A bulizene mint kapudrog - a Disclosure nagylemeze

A diszkóforradalmat nem a franciáktól kaptuk meg idén; sőt, már tavaly is az angol tánczenei szcéna volt az, amely felfrissítette a klubvilágot. Ennek kicsit giccses, kicsit túl könnyen befogadható, de kellőképpen ellenállhatatlan képviselője a Disclosure.

DisclosureIsland2013

2013 nyarának pedig nem a Daft Punk-féle Random Access Memories, hanem a Disclosure első albuma, a Settle az első számú bulilemeze. Ha beteszed egy buliban, a negyedik számnál még a klasszika-filológusoknak is járni kezd a térdük. Már amennyiben hívtál lányokat a buliba, merthogy az egész future garage/UK house újhullám egyfajta ellensúlya is a csajokat apránként elüldöző, mára sok esetben helyben toporgó dubstepnek és ijesztő amerikai leágazásainak, illetőleg a David Guetta- és Calvin Harris-féle csiricsáré és ökölpumpáló tánczenének (a fesztiválokat,"rave-eket" most ne keverjük ide).

Az csak egy dolog, ha nem is kicsi, hogy egyszerűen nincs a lemezen rossz szám. A dél-angliai testvérpár ráadásul egészen hibátlanul, de még éppen nem zavaróan mérnöki módon hoz ki mindent az új erőt nyert, bár pár éve még sokak által cikinek és lejártnak tartott stílusokból. De túl is mutatnak a zsánereken, vagy fellengzősebben fogalmazva utat mutatnak a Brandy- / Cassie- / random R&B-énekesnő hangmintáit unásig újrahasznosító, önismétlésre hajlamos színtérnek. Pedig amikor 2011-ben először hallottam egy korai dalukat, még arra gondoltam, James Blake-ből egy is elég. Aztán szerencsére szép lassan elhagyták a poszt-dubstepet - a lemezen már csak intro- és átvezető szerepet kap -, és a korszellemnek megfelelően, sőt azt alakítva az ezredfordulón uralkodó UK garage, 2-step felé vették az irányt, sok elemet kölcsönözve az éppen újjáéledő (UK) house-tól.

A 2012-es, itt meghallgathatóFace ep már ennek a lenyomata volt és, az alapokat a mai napig ezek a műfajok, hangzások jelentik, legyen szó akár vendégszereplőkkel összehozott rádiókompatibilis dalokról, vagy kifejezetten kluborientált, hangmintákkal dolgozó, táncparkettet töltő számokról. Merthogy nagyjából ezek váltják egymást a lemezen, és igazság szerint az eddig single-ként meg nem jelent dalok közül az utóbb halmazból kerültek ki klasszabbak: a When A Fire Starts To Burn, a Stimulation és főleg a J Dilla-hangmintávval dolgozó Grab Her! Egy kolléga felvetette ezekkel kapcsolatban, hogy túl egysíkúak maradnak: pedig ez tulajdonképpen a stílus velejárója. Az ilyen számokból a dj-k általában maximum 2 percet játszanak, nincs drop és nem úszik be egy huszonharmadik szinti-réteg, ezért teljesen felesleges is az egyszerűséget felróni a Disclosure-nek. Túlságosan egyhangú dal pont a másik kategóriában található. Az Ed MacFarlane-nel (Friendly Fires) való közösködés, a Defeated No More az album leggyengébb pontja. Pedig ez akár izgalmas is lehetett volna, de álmosítóan hosszú és a "megúszós" kifejezés illik rá a leginkább.

Na, de mégis mitől más a Disclosure mint regimentnyi pályatársa? Egyrészt nagyon jókor voltak a megfelelő helyen. Másrészt mernek skatulyákon kívül gondolkodni. Erre szokták mondani, hogy "crossover", de ezt a jelzőt kifejezetten rossznak és félrevezetőnek tartom; mindenesetre ezért természetesen kapnak hideget-meleget a keményvonalas rétegtől. Harmadrészt nagyon jól választják ki az együttműködő énekeseket. Ami azonban egy kategóriát emel rajtuk, az a popérzékenység, és az, hogy ösztönösen megérzik, mire van szükség a táncoltatáshoz. Ennek köszönhetően Disclosure ugyanolyan kapudrog lehet a popzenében, mint korábban mondjuk a Chemical Brothers vagy a Groove Armada volt. Sokan, akiket csak mérsékelten érdekelnek az új dolgok, talán épp most, általuk kedvelik meg az elektronikus tánczenét, jobb esetben pedig veszik a fáradtságot és még kutakodnak is kicsit az általuk játszott stílusok jelenében, remélhetőleg múltjában is.

Ez a színes, picit gejl koktél persze menthetetlenül felbosszantja a fintorgókat és az okoskodókat, akiknek vagy az egész koncepcióval, vagy az említett stílusok "kiárusításával" van gondja, miközben például a garage keresztapjának nevezett Todd Edwards is elismerően nyilatkozik a Disclosure-ről. Amiben még csak-csak igazuk van a Settle-lel kapcsolatban, az a mélység hiánya. Viszont ha meghallgatjuk az ezredfordulón készült, klasszikussá vált lemezeket MJ Cole-tól, az Artful Dodgertől vagy a So Solid Crewtól, sokkal több mélység ott sem volt. Én speciel örülök, hogy van két hiteles, 22 és 19 éves srác, akik erőtől kicsattanó tánczenét csinálnak, és nem mesterkélt borongósság hatja át a zenéjüket. Ráadásul lassanként zenekarnak is tekinthető a Disclosure, nem pusztán producerpáros. Volt szerencsém Berlinben látni őket és az énekléssel (F For You), perkával, basszusgitárral, szintetizátorral előadott számok túlmutattak az Ableton-kontrollerek felett bólogató elektronikus zenészek live actjein.

Mindenesetre azt senki nem vitathatja el, hogy igenis születtek kiváló dolgok abból, ha egy aránylag zárt stílust egy-egy előadó megnyitott a nagyközönség felé. Szóval lehet (vagy inkább biztos), hogy egy-két év múlva megfárad majd a dolog, de addig is fogjuk meg a csajunkat/pasinkat, és kezdjünk el tipegni. Jár az A-.