszikus emelkedéssel és tetőponttal - akkor mégis csalódás, hogy a lemezen található többi nyolc dal java része nem tud ilyen eszközöket felmutatni. Mintha ezt most akár mindenféle irónia nélkül komolyan is lehetne venni. B-