Nincs bennük semmi öreges - a Pet Shop Boys és az OMD új lemezei

Két, a nyolcvanas években feltűnt, fontos elektropop-együttest is kezdett már leírni a világ, mielőtt megjelentette volna idei lemezét. Rácáfolt-e a kétkedőkre hasonló című lemezeivel a Pet Shop Boys és az OMD, és ha igen, hogyan?

Pet Shop BoysX22013

Pet Shop Boys: Electric

Egy éve sincs annak, hogy az aktuális lemez kritikájában felróttam a Pet Shop Boysnak, hogy már nem írnak slágereket. Nem volt amúgy rossz lemez az Elysium, csak éppen tipikus leszálló ágbeli album, amely a rajongókon kívül nem hoz lázba senkit, és amúgy is, mit akarunk mi a hatvan felé közelítő Neil Tennanttól? Hát most sikerült meglepniük (távolról sem csak engem), hiszen villámgyorsan kijött a folytatás, amely gyökeres ellentéte az Elysium-nak. Tempós, táncolható, friss hangzású (de az ismert Pet Shop Boys-világtól nem idegen) dalok vannak rajta, amilyeneket már egy ideje csak módjával, vagy, ha a tavalyi lemezt vesszük alapul, egyáltalán nem csináltak. Tennant egy interjúban azt mondta, hogy egy iTunes-kommentelő húzta fel, aki az előző lemezből a "lézereket és a zúzást" hiányolta - azért ez önmagában nyilván nem igaz, de mindegy is, miért döntöttek így. A dance koncepciót annyira komolyan vették, hogy Stuart Price lett a producer, aki már évekkel azelőtt is az egyik legkeresettebb elektropop-producer volt, hogy a Confessions on a Dance Floor című Madonna-lemez után mindenki megjegyezte volna a nevét.

Miközben az elmúlt években a Pet Shop Boys minden mással foglalkozott a popslágerek helyett, az az érzésünk, mely szerint a duót már nem is igazán izgatja a hagyományos értelemben vett popzene, az Electric-et hallgatván hamar szertefoszlik. Főleg, hogy a Love Is a Bourgeois Construct messze a legjobb slágerszám, amelyet Tennant és Chris Lowe az elmúlt húsz évben csinált: a keserédes, még Marxra is hivatkozó szöveg, a Purcell-operából vett dallam és a legnagyobb Pet Shop Boys-slágereket idéző alap ellenállhatatlan elegyet alkot, és már csak ezért megérte volna megcsinálni ezt a lemezt. A dal címe amúgy eredetileg szimplán Bourgeois volt, és azzal már látható is volna, hogy a számcímek ABC-sorrendben követik egymást. Igaz, a nyitó, Morodert idézően lüktető Axis ideális felvezető, míg a Vocal-t az isten is euforikus zárószámnak teremtette, szóval azért komolyabb szerkesztési elvek is érvényesültek itt.

Pet Shop Boys, fellépés egy mexikói fesztiválon Forrás: AFP/Notimex

Apropó, Vocal: az ebben hallható trance-es szintik igencsak elhasználtak már, és a legtöbbször gagyinak is hatnak, de pont az a Pet Shop Boys régi nagy trükkje, hogy ilyen elemekből tud olyan popzenét csinálni, amely előtt muszáj meghajolni. Szintén nem új az sem, hogy Tennanték teljesen a maguk képére szabnak egy másik számot - ezúttal egy Bruce Springsteen-dal, a háborúellenes Last to Die-t érte a megtiszteltetés, hogy alig lehet ráismerni, pedig a dallam ugyanaz. A szintén remek Fluorescent a Visage Fade to Grey-ét idézi meg már jóval finomabban, míg a Thursday-ben megjelenik egy mai sztár, Example is, bár ő akár ki is maradhatott volna, túl sokat nem tesz hozzá, viszont aktuálisnak aktuális. Ugyanitt viszont végre ismét hallhatjuk Lowe énekhangját (vagy legalábbis beszédét), de nemcsak ezért tűnik úgy, hogy az Electric-ben a billentyűs mintha jobban dominálna, mint korábban, és valósággal lubickol az épp divatos hangzásokban is (a Shouting in the Evening-be még egy kis dubstep is befér). Ezekből néha azért kicsit sok, és még a camp hozzáállás sem változtat arannyá mindent, de így is hosszú idő óta az egyik legkönnyebben élvezhető Pet Shop Boys-lemez ez, és ha Tennant igazat mond, ez csak egy Price-szal közös trilógia első része. B+

OMD100% Recordings2013

OMD: English Eccentric

A nyolcvanas évek egy másik emblematikus szintipopegyüttese is visszatér a legszebb napjaihoz, bár az OMD (Orchestral Manoeuvres in the Dark) egyrészt régebb óta a pályán van, másrészt itt volt egy hosszabb szünet is, hiszen Andy McCluskey 1989-ben egyedül maradt, majd hét évvel később fel is oszlatta az együttest. Aztán 2006-ban az OMD két kulcsembere, Paul Humphreys és McCluskey újra összeállt, és jött velük az egykori két kiegészítő ember, Malcolm Holmes és Martin Cooper is, hiszen az OMD hivatalosan nem duó, noha sokak emlékezetében úgy él. A három évvel ezelőtti History of Modern viszont nem lett igazán nagy durranás, nem is fogadták jól az albumot, az English Eccentric-kel kellett tehát kiköszörülnie a csorbát az együttesnek. Pláne, hogy az OMD igen gyakran hivatkozott név lett az utóbbi időben, a szintipoprevival számos képviselője köszönhet sokat a zenekar munkásságának, a Cut Copytól a Hurtsig, úgyhogy tényleg itt volt már az ideje, hogy megmutassák az öregek, hogyan is kell ezt csinálni.

McCluskey egyébként a szünet alatt az Atomic Kitten lánycsapatnak is írt pár nagy slágert, szóval mondhatni, edzésben volt, de most végre az OMD is jól járt ezzel. Az English Eccentric ugyanis hosszú idő óta a legslágeresebb lemeze az együttesnek, amely valahol a nyolcvanas évek első felében elejtett fonalat veszi fel újra. Ellentétben a Pet Shop Boysszal, egyáltalán nem is próbál az OMD modernnek és előremutatónak tűnni, hanem megmutatja, mi számított modernnek és előremutatónak 1982-ben. Ezt kicsit még túlzásba is viszik, ugyanis már többen is rámutattak, itt minden van ezen a lemezen, ami jellemző volt az OMD-re: számtalan tisztelgés a Kraftwerk előtt, dal egy mitikus-történelmi alakról (korábban Joan of Arc és Maid of Orleans, most Helen of Troy), illetve számcímbeli utalás a szövetségesek második világháborús bombázásairól (korábban Enola Gay, most Dresden), és még a borítót is ugyanaz a Peter Saville tervezte, mint a régieket.

Andy McCluskey, OMD, fellépés New Yorkban, 2011 Forrás: AFP/Getty/Cory Schwartz

A hangzás is a '80 és '83 közötti OMD-t idézi, tehát mielőtt McCluskey és Humphreys is felfedezték volna az akkori digitális stúdióvívmányokat. Maguk a dalok pedig a jéghideg, robotikus hangzás dacára is humánusak McCluskey énekének köszönhetően, sőt érzelmesek a legtöbbször, ahogy azt annak idején az OMD-től megszokhattuk. Igaz, van pár skitszerű közjáték is a lemezen, melyek megmutatják az együttes experimentális arcát is. Kiemelni most csak egy számot fogok, viszont a Dresden annyira szuper szám, hogy simán felveszi a versenyt a talán legismertebb OMD-slágerrel, a klasszikus Enola Gay-jel is. Ez a dal pont nem is igazi szintipop, hiszen a legkorábbi korszakot idézően basszusgitár dübörög a dal alatt, és amikor aztán McCluskey a fő szintiriff dallamára kezd énekelni, az tényleg egy hátborzongatóan szép pillanat. A Dresden most nem lett semekkora sláger sem, és nyilván ne ötvenes pasiktól várjuk a sikeres dalokat, mégis kevés ehhez foghatóan tökéletes popdalt hallani mostanság. És ami még jobb, ezen a lemezen sincs semmi öreges. B+