A könnyűzene történetének egyik legsajátosabb pályaíve Scott Walkeré. A hatvanas évek közepén tűnt fel, az akkor szupersztárnak számító Walker Brothers tagjaként énekelt nagyzenekari hangszerelésű, jólfésülten érzelmes balladákat. A csapat feloszlása után megjelent négy szólólemezén aztán egyre több lett az egyéni hangvételű, súlyosabb, komolyabb dal, amelyeknek köszönhetően a közönség jó része el is fordult tőle, és Walker néhány év alatt mainstream popsztárból afféle alternatív kultfigurává vált. Talán elsőként fedezte fel az "érzelmes dalnok" figurájában, vagyis a crooner-manírokban rejlő sötétséget és szubverzív potenciált, olyan előadókat megelőlegezve ezzel, mint Nick Cave, de David Bowie-től a Radioheaden át Julian Cope-ig rengetegen emlegették a hatásaik között.
Walker a kereskedelmi bukás után eleinte megpróbált visszakozni és kommerszebb anyagokkal előjönni, ám az 1984-es Climate Of Hunter már a korszak art-rock hullámába illeszkedett. Azóta pedig tényleg semmihez sem hasonlítható, saját stílust alakított ki évtizedenként megjelenő lemezein (Tilt, majd a viszonylag gyakran a "világ legdurvább lemezeként" emlegetett The Drift). Ennek jellemzői: sírontúli, fogós dallamokat nélkülöző, kellemességétől tudatosan megfosztott áriázás; átlagban öt-tíz perces számok és disszonáns, unortodox hangszerelés, amely sok meglepő "nem-zenei" eszközt is használ, úgymint nyers húson dobolás, szamárbőgés, vagy az új lemezen macheték ritmusos suhogása és a 2012-es év experimentális zenei szenzációja: fingáshangok a Corps De Blah című dalban.
Akik a Tilttel és a The Drifttel tudtak mit kezdeni, azoknak most sem kell félni, a Bisch Bosch nagyjából két elődjével azonos felfogásban született, igaz, a The Drift (állítólag) kortárs komolyzenét idéző vonósaival szemben itt nagyobb szerep jutott a ritmusoknak, durva kattogásoknak - a nyitó See You Don't Bump His Head alapja például szinte már Whitehouse-féle power electronics -; a legutóbb végletekig vitt művész-thrilleres "ijesztgetéshez" képest pedig jobban előtérbe került a humor és önirónia. Ez utóbbi szerintem üdvözlendő, ugyanis Walker látványos törekvése, hogy mindenki másnál extrémebb, "betegebb" és pretentious-ebb zenét csináljon, eddig is épp azt érte el nálam, hogy ne tudjam igazán komolyan venni túlfokozott, szürreális ötletkollázsait.
Walker interjúkban mindig hangsúlyozza, hogy dalaiban minden hangnak és szónak megvan a maga jól kigondolt helye, állítólag az utalások Attila hun fejedelem udvarától a Ku Klux Klanon át a Bibliáig és a molekuláris biológiáig terjednek. Mivel szinte kizárható, hogy valaki hallgatóként hajlandó legyen elmerülni ebben a bonyolult személyes mitológiában, a dalformát és egyéb fogódzókat pedig jobb, ha elfelejtjük, így Walker még mindig elképesztően erős hangjára és karizmájára hárul a feladat, hogy elhitesse velünk, hogy itt tényleg valami jelentős dolog történik, ami másként nem is történhetne. Kell is, hogy higgyünk benne, mert az olyan dalok, mint a huszonegy perces SDSS14+13B (Zercon, A Flagpole Sitter) azért mindenképpen igénybe veszik a hallgató idegeit. Az egyik legtöményebb számban el is hangzik: "Ha ezt hallgatod, már biztosan túlélted", és tényleg, a lemez második felére azért lágyulnak valamivel a felhasznált hangzások, az utolsó dal pedig egész meglepően emészthetőre sikerült.
Mégis azt vallom, a Scott Walker-jelenség lényege abban rejlik, hogy hiába a túlhajszolt experimentalizmus, az énekes dalait ma is alapvetően ugyanaz az érzésvilág és atmoszféra teszi szerethetővé, amit már a hatvanas években felfedezett magának. Hallgassuk csak meg mondjuk a Such A Small Love és a Plastic Palace People című dalokat az első két lemezről. Sötétté, nyugtalanítóvá maszkírozott táncdalénekesi pózok; már-már érzékszervi túlterhelést okozóan intenzív és képszerű, dús hangszerelés; erős érzelmekkel megrajzolt, de hangsúlyozottan eltávolított és színpadias karakterrajzok; szürreális szövegek - ezen dolgok esszenciájától Walker valójában sosem szakadt el, hiába hagyta maga mögött a konvenciókat.
Az újabb Walker-lemezekre rendre egy-egy szám jut, amelyekben nemcsak ott van a csavar és a borzongató hangulat, de azt is megmutatják, hogy az énekes azért nem felejtett el hagyományos értelemben vett jó dalt, dallamot írni. Ami a Tilten a Farmer In The City és a The Driften az A Lover Loves, az itt a The Day The "Conducator" Died című záródal. Itt a verzében Walker személyiségtesztek eldöntendő sablonkérdéseit énekli egy kísérteties dallamra, a kíséretben fenyegetően otthonos karácsonyi csengők. Erre érkezik rá a refrén, "and nobody waited for fire", ami Walker magyarázata szerint a Ceausescu-házaspár kivégzésére utal, amelyet 1989 karácsonyán rendeztek, és a kivégzőosztag egyik tagja sem volt hajlandó megvárni a tűzparancsot lövésével. Hogy ezzel Walker mit is akart mondani, azt lehet találgatni (talán azt, hogy kivégzés egy ünnephez hasonlítható, ahol a nép rituálisan megszabadul a zsarnoktól, aki az őt kategóriákba rendszerező apparátust jelképezi? nem tudom, a zene mondjuk nem túl agitatív), az viszont biztos, hogy Walker perverz visszajáró szellemhangján olyanokat hallani, hogy "If I were a garden, I would most resemble a wildflower garden, an English garden" vagy "pick and choose quickly, explore all options" - egyszerűen hatásos.
Ha a Bish Bosch végig ilyen lenne, sokkal kevesebb lenne a kétely, az efféle egyértelműség viszont nem is illene az újkori Walkerhez, itt épp az a lényeg, hogy folyamatosan remeg a nagy műgonddal felhúzott építmény, a zenében és a hallgató fejében egyaránt. Nem tudjuk, hogy mennyire vagyunk átverés áldozatai, de azért örülünk, hogy van még olyan nagy, különutas előadó, aki így el tud velünk szórakozni úgy, hogy mi is készségesen odafigyelünk rá. B+