Az a legjobb, amikor szétesik a zene - Pete Swanson a Quartnak

Pete Swanson a zajos techno / technós zajzene egyik legismertebb, a kritika által körülrajongott alakja. Man With Potential című lemezéről, illetve erről az egész "mozgalomról" itt írtunk bővebben. Áprilisban láttuk a Donaufestivalon, és ott is beszélgettünk vele kiszámíthatatlan gépekről, a zajtechno mozgalomról és a kritikáról; valamint arról, hogy pszichiátriai ápolónak tanul, a legtöbb metált kiszámítható sötétkedésnek tartja, a magas frekvenciákat viszont imádja.

Sokat láttunk itt a fesztiválon a közönségben.

Igen, jó koncertek voltak, bár nagyon sok. Közben készülnöm is kell a saját fellépésemre, és ebben nem igazán segít, ha még ráadásul napi tíz órán keresztül hangos zenét hallgatok.

Hogyan készülsz a fellépésedre?

Ez nagyrészt mentális felkészülés, de emellett beálláskor azt is meg kell néznem, hogy mit csinálnak a cuccaim. Több kiszámíthatatlan gépem is van: bekapcsolom, aztán várom, hogyan fog most viselkedni, mert egyáltalán nem biztos, hogy ugyanúgy, mint legutóbb. Úgyhogy ehhez képest kell megterveznem, hogy mit játszom.

Pete Swanson kütyüi Forrás: Flickr/Chaircrusher

Olvastad a kritikákat a lemezeidről? Főleg a Man With Potentialre gondolunk, ami hatalmas és kissé meglepő kritikai sikert aratott; a Pitchforktól például 8.5-öt pontot kapott.

Igazából a Yellow Swans kapott egyszer 8.6-ot is, Best New Music minősítéssel, úgyhogy ennél jobb kritikát is kaptam onnan. És azt hiszem, az volt az egyik legrosszabbul fogyó lemezünk. [Mi itt írtunk róla. A Yellow Swans egy duó volt, Pete Swanson mellett Gabriel Mindel játszott benne. Utolsó lemezük itt hallgatható meg.] Minden írást elolvasok, ami rólam szól. Nagyon érdekes, hogy sokszor egészen másként írnak a zenémről, mint ahogy én magam gondolkodom róla. De ez néha még segít is abban, hogy el tudjam helyezni azt, amit éppen csinálok. A rossz kritikák meg, amiket azért szintén szoktam kapni, nem bosszantanak fel. Engem is meglepett, hogy milyen jól fogadták a Man With Potentialt; egyáltalán nem erre számítottam. Ráadásul amikor készítettem, nem is ismertem azokat a zenéket, amelyek mellé a kritikusok helyezték a lemezt; nem tudtam, hogy a zajzenében milyen, az enyémmel párhuzamba állítható törekvések vannak, hogy egyszerre többen közeledtünk az elektronikus tánczenéhez, a technóhoz. Érdekes volt, hogy egyik pillanatról a másikra egy kollektíva, egy mozgalom része lettem, mikor valójában az történt, hogy több kreatív, egymástól függetlenül dolgozó embernek nagyjából egy időben jutott eszébe valami hasonló.

Az az általánosan elfogadott leírása annak, ami történt, hogy a techno oldaláról sokan megunták a sterilitást, a zajzene oldaláról meg ennek a magába zártságát, és valahol középen találkozott a kettő. Egyetértesz ezzel?

Igen, én is nagyjából így látom. A techno és egy csomó más tánczene is baromi unalmas lett. Minden egyes számnak egy meghatározott módon kellett megszólalnia, meghatározott megoldásokat kellett használnia. Ráadásul ott van az a rengeteg, külön-külön magába zárt mikroműfaj az elektronikus zenében. És ugyanilyen a zajzenei színtér is, bár persze sokkal kisebb és más megrögzöttségei vannak, de ettől még megvannak. Engem amúgy egészen fiatal korom óta érdekel a techno. Pedig ott, ahol felnőttem, egyáltalán nem volt meg a kontextusa. Otthon hallgattam a lemezeket, a szobámban dj-ztem. Voltak Drexciya- meg Basic Channel-tizenkét incheseim, ezeket tettem fel magamnak a házi feladat írása közben. Azóta időről időre eljátszottam ezzel a műfajjal. A Yellow Swansszal azt volt a célunk, hogy katartikus elektronikus zenét játsszunk. Amit pedig most látunk, az a techno gesztusainak és a zaj által nyújtott extrém katarzisnak egy igen sikeres hibridje. Régóta vágytam erre, hogy a technóban megjelenjen ez az érzés, hogy veszélyes legyen, talán félelmetes, és nagyon erősen fizikai. Legyen benne valami fenyegető, ne legyen annyira kényelmes egy térben lenni vele. És nagyon jó, hogy ez létrejött.

Nekem az az érzésem, hogy sok zajzenész nem technót, inkább metált hallgatott gyerekkorában.

Engem soha nem igazán érdekelt a metál. Akkor már inkább a punk érdekelt, a hiphop; aztán jött a Boredoms, aztán a musique concrete, kortárs zenedarabok, ilyenek. Persze vannak kivételes metálzenekarok, de a legtöbb esetben úgy érzem, hogy a "heavy-ség" vagy a sötétség túlságosan kézenfekvő módon jelenik a metálban, és ezáltal unalmas lesz. Az sem tetszik benne, hogy sokan mennyire rápörögnek arra, hogy nagyon ügyesen játsszanak a hangszerükön, nagyon profin rögzítsék a lemezeiket stb. Meg hát kicsit nevetséges, hogy a metálosok, akik "elkötelezik magukat a gonosznak", valójában olyan csávók, akik egy kocsmában söröznek, és hát lehet, hogy depisek vagy kicsit szoronganak. Oké, nem akarom ezeket a problémákat lekicsinyelni, de hát azért nem túlságosan mély dolgok ezek.

Jojo Hiroshige, a Hijokaidan japán zajzenekar vezetője mondta egy interjúban [The Wire, 2005/3], hogy az érdekelte, amikor a rockdalok a csúcspontra értek és "volt egy pillanat, amikor túlléphettek volna a dallamokon és frázisokon egy intenzív, zajos megszólalás felé. Ezeket a részeket kimásoltam kazettára, egymás után helyeztem őket és a legnagyobb hangerőn hallgattam."

Igen, ezek a pillanatok engem is érdekelnek. Amikor majdnem szétesik a zene, az a legjobb része. Amikor összeomlik egy zenekar.

Több helyre eljutsz most a Man With Potential sikere óta?

Igazából nincs sok időm arra, hogy turnézzak, mert egyetemre járok. Inkább csak egyes koncertekre megyek el, egy-egy hónapban két-három fél bele az időmbe. De a jó sajtó és a koncertek jó visszhangja miatt azért kapok felkéréseket, sokkal többet, mint korábban. Pedig arra számítottam, hogy nem fog sok embert érdekelni az album, és én szépen megleszek úgy, hogy néhány évente kiadok egy lemezt, megszerzem a diplomámat, és elmegyek dolgozni. De mindenképpen zenélnék, csak azt fontolgattam, hogy a fellépésekkel fogok felhagyni, mert nem gondoltam, hogy bárkit érdekelnének. Egyébként pont amikor kijött a lemez, szó szerint egyfolytában csak tanultam, úgyhogy a megjelenés után nem is léptem fel egyáltalán.

Elmondod, mit tanulsz?

Pszichiátriai ápolónak tanulok. Ilyen Európában nem nagyon van; valahol félúton van az ápoló és az orvos között. Ha megszerzem az diplomát, akkor felírhatok majd gyógyszereket is. Általában skizofrén hajléktalanokkal foglalkozom és drogfüggőkkel. Meg zenélek.

Van, hogy megmutatod a zenédet a pácienseidnek? Vagy különválasztod ezt a két dolgot?

Annyira választom külön, amennyire ők akarják. Nem beszélek róla a pácienseimmel, de ha rákérdeznek, mert mondjuk az interneten rátalálnak, akkor persze elmondom nekik, hogy igen, én vagyok az a Pete Swanson, aki zenél. Aztán általában ennyiben hagyjuk a dolgot. Alapvetően nem azért fizetnek, hogy a zenémről beszéljek nekik.

Sokan, akiket "kísérleti zenésznek" szoktak nevezni, tiltakoznak ez ellen, mondván: nem "kísérleteznek". Te kísérletezel?

Igen. Mondhatjuk, hogy élőben kísérletezek, improvizálok. De nem hiszem, hogy túl sokat mondana ez a jelző. Csak annyit, hogy persze, nagyon más az én zeném, mint a mainstream, vagy éppen a mainstream underground - vagyis az olyan zene, ami úgy készül, hogy precízen kontroll alatt tartanak mindent. Engem legalább ennyire érdekel az, amikor elvesztem a kontrollt, a precizitást.

Nagyon megvagdosod a felvételeidet?

Nem, alapvetően mindent élőben rögzítek két csatornán, aztán megtartom a legjobb részeket, levágom a végeket, és kész. Ezt addig csinálom, amíg össze nem jön egy lemeznyi anyag, ami ráadásul jól működik egyben. De olyan is van, amikor kifejezetten egy album felvételein dolgozom. Ennek a leghosszadalmasabb szakasza a felkészülés. Egy-egy új album előtt általában azt a feladatot adom magamnak, hogy meg kell tanulnom egy új hangszert. Most is éppen ezen dolgozom; talán jövő év vége felé fog megjelenni. Megpróbálok valami, a korábbiaknál megkomponáltabb zenét összerakni. Vannak új szintijeim, és most tanulom lassacskán az Ableton Live-ot. [Az elektronikus zenében általánosan elterjedt szoftver.] Barátkozom a számítógéppel; egyáltalán nem vagyok ellene. Ezzel fog telni most a nyaram: nappal lebiciklizem a tengerpartra, éjszaka meg a stúdiómban dolgozom a lemezen.

Van olyan hang, amit nem bírsz elviselni?

A szaxofon és a trombita elég komoly gondot szokott nekem okozni. [nevet] De tényleg. Persze vannak szaxofonosok, akiket szeretek, Evan Parker például elképesztő. Meg a metál, mint mondtam.

És azok a magas frekvenciák, amik a legtöbb ember nem bír elviselni?

Azokat imádom. Egyszer csináltam egy koncertet, ahol baromi hangos és baromi magas oszcillátorhangok szóltak, szétszórva a hangfalak között. A közönségből sokaknak hányingere lett tőle.

Mi volt a legjobb koncert, amit valaha láttál?

Nem tudom, rengeteg koncertet láttam. Nemrég voltam az egyik kedvenc gimis kori zenekarom újraegyesülő koncertjén, az nagyon jó volt, de hát ezt elég ciki mondani. De amúgy lehet, hogy tizennégy éves koromban volt a legjobb koncertem, mármint akkor éltem át a legnagyobb élményeimet. Kisvárosban éltem, de elég sok zenekar fellépett nálunk, mert pont félúton voltunk Portland és San Francisco között, ami tizenkét órányi vezetés. Úgyhogy amikor tizenhat éves voltam, elkezdtem bulikat szervezni otthon, főleg punk- és hardcore-zenekaroknak; de csak azért, mert a fickó, aki korábban csinálta, abbahagyta.