Du bist sehr schön - kedvenc Blur-dalaink

Már egészen közel van a kilencvenes évek egyik legfontosabb brit zenekara, a Blur első magyarországi koncertje (augusztus 9., péntek, 21.30, Sziget Nagyszínpad). Ezen felbuzdulva összeszedtük kedvenc Blur-dalainkat, és elmeséljük a hozzájuk fűződő személyes történeteinket. Van itt minden, szerelemtől szakításon át egészen egy (fiktív) járókeretig - és még egyik szerzőnk vásott öccse is felbukkan! Olvasóink kedvenceit a Facebookra várjuk.

There's No Other Way (Leisure, 1991)

Számomra a Blur eleinte egy volt a sok bilifrizurás zenekar közül, amiket nyomtak a kilencvenes évek elején a Super Channelen. Ez a szám kicsit tetszett, pedig egyszer-kétszer láttam csak a klipet, amiben olcsó videoeffektekkel turbóznak fel egy bőséges családi vacsorát. Az egyik alkalommal pont több osztálytársammal együtt láttuk, és kicsi elégtételt is éreztem, amikor az amúgy metálos Haraszti Gézát egy-két órával később azon kaptam, hogy a There's No Other Way refrénjét énekelgeti. Utána a Blur évekig eltűnt a szemem elől, viszont évekkel később, amikor már híres zenekar volt, végre beszereztem az első lemezt, és akkor rájöttem, hogy ez még annál is jobb szám, mint amire emlékeztem. A funkos-dance-es alap, az orgona, a gitárriff, a dallam, minden tökéletes még ma is. (IB)

Popscene (single, 1992)

A Popscene annak a csodálatos pillanatnak állít emléket, amikor a Blur éppen maga mögött hagyta az apródfrizurás baggykorszakot, de még nem tudja, hogy pontosan mit is kellene csinálnia; viszont azt baromi jól csinálja! Bár elfeledett klasszikusnak talán túlzás lenne nevezni (hisz alighanem a Szigeten is hallhatjuk majd élőben), az tény, hogy ez a csak kislemezen megjelent dal a maga idejében nem zavart sok vizet, és az utókor is leginkább csak a rocktörténeti jelentőségét szokta méltatni, hogy tudniillik ezzel (is) született meg a két évvel később már mindent letaroló britpop. Mi mégsem ezért ajánljuk, hanem mert ennek az alig hárompercnyi, punkosan elsöprő erejű zakatolásnak és a hasító (mű?)fúvósszekciónak (amiről a Know Your Product vagy a Teardrop Explodes egyik legnagyobb slágere is eszünkbe juthat) az elegye még ma is annyira hatásos, hogy muszáj rá olyan idegbajos módon rángatózni, ahogy azt Damon Albarn teszi a videóban. Amikor a basszusgitár beszáll, az meg tisztára Neat Neat Neat, nem?! (SZSZCS)

For Tomorrow (Modern Life Is Rubbish, 1993)

Amikor jó három évvel a There's No Other Way után a Blur újra elém került, nagyon meglepődtem, hiszen hallhatóan olyan régebbi angol zenék voltak rájuk hatással, amiket én is hallgattam: Kinks, Jam, Madness, hát ezek tényleg jó fejek lehetnek! Akkoriban azonban még nem úgy mentek a dolgok, hogy az ember három gombnyomással pótol be évtizedes lemaradásokat, úgyhogy szép lassan, hátulról göngyölítettem fel a Blur "britpoptrilógiáját", kezdve a Great Escape-pel, aztán a Parklife-fal, és nagy nehezen végül egy barátom átmásolta nekem a Modern Life Is Rubbish albumot is, amin ez volt a legjobb szám. Persze, hogy korai Bowie/Kinks nyúlás, de olyan tökéletesen átemelve a kilencvenes évekbe, hogy ez lett a kedvencem. Van benne valami megfoghatatlanul szép nosztalgia, ami bennem akkor, a kilencvenes évek végén úgy csapódott le, hogy nosztalgiám lett a kilencvenes évek közepe iránt, amikor még nem is ismertem ezt a számot, pedig talán minden másképp történik, ha ismertem volna. (IB)

Girls & Boys (Parklife, 1994)

A kilencvenes évekbe visszamerengve emlékszem, hogy nekem a Blur nem igazán jelentett semmit, de annak az évtizednek a végén jártam először Londonban, és megfogalmazódott bennem, hogy én ide még biztos eljövök. Aztán úgy is lett, és egy időben a Mornington Crescentnél laktam, ahol mindig belebotlottam lányokba, akik fiúknak látszottak, és fiúkba, akik lányoknak, meg persze hajléktalanokba és pubban üldögélő munkanélküliekbe, jött a rendőrség is sokszor. Autóztunk át Skócián az akkori angol barátnőmmel, aki németül tanult a középiskolában, és a benzinkúton le volt értékelve a Parklife cd, úgyhogy az szólt a kanyargós utakon, amelyekhez valahogy a Girls & Boys passzolt a legjobban, és együtt énekeltük a refrént, meg főleg azt hogy "du bist sehr schön"; illetve, mert úgy tűnik, nincs Blur Oasis nélkül, péntek este a pubban 20-tól 60-ig mindenki énekelte az utóbbitól a Don't Look Back In Angert, és ők mind voltak legalább egyszer Görögországban nyaralni. Na akkor jöttem rá, hogy mi is lehetett a britpop Angliában a kilencvenes években, meg azóta a Girls & Boyst is máshogy hallgatom. (SZGZS)

Parklife (Parklife, 1994)

Mióta zenét hallgatok, van egy olyan problémám, hogy a zenekarok miért a legjellegtelenebb dalaikról nevezik el az albumaikat? A megfejtést sejtem, de azért a Parklife elintézte, hogy mégis elkezdjem összeírni a saját, Nick Hornby-féle "Kedvenc címadó dalok" Top 5-ös listámat. Tipikus, focimeccsekre való szurkolói himnusz kellő iróniával átszőve, és már csak egy sör kell a kézbe. Phil Danielsről meg valamiért mindig a legendásan kőkemény Vinnie Jones ugrik be, aki szerintem néha még a Stadionok melletti utcákban is tiszteletét tette egy kis balhé kedvéért. (HÁ)

End Of A Century (Parklife, 1994)

Feljöttek a hangyák, a tévében valami szexdolog megy, minden tompa és életlen, sőt, picit ocsmány is, de a nyugis fúvósok és Graham Coxon csodaszép háttérvokálja mégis behúznak egy valószerűtlen idilli képet az állott szagú, tapétázásra váró, külső kerületi nappalik világából. A nemtörődöm Damon Albarnnak meg persze igaza volt, semmi különös nincs abban, ha egy évszázadnak mindjárt vége - vége is lett már mikor, mi meg még most is Blur-koncertre készülünk. (GE)

He Thought Of Cars (The Great Escape, 1995)

A 15 éves, vidéki Nirvana-rajongó srácokat (tíz éve: engem) csak egy tényleg nagyon király dalszöveggel lehet meggyőzni arról, hogy Kurt Cobainnel együtt nem szállt sírba mindenestül az egész könnyűzene. A He Thought Of Cars szövege pont ilyen jó, a legpattanásosabb tinédzserhátakról is lehullanak tőle a favágóingek. Pólóban járni amúgy tényleg sokkal jobb, elmúlnak a patik, lázadni meg mindenféle ruhában lehet. Már ha kell egyáltalán. (SZS)

Yuko And Hiro (The Great Escape, 1995)

Annyira szerettem a Parklife-ot, hogy a Great Escape megszeretésébe komoly energiákat fektettem; egy darabig úgy tűnt, sikerül is, de így utólag be kell vallanom, hogy nem. Egy fokkal harsányabb volt a kelleténél, és így felborult az érzékeny egyensúly, amitől az előző lemez pont jó volt. Amikor nagy néha elővettem (amíg még működött a kocsiban a kazettás magnó), csak a két szomorú számot vártam rajta, a He Thought Of Carst, és a záró dalt a két japánról, akik sosem látják egymást a sok-sok munka miatt. Csodás, ahogy ennek a (sajnos már nem iróniától, inkább) gúnytól csöpögő lemeznek a végén egyszer csak egy az egyben, hihetően és őszintén meg tud szólalni, hogy "I love you forever". Aki ettől nem hatódik meg, az hallgassa csak a... a Country House-t! (A lemezverzió nincs fent a YouTube-on, és ez a koncertverzió pedig nem illeszthető be.) (RA)

Beetlebum (Blur, 1997)

Egy, a zenekarért rajongó fiúnak egyszer ajándékoztam egy klassz Blur-pólót, majd nem sokkal később ugyanő egy kicsit összetörte a szívemet. Bárcsak legalább a kedvenc Blur-számán bosszút állhatnék! De sajnos én is tökre szeretem a Beetlebumot. A cím nélküli lemezt indító, és így a rákövetkező Song 2 energiájával összecsapó dalban Graham Coxon gonosz, ám nyilván iszonyat menő gitártémáinak kíméletlensége csak a refrénnél oldódik fel. Akkor viszont átfordul egy olyan megváltásba, ami Albarn félig fásult, félig gyönyörű szomorúságával az addig bántó sötétségbe és pusztulásba is világosságot tud adni. (GE)

Song 2 (Blur, 1997)

Én igazából addig halogattam a Blurrel való mélyebb megismerkedést, hogy az Oasist választottam. Az egyetlen igazi élmény mégis a Blurhöz kötődik. Általános iskola után a haverokkal át szoktunk menni egymáshoz fifázni. Amikor ez a szám szólt a számítógépes játék menüjében, mindig feltekertük a hangerőt "csutig", aztán ráztuk a hülye fejünket, nyitva volt az ablak, és elég királyok voltunk. Lent ment a foci, a bringázás, Dzsenga meg a nyolcéves cigány haverjai cigizgettek a napon, öcsém a szomszéd gyereket meg a járókelőket köpködte, dobálta földdel az erkélyről, és télen-nyáron tavasz volt. Most néztem Wikin, hogy ez amúgy egy grunge-paródia; hát akkor elég komoly volt, elhihetitek. (LÁ)

Death Of A Party (Blur, 1997)

Az a csodás ebben a számban, hogy ha az összetevőket nézzük, tiszta káosznak kéne lennie. Fene tudja, mennyire ironikus melankólia + cukros refrén + nosztalgikus orgonálás + zajos gitár + enervált, ipari behatású groove + a végén finom elmozdulás a dub irányába: na most tényleg, hogy a fenébe voltak képesek ebből egy épkézláb számot összehozni, ami még ráadásul emlékezetes is? (RA)

Tender (13, 1999)

Ez az a szám, amin nagyon nincs mit magyarázni, hiszen minden ember szereti, akinek van Szíve, nemdebár? Inkább a többiek szomorú történeteinek ellensúlyozására elmesélem, hogy ez volt az egyik dal, ami szólt az esküvőnkön, jó volt akkor is. (RA)

No Distance Left To Run (13, 1999)

A Gyógyszer szakítás utánra. Miközben kellően lehúz, egyben tartja az ember gondolatait, és segít búcsúzni, ha vége, és el kell engedni a másikat. Minek erősködni még? Erkélyen eltöltött hajnali teázások mellé ajánlott recept, amikor már szinte tényleg minden mindegy lenne. (HÁ)

Jets (Think Tank, 2003)

A Think Tanket sosem volt szokás szeretni, holott egyáltalán nem rossz lemez. Ott van rajta a Crazy Beat, a Gene By Gene meg az Out Of Time is, ezek a nagy slágerek, persze. De a Jets! Hát a Jets! Ilyenből nincs másik. Szaxofon, diszharmónia, lalala, la, la és összvissz hat szó a szöveg! De az sem az, hogy mondjuk "A cél: halál, az élet: küzdelem", hanem hogy "Jets are like comets at sunset". Hiába, néha el kell borulni. Nincs mese. El kell borulni, lehetőleg háttal lefelé, és akkor tényleg olyanoknak tűnnek majd a repülők, amilyenek. Graham Coxon meg alig van már ezen az albumon. Na és. Jets are like comets at sunset! (SZS)

Good Song (Think Tank, 2003)

Csaltam, mert a barcelonai Primavera fesztiválon ott voltam a tömegben, ami az évekig tartó tetszhalál után visszatérő Blurre várakozott a metsző hidegben. Azt képzeltem, idén még duplázhatok is, fáradtságot nem ismerve fogom végigugrálni a hajdanán oly nagy becsben tartott britek koncertjét a Szigeten is. Jól kezdődött, egyből a Girls & Boysszal indítottak. Ki nem ordította annak idején szárazjégtől reszelős torokkal egy pincediszkóban, hogy "girlsulikeboysulikegirlshanana...like!"? Damon Albarn önfeledten ugrált, bukfenceket vetett, és korát csak az enyhén vízkóros arcán kiütköző hideg veríték árulta el. De néhány további, a korai lemezekről választott szám után hirtelen rám tört a kijózanodás, az a fajta rémület, amikor mámoros éjszaka után egy fickós ladyboy mellett ébredünk. Kik ezek az emberek, akik a Blur számait játsszák? Sajnos kijelenthetem, az első négy lemez dalait dús fülszőrzettel, arasznyi úszógumival és kikopott homlokkal nem lehet hitelesen eljátszani. Jól működtek ellenben az utolsó három lemez komplexebb, kísérletezős dalai, mint például a Think Tanken szereplő Good Song. Fájdalmas, hogy az egyre érettebb és izgalmasabb dalokat író Blur népszerűségének látványos megcsappanása miatt pont a felnőtté válás kapujában fejezte be karrierjét. Ki tudja, talán az elmúlt években születhettek volna olyan slágerek is, amelyeket a járókeretbe kapaszkodva is elő lehet adni, és akkor talán én is megnézném még egyszer. (SZZS)

Bónusz Damon Albarn-speciál

Gorillaz: On Melancholy Hill (Plastic Beach, 2010)

Koromból adódóan előbb talált meg a Gorillaz, mint a Blur, és mivel a kétezres évek elején még inkább megfogható voltam egy kreatív klippel (nekik meg volt belőlük pár), mint egy jól eltalált gitárszólóval, ezért életem első eredetiben megvett albuma is a Gorillaz bemutatkozása volt. Az On Melancholy Hill viszont majd tíz évvel későbbi, és lehet rá úgy is tekinteni, mint giccshegyre, de a BBC-s verzió szerintem Albarn életének egyik leginkább eltalált három perce. Igazából olyan, mint egy gyerekmese zenéje, de ehhez a szöveghez kicsit vissza is kell mennie mindenkinek az életében. (HÁ)

Amadou & Mariam: Sabali (Welcome To Mali, 2008)

Ne feledkezzünk meg Damon Albarn felbecsülhetetlen érdemeiről az afrikai és egyéb zenék népszerűsítésében; ezt a vonalát képviselje most ez a szám, amit a vak mali házaspárnak producerelt össze. Úgy egészen különös és különleges, hogy közben egyszerre nagyon hasonlít több mindenre: némi afropop találkozik valami észveszejtően bugyuta euronyál slágerrel, de közben a hangszínekben, arpeggiókban benne vannak a régi szintizenéket újrafelfedező szupermenő blogkedvenc mai szintizenék is. Eleinte utáltam, aztán egyszer véletlenül szembejött egy mixben, és akkor jöttem rá, hogy mennyire jó. Tökéletes megvalósítása annak, amire a Blur is gyakran törekedett: addig fokozni az érzelmességet kísérő, idült vigyorú öniróniát, míg végül hoppá, átcsap az egész, és tényleg: érzelmes dal lesz belőle. (RA)