Az énekes-dalszerző is lehet szexi - Christopher Owens, Devendra Banhart és Kurt Vile új lemezei

Mi a közös Christopher Owensben, Devendra Banhartban és Kurt Vile-ban azon túl, hogy legalább egyszer mindannyian voltak hosszú hajúak? Hát az, hogy menő és szexi amerikai énekes-dalszerzők. Ráadásul nemrég mindhárman új lemezzel jelentkeztek, és naná, hogy nem is rosszakkal.

Vajon ki választaná magának stílusikonul szegény Bonnie 'Prince' Billyt? Vagy ha ugyan a hipszter vegán cipőmárkánál kijött tornacsukája elég királyul néz is ki, esetleg ti kérnétek valaha divattanácsot Bon Ivertől? És a válaszok nem azért teljesen egyértelműek, mert a mélabús singer-songwritereknek rossz a sajtójuk - épp ellenkezőleg, szereti őket mindenki, még talán a Quart is. Csak közben mégis sokat használna az énekes-dalszerzőség intézményének, ha ezek a kiragadott példák és tengernyi társuk nyomában az érintett zenészekről nem egy agyonmosott kockásing és egy félhosszú szakáll, benne néhány megszáradt kenyérmorzsával, jutna reflexszerűen elsőként eszünkbe. Ja és ami lehet még fontosabb: az sem, hogy a tipikus énekes-dalszerzői pálya szerves része a húsz éves kor előtti megöregedés és elszomorodás. Idén például minimum három olyan, egyébként abszolút a blogok és a zenei sajtó kedvenceinek számító menő amerikai singer-songwriter jelentetett meg új lemezt, aki minden, csak nem koravén vagy áporodott, sokkal inkább friss és energiával teli. Meg irtó szexi. Igazságot az énekes-dalszerzőségnek!

Christopher OwensTurnstile2013

A még januárban megjelent Lysandre-ot kicsit ugyan megtévesztő Christopher Owens első szólólemezeként említeni, mert már a Girls is eleve elsősorban őróla szólt, és azzal, hogy tavaly kiszállt a koncerteken sokfősre hízó, amúgy alapvetően kétszemélyes zenekarból, az tulajdonképpen felhajtás nélkül meg is szűnt. A hivatalosan első önálló anyag így viszont már valóban 100 százalékig Owens, akiről még ha nem ismerjük a kalandos fiatalkorát, akkor is gyaníthatnánk, hogy egy afféle csodabogár, amikor elovassuk, hogy számára a Holy Shit nevű Ariel Pink-zenekar jelentette a Választ a kérdéseire. A műfajok, hangzások kukázása és rehabilitálása helyett ugyanakkor az ő zenei furasága inkább a sokszor túlzsúfolt, mégis könnyűnek ható, barokkos, indie-popos dalcsodák írásában merül ki. A finom vonásai mögött megbújó különcsége pedig nyilván szexi, annyira, hogy arra a Saint Laurent divatház is felfigyelt, és bár az akadékoskodók persze megjegyezhetik, hogy ők ugyanazok, akik most éppen Ariel Pinkből is fotómodellt akarnak csinálni, azért ne őrüljünk meg, jó alapanyagból nyilván nem is olyan nehéz ám az!

A Lysandre-ral egy már elmúlt szerelem vakvágányra futásának állomásait járja be újra Owens. Mégsem válik ettől szomorú lemezzé, még csak azt sem mondhatnám, hogy kedveszegett lenne. A gazdag hangszerelés, a szájharmonika, a szaxofon túlburjánzása, az udvari zene megidézése mind azt erősítik, ez inkább egy lovagkort idéző szerelem. Márpedig annak eleve leglényege és nélkülözhetetlen velejárója a kudarc, és ha már ez így van, akkor általában legalább igyekszünk a legjobbat kihozni belőle, akinek megy, az akár számokat is írhat róla. Itt a lány emlékétől a zenész nem tud szabadulni, aminek egyik motívumaként a lemez első dalával felbukkanó Lysandre-téma számról számra újra előkerül. Egy idő után ez akár túlerőltetett is lehetne, mégsem válik azzá, és nem pusztán azért, mert az egész lemez összesen 28 perc, így szinte fizikailag lehetetlen bármit megunni rajta. Hanem mert mindezt Owens nagyon elegánsan oldja meg úgy, hogy a dallam sokszor csak bújtatottan, és mindig más-más hangszerekkel, tempóban kerül elő, így többször az sem nyilvánvaló elsőre, hogy ezt a pár akkordot hallottuk már valahol. (Az album egyébként akusztikus verzióban is elkészült, az ingyen letölthető Owens honlapjáról.) Így jutunk el egy még azon a pontjain is légies lemezhez, amiben az elbeszélő az összetört szívét siratja vagy azt meséli el, a bénázgatás után hogy sikerült végül mégiscsak megcsókolnia a lányt. És bár a Girls egykori frontemberével töltött idő nekünk talán nem örökre szóló emlék, de ezt a félórát egész biztos sokszorosan megéri. B

Devendra BanhartNonesuch2013

Bő három éve rázta meg az internetet a hír, hogy Devendra Banhart hajat vágatott. Az eredmény szó szerint mesés lett, ráadásul egy ideje már a sztreccsnadrág fölé vett ordenáré kéziszőttes poncsói is a múlté! Szóval nem is igen van mit csodálkozni azon, hogy a felfutó francia Kooples márka tavaly őszi prospektusának húzóarcai - a Cantona házaspár mellett - Devendra és barátnője, Ana Kraš lettek.

A What We Will Be (2009) és az új frizurája óta az idei Mala Devendra első lemeze. Szóval nekiülsz, és pontosan tudod, mire számíthatsz, sőt, talán egyenesen úgy állsz hozzá, hogy haha, ugyan mit nyújthat neked ez a kiugrott hippi?! Az első két számnál még valószínűleg elégedetten mosolyogsz is magad elé, hogy te ezt előre megmondtad. És akkor jön az az átkozott Für Hildegard von Bingen, és lassan érezni kezded, hogy már meg is vagy véve. Pedig mi történik benne tulajdonképpen? Igazából csak mint mindig: majdhogynem semmi. Csupán egy körbe-körbe járó gitártéma, egy kis sejtelmes szinti a háttérben, egy félúton belépő dob, és egy kásás énekhang. Mégis: a lényegét tekintve tökéletes, természetes, ugyanakkor titokzatos, mintha ez a két és fél percnyi szám úgy kétezer éve semmi másra nem várt volna, csak hogy Devendra Banhart végre-valahára megírja őt. A fékezhetetlen őrültség, ami a Cripple Crow-ról a Long Haired Childot vagy a Smokey Rolls Down Thunder Canyonról (2007) a Carmensitát a legjobban leírta, már legutóbb sem volt meg a zenésznél, de a mindenhonnan begyűjtött elemek változatlanul itt vannak, és keveredik a szabvány indie rock, a folk, a lo-fi, a latinos gitározás, míg egy sejtelmes püffögés és búgás mintha vastagon bevonna mindent. A könnyű, játékos dalok akadály nélkül töltik meg a teret, amibe kerülnek, és az éles témaváltásokat sem fogjuk ezúttal sem hiányolni, lásd a barátnőjével énekelt, egyik pillanatról a másikra hirtelen egy zárt kartondoboz aljáról megszólalt szintipopba forduló Your Fine Petting Duckot. És ugyan akad itt sokadik hallgatás után is felidézhetetlen dal, nem is egy, aki arra várt, 2013-ban hátha tévesztett végre Devendra Banhart, annak van egy rossz hírem. B+

Kurt VileMatador / Neonmusic2013

Kurt Vile-t sajnos még nem fedezte fel magának a Divat Világa, és talán nem is egészen méltánytalanul mellőzik, mert ő például sem nem egy Christopher Owens-i klasszikus szépfiú, sem nem egy eleve ikonizálásra teremtetett Devendra; én mindenesetre azért még bizakodó vagyok. Pláne, hogy a cikk három albuma közül alighanem a Wakin On A Pretty Daze a legklasszabb. Pedig amikor két hónapja bemutatta róla az első dalt, Vile egyáltalán nem árult zsákbamacskát, és a kilencperces felvétel még időben elijeszthette azokat, akik a Smoke Ring For My Halo (2011) rövid kis popdalait várták az ötödik szólóanyagtól is. A legjobb viszont, hogy bár az album kis túlzással olyan hosszú, mint Banharté és Owensé együttvéve, és a számok hossza sem kimondottan felhasználóbarát a 21. században - ez abszolút nem válik hátrányára.

A Lysandre vagy a Mala szellősségével összevetve Kurt Vile lemeze pont, hogy nagyon is tömény, szilárd, és ahogyan bekúszik a nyakad köré, nem is akar ereszteni. De nem rádtelepszik, hanem az egyszerű gitártémákkal valami jóleső nyugtalanságot, izgágaságot is rádragaszt, hogy ne tudj a helyeden maradni. Így a legutóbbi cd időnként valamelyest szentimentális részei után ez egy jóval férfiasabb lemeznek tűnik. Meg egyúttal magányosabbnak is - de nem az elvonultan élés, senki által el nem fogadás értelmében, hanem egyszerűen úgy, mint egy magának való, más segítségére nem szoruló férfi összegzése. Mint mondjuk egy Neil Youngé az After The Gold Rush (1970) idején. Ezt a benyomást leginkább a kilencvenes évek indie rockjának és a folkos-bluesos akusztikus gitározásának összetársításával éri el, a nyitó Wakin On A Pretty Day például konkrétan egy kétszeresére nyújtott és meglassított Range Life. Ám hosszú lemez ide vagy oda, aki az azonnal beragadó Jesus Fevert vagy a Baby's Armst hiányolja, annak itt a Never Run Away, ami a promóvideójával ráadául a cukiságbomba is felrobban, miután a harmincadik másodpercnél beletáncol Vile kislánya. Vagy a hűvös és pökhendi Shame Chamber, amiben még fasza visszhangos sikolyok is vannak Kurt Vile-től. És bár az album lassan dolgozik, a harmadik hallgatástól számítva már komoly függést okozhat. B+